Milánó

Azt meséltem már, hogy kiugrottunk Milánóba és rossz volt?

Az úgy kezdődött, hogy mindig kapom a hírleveleket, hogy itt-ott kiállítás lesz, ezért elindult bennem a vágy, hogy menjünk Milánóba. Bedobtam már hónapokkal ezelőtt a két alfőnöknek a lehetőséget, ők kérték, hogy dobjak össze egy programot, majd meglátják. Én csodálatosan össze is állítottam a projectet, de szartak válaszolni a levelemre, így történt meg, hogy gondoltam egyet, és ha már a legnagyobb vezérrel tárgyaltam egészen egyebekről, és mivel láttam rajta, hogy ráér, a tárgyalás végén bedobtam a labdát, hogy igazgató úr, nem mellesleg itt van ez a kiállítás Milánóban, nem kellene nekünk oda elmenni? Ő pedig simán rábólintott, de nem ám szimplán, hanem közölte, hogy legyünk mi is kiállítók. Szerencsére sikerült lebeszélni őt, mivel csak két hetünk maradt összesen, két hét alatt meg kizárt dolog, hogy egy ekkora kiállítást összedobjunk. Azért látogatóként mégis elmentünk.

Sajnos a kiállítás csalódás volt. Sőt, még egy partnercéghez is elmentünk, ha már arra jártunk, de az is várakozáson aluli volt. Francba! Nincs bennünk lendület.

A munka végén úgy intéztem, hogy be kelljen mennünk a városba (Milánóba), direkt oda szerveztem egy találkozót egy kollégámmal, így a főnöknek nem volt lehetősége nemet mondani. A kiállítás környékén és Milánó belvárosában nem találtam már ésszerű (észszerű? kijavítja az önjavító, tehát mégis ésszerű) hotelt, ezért másik városban kellett aludnunk. Egy olyan városban, ahol soha nem jártam, gyönyörű város, és nem toltuk oda a fenekünket a belvárosába, mert halvérűek vagyunk. Grrr! Én akartam menni, de a többiek nem. Tököm tele, komolyan!

Milánóban, miután jól kidolgoztam magam, rögtön beültünk egy "kocsmába", ahonnan alig tudtam elmozdítani a kollégáimat. Értem én, hogy jó a spritz, értem én, hogy jók a sonkafalatkák a pizzafalatkákkal, de én csavarogni vágytam. Nem volt pofám otthagyni őket. Azért egyszer csak mégis fel kellett állni, hálleluja, mehettünk csavarogni. Na ja! Hát azt a férfi nyafogást, amit ott lerendeztek... Na jó, igazából csak egyikük nyafogott, a másik kettő nem, de azért rajtuk sem éreztem a vibrálást.

Képzeljétek, szuper éttermekben ettünk és nem hozott lázba egyik sem. A hangulatuk igen, de az ételek nem. Én is kiégtem. Rettenetesen jókat ettünk, de minden kajának volt valami nyűgje. Például életem legfurcsább pizzáját ettem meg, egy újragondolt pizzát, grrr. Öt gabonából állt össze, úgy képzeljétek el, mintha valami paleo pizza lett volna, brrr. A tetejét leettem, a maradékot köszönöm, nem kértem.

Ott volt a főfészekhaj is, de nem találtam vele a hangot. Azt akarta, hogy aludjunk együtt, és nem ment. Egyszerűen nem tudtam elaludni, ezért átmentem a saját szobámba, másnap dolgozni kellett, én meg hulla fáradtan nem tudok rendesen dolgozni.

Az egész kiruccanás nem volt jó. Azért valami jó mégis van a dologban: ezek szerint el tudom intézni a cégnél, hogy amikor utazni támad kedvem, rábólintanak és már mehetünk is, ráadásul kis pénzt is kapunk érte.

Gondoltam, feltöltök pár fotót, de még a fotók is borzalmasak, tisztán látszik, hogy semmihez nem volt hangulatom. Most nézem, szinte csak ételfotóim vannak, a többi mind selfie, nem vagyok normális. :DDD Még, ha jól néznék ki... de nem. Akkor mire fel az egymillió önfotó? Tiszta hülye!

Klasszikus bruschetta.
Azt hiszem, ez volt az utazás fénypontja. Semmi más. Azért ez rémes.

Fritto misto.
Finom, finom, de én polipot kértem.
Szeretem a fritto mistót is, ezért belementem, hogy elfogyasztom örömmel.
Nem volt nagy flash. Grrr!

Brüsszeli káposztás orecchiette.
Túl sós.

A ház ajándéka. A sárgadinnyés most jobban ízlett.

Falatkák lentről fel.

Falatkák fentről le. 

Ez olyan, mint a "La Luna nel pozzo", csak ez "Bacio della Luna"

Ebbe a kocsmába ültünk be és alig tudtunk eljönni.
Azért itt a kollégáim nagyon kedvesek voltak, itt jól éreztem magam.

Klasszikus

Túl sós.

Túl... már nem is tudom, mit kifogásoltam...
Nem, ez az utazás nem volt jó.

Ez a "Bosco verticale", a "Függőleges erdő", kocsiból fotózva, azért ilyen csúf.
Szeretném egyszer közelebbről látni és nem ilyen szmogban.
Ködnek semmiképp nem mondanám.

Csomó programot csináltam magamnak erre a pár napra, de csak fejben. Be kellett látnom, hogy dolgozni, nem a Pinacoteca di Brerába indultunk. Még a Dómba sem jutottunk be, túl késő volt.

Általános női nyafogás

Ma reggel a kolléganőm, akivel tornázni járok az iskolai nyári szünetek alatt, megkérdezte, hogy az őszi szünetben megyek-e vele tornázni. Rávágtam, hogy naná, mire a másik kolléganőm, a józan életű, finoman jelezte, hogy pénzkidobás az ablakon egy héten át tornázni menni, miközben mindannyian tudjuk, hogy amint újra elkezdődik az iskola, én nem tudok többet rendszeresen járni. Igaza van. De nem is ez szomorított el, hanem az, hogy a nyári tornába járáskor egyetlen egyszer sem kapott el a flow, de még a csí sem. Egyetlen egyszer sem okozott örömöt. Pedig azelőtt, például még tavaly, igenis előfordult. 

Nagyon várom már, hogy mikor kap el megint a vágy, hogy rendesen lefogyjak. Egyszerűen nem jön. Pedig radikálisan változtatni kellene az étkezéseimen, mert katasztrófa, amit művelek. 

Miről bosszankodjak?

A tegnap reggeli közterület-felügyelő átsegítette a gyerekeket a zebrán. Hamut szórok a fejemre. Vagy több ilyen bosszúságot megírok ide, mert úgy néz ki, másnapra megjavul a világ.

Nem írok hatásvadász címet

Megint ezer éve nem írtam ide. Máshova sem. Az idő az ellenségem.

Igazából teljesen ugyanazokat a köröket futom: gyerekek, munka, olykor szórakozás, eszetlen pasik.

Csak szeretném tudni, hogy az iskolánál a közterület-felügyelők miért támasztják a falat. Beszélgetnek egymással és nem csinálnak semmit. Ha éppen egy gyerek át kíván menni a zebrán, és egy autó satufékez, akkor ez a két jómadár mi a faszért nem csinál semmit a nagyon láthatósági rikító sárga mellényükben? Én rákérdeztem tegnap, nagyon illedelmesen, semennyi kötözködő hangnemmel, hogy ne haragudjanak a tolakodásért, de nekik mi a feladatuk pontosan? A válasz: "mi itt felügyeljük a rendet". Ezt mondta az egyikük. A másikuk pedig felvonta a szemöldökét és bután nézett, hogy egyáltalán, kérdezek? Hát ezt hogy?
Egyszer-egyszer, de tényleg nem mindig, van egy nő közterület-felügyelő, aki kiáll az iskolai zebrára elállni a forgalmat, amikor egy gyerek át kíván menni, de ő az egyetlen, a többi váltótársa konkrétan csak beszélget a falnál.
Az egyikük utál engem, látom rajta, hogy méreget, persze tudom, hibás vagyok, egyszer megálltam a járda mögötti (!) tilos csíkra (tudom, tudom, tilos), és már majdnem lefotózott, de szóltam neki, hogy már megyek is, itt sem vagyok, és a motort sem állítottam le, csak átkísértem a gyerekeket a zebrán (hozzávetőlegesen 2-3 másodpercre tippelek, na jó, plusz a kiszállás a kocsiból, legyen 10-11másodperc), de ő már majd felrobbant. Sőt, be is szólt, hogy nem muszáj autóval járni. Bezzeg amikor drága és böhöm autók állnak ott zenét üvöltetve, sofőr nélkül, teljesen otthagyva az autót, akkor nem kapja elő a fotómasinát. Igen, megtörtént eset és nem egyszer, hanem rendszeresen (ki vagyok már hegyezve a témára). Nyilvánvaló, hogy azóta nem húztam ki a gyufát, és csak szabályos helyen parkolok.

Most olvasom, a közterület-felügyelőnek nem feladata a zebrán átsegíteni a diákokat. Józan parasztnak sem kötelező lenniük, és ha már rajtuk van a figyelemfelkeltő sárga mellény, nyugodtan társaloghatnak a fal mellett.

http://www.kozterulet-felugyelet.hu/A_felugyelok_jogosultsagai 

Hurrikán

A hétfő délutánjaim úgy néznek majd ki, hogy 15:50-kor elsunnyogok a munkahelyemről, beviharzok Budapestre, felveszem a két gyereket az iskolában, a fiamat leviszem (mert szuterénben van, ami egy ógermán szó, souterrain, azaz föld alatti rész), átöltöztetem villámgyorsan, hogy ne menjen az idő ezzel is, ott szólok néhány szülőnek, hogy szemük rajta (ismerem őket), aztán átvágtázunk a kislányomra a balettba (kritikán aluli az óra színvonala, de most nincs más, sajnos a tavalyi elköltözött, ráadásul 16 órakor kezdődik, azért az már igazán több a soknál, na mindegy, a gyereknek tetszik ez is), onnan átnyargaltam a Fakopáncs nevű fajátékboltba szorobánt venni, mert most ez nagyon trendi, onnan sajnos megláttam a nepáli éttermet és vettem magamnak mára egy kis tikka masalát, amit este meg is ettem, aztán a nepáli melletti órajavítótól vettem elemet a testmérlegbe, mert kifogyott és már gyanús volt, hogy ennek fele sem tréfa, bugyogok ki a ruháimból (szerencsére csak 2,5 kg-val vagyok több, mint nyaralás óta, ami 20 kg-val több a megengedettnél),  onnan át a törökhöz, vettem a gyerekeknek rizst és húst, hogy mire hazaérünk, csak eléjük kelljen tálalni, olyankor már farkaséhesek, onnan be az élelmiszerboltba tízórait venni a gyerekeknek. Mindezt 45 perc alatt sikerült megtennem. 

Nem ide tartozik, de állatira fáj a vállamban a stresszpont. Már tíz napja szarakszom, ezért tegnap kikerestem egy doktort az internetről, aki holnap reggel fogad. Manuálterapeuta, reumatológus és még miminden. Remélem, helyre rakja. 2012-ben már volt egy ilyen esetem, amikor becsípődött az ideg, és egy doktor egy pillanat alatt felszabadította. Egy háziorvos volt. Fel kellett feküdnöm a kezelőasztalra, kifújni a tüdőmből a lehető legtöbb levegőt, megfogott, összenyomott, a csontom reccsent és kész is voltam. Remélem, most is ilyen könnyen megy majd. 

Tegnap pont itt volt a munkahelyemen az üzemorvos, vele is konzultáltam, de sajnos elhajtott. Közölte, hogy kérjek a háziorvosomtól beutalót és menjek reumatológushoz, de számítsak rá, hogy heteket kell várni egy időpontért. 

Vihar közeleg

Az úgy volt, hogy tegnap felhívtam apjukat, miután ő szarik felhívni a gyerekeket. Természetesen fel sem vette a telefont, csak írt egy üzenetet, hogy kopjak le, köztünk vége, értsem meg, VÉGE!

Én ezt nagyon jól tudom magamtól is, de ettől a gyerekeivel még igazán társaloghatna néha.

Azt fájlalta, hogy nem hívtuk fel őt a szülinapja alkalmából. Az, hogy ő tavaly lelépett karácsony előtt, az le van szarva részéről. Ugyan eljött, de december 24. előtt lelépett. Ha jól emlékszem, december 21-én. Az biztos, hogy december 19-én kellett megrendeznünk a szép családi karácsonyt, mivel addigra már beharangozta, hogy nem marad december 24-ig. Igazán szép volt tőle!

Azt is meséltem már, hogy amikor nagy ritkán beállít hozzánk Budapestre, soha nem hoz semmit a gyerekeknek. A saját gyerekeinek. Innen Budapestről visz csip-csup dolgokat az anyjának, sógorának, tesóinak, például Túró Rudit, őrölt paprikát, cigit stb.

És akkor fogja magát, és közli, hogy elveszi a gyerekeket tőlem, mert én egy aljas seggfej vagyok, aki direkt nem tanítja meg a gyerekeket franciául. Az, hogy baszik felhívni őket telefonon, az nem számít ezek szerint. Nem kamuzok, soha nem hívja fel őket. Mindig én törekszem. Persze már nem nevezhető törekedésnek, mivel szépen leszoktatott róla. Hát fel sem veszi a telefont, hiába hívom, nem veszi fel, azért így az ember könnyen veszít a lendületéből. Nem?

Igaz, csak jövő év szeptemberétől tart igényt a gyerekekre egy tanéven át - így mondta. Hozzátette, hogy természetesen nélkülem. Azért megnézném én, hogy hogy viszi el őket az iskolába, hogy hozza el, hogy intézi a napi teendőket (tiszta ruha, ennivaló, külön órák stb.), hiszen látom, hogy akkor is iszonyat nehezen küzd meg ezekkel a feladatokkal, amikor ő éppen itt van nálunk, tehát nem dolgozik, hanem egész nap a seggét vakarássza, és amikor én már hazaérek, akkor kapkod, vacsorát készít, bedobja a mosást, ideges, ingerült, agresszív, hogy mindent neki kell csinálnia. Egy vagy két hetecskét. Ilyenkor jól kioszt mindenkit, mindenki haptákban áll, mert be vagyunk fosva tőle. Igazán idilli jelenetek ezek. Pláne, amikor a terrorizált gyereket kergeti a kanapé körül, üvöltözve, fenyegetve, hogy bizony most megveri, ha nem úgy viselkedik, ahogy ő elvárja (olyan dolgokért, hogy a gyerek köszöni, nem éhes, hiszen azelőtt etettte meg őt kürtös kaláccsal).

Szóval, nagyon sürgősen el kell indítanom a bírósági ügyet, papíron lefektetni, hogy bizony mi hárman, a gyerekek és én, itt élünk Magyarországon 2014. augusztusa óta, hogy egy kanyi gyerektartást nem fizet, nem, hogy havonta nem, hanem úgy egyáltalán. Na jó, amikor megjelenik Magyarországon, akkor fizet kaját, ruhát a gyerekeknek. Sokszor az anyjától kapja rá a pénzt, mert a nagyi (anyósom) is szeretne részt venni valahogy.

Amióta eljöttünk (de addig is), sokszor volt munkanélküli. Amióta ismerem, legalább 8 munkahelyet váltott. Közte némi munkanélküliség. És csak a jelentős munkahelyeket számoltam össze. Ugyanis már én sem tudom követni, hogy hol, melyik cégnél, melyik városban dolgozik. Franciaország nem kis ország, de Párizs, az Atlanti-óceán, Marseille, svájci határ tengelyen mozog, általában.

És akkor ő fogná magát, és elvinné a gyerekeket. Ühüm! Mutasson egyetlen egy bíróságot, aki nem röhögi ki!!!

Lakása sincs, mindig másik albérlet.

Jah, és van egy kis cuki rendőrségi feljelentés is a kezemben, francia nyelven, francia pecséttel. Lehet próbálkozni.

Voltam én már ügyvédnél, nemzetközi családjogásznál. Szuper nő!!! Csak kicsit drága az én pénztárcámhoz. Így most a munkahelyi ügyvédekkel fogok próbálkozni, hátha beleférek a büdzsébe. Meglátjuk.

Mindig akkor írok, ha valami nagy vihar van körülöttem.

Mi az, amit még megehetek?

Innentől fogva már csirkét sem tudok majd enni.

Eleve a szó is olyan buta hangzású, mint például a bugyi. Kényelmetlen és esetlen. Bugyuta. A bugyuta is bugyuta. Nem szeretem kimondani.

A betonkeverős ügy óta már gyrost sem eszem, pedig szerettem.

Nem mondom, hogy 2015 óta egyszer sem, de ahhoz képest, hogy én voltam Budapest főgyrosfogyasztója, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor csináltam segget a számból, és mégis ettem.

Nem könnyű megbízni az élelmiszeriparban. Pláne miután 2,5 hetet töltöttünk anyósomnál, aki nagy biofanatikus. Bio tojás, bio Barilla tészta, minden bio, és ha lehet még halal is. Ezek után itt meg a pofámba tolják ezeket a megszentségtelenített állattetemek. Nem mintha már nem lenne teljesen mindegy nekik.

A "Mindennapi kenyerünk" c. dokfilm volt az a film, amin először elgondolkoztatott, hogy merre tart az élelmiszeripar. A teheneken még a könnyem is kipotyogott a végén.