Beakadt a lemez

Előre is sűrű bocsánatot kérek, mert hát nőnemű vagyok és mi nők bele-beleesünk a "Bocs, hogy élek!" csapdájába. Én mindenképpen. Remélem, mások vigyáznak magukra!

Arra akarok kilyukadni, hogy beakadt a lemez és most meg másról sem tudok beszélni, csak a gyerekekről és a munkáról. Szóval, bocs! De mit csináljak, egyszerűen nem történik semmi, ami kizökkenthetne és gondolkodásra késztethetne. Ja, de! Múlt héten voltam moziban, csak nem jutott idő elmesélni. Majd a következő posztban, mert hangot akarok neki adni, többet érdemel, mint besüllyeszteni két pelenkázás közé.

Amiről eredetileg írni akartam, az a gördülékeny reggeli rutin agyoncsapása az esti hercehurcával.

Beismerem, azért nálunk az esték nem mennek olyan flottul, mint a reggelek. Este, mert másnak nem nevezhetem, hiszen már vaksötét van fél ötkor is, amikor megyek a gyerekekért az oviba. Már a kapuban nyafognak, hogy ők nem villamossal akarnak menni, hanem metróval. Ami teljesen értelmetlen, mert hazafelé csak a villamos jó. Szóval nyafognak. Állati fáradtak lehetnek. Nem tudom mennyit pihennek ebéd után és azt sem, hogy mennyit esznek. Egyáltalán, esznek? 

A boltban még csak-csak elmegy, de amint kilépünk, megint indul a hiszti. Szerencsére nem látványos hiszti, nem verik magukat a földre (úgy adom elő, mintha olyan marhára mintacsalád lennénk, holott...). Hazáig gyalogolni kell, két sarok az egész, de alig bírják szuflával. 

Otthon aztán nincs kegyelem. Indul a sikoltozás, a futkározás, a verekedés. Hm, honnan szedik az energiát, mikor a bejárati kapunkig alig bírják magukat elvonszolni?!?!? És én nem értem, miért nem értik még mindig, hogy tilos verekedni. Nem értik, pedig én is egyre türelmesebb vagyok velük, már csak otthon a szüleimnél szakad el néha a cérna, de hatszemközt már-már kifejezetten (hm, itt ellentmondást neszelek) jóságos anya vagyok. Kár az elvesztegetett évekért, amikor nem voltam az. De most mit csináljak, tiszta idegzsába vagyok, amikor bírálnak, és apjuk ebben mester volt.

Az a helyzet, hogy úgy kell kirángatni a képz.. Basszuskulcs, 2.30-kor felébredtem, azt hittem reggel van, most meg szétszakad a fejem, borzasztó álmos vagyok, a jobb szememmel homályosan látok és tessék, nem jutnak eszembe a szavak, nem tudom mit akartam írni, egy szó, mint száz: újra meg kell győznöm magam, hogy alapjában véve nem vagyok szaranya.

Ja és hiányzik a világosság. Franciaországban állandóan pattogtam, hogy késő este is világos van, most meg kiborít a délután négy órai vaksötét. Mintha eddig nem tudtam volna. 

Cenzúra nélkül

Aki gyereket vár vagy tervez ne olvasson tovább! Tényleg ne! Mondom, ne! Bár lehet, hogy jobb tisztában lenni vele, hogy az élet nem egy vattacukor és bárkivel előfordulhatnak gebaszok?

Megszületett Zsuzsu babája. 2,7 kg volt, 7 hónapos, (nem tudom, pontosan hány hetes, januárban kellett volna megszületnie). Megnézhette. Azt mondta, szép volt. Még fel is öltöztették. Most intézik a hamvasztást. (Boncolás nem lesz? Nem tudom.) Anyósom kifizetett 15 Eurót, hogy Zsuzsuval maradhasson egy szobában, ne legyen egyedül az első éjszakán.

Pszichológus már szülés előtt is foglalkozott vele, amikor megtudta, hogy beteg a magzat.
Mindez Franciaországban.

Egy másik ismerősöm, aki szintén halott magzatot szült, nem nézte meg a babáját, de zárt borítékban kapott róla fotót és kis gipsz kéz- és lábnyomatot. Később, ha mégis akarja, megnézheti. Ő 16 hetesen szült.
Ez is Franciaországban.

Ehhez képest én harmadmagammal szültem egy szülőszobában. Magyarországon, Budapesten, egy jónevű kórházban (én annak gondolom... -tam?). 2008-ban. Vasárnap lesz 6 éve.

Függönnyel voltunk elválasztva. A jobbomon fekvő lány egy órával előttem szült (az üvöltözős, káromkodós típus), a balomon lévő lány nem szült, csak napok óta nyitott méhszájjal feküdt, téglával felpolcolt ággyal (a lábnál lévő ágylábak alá pakolnak ilyenkor pár valódi téglát), és próbálták visszatartani a magzatot. Tehát az a lány jónéhány szülést végighallgatott. 

Nekem azt mondták az orvosok, jobb, hogy nem néztem meg. Nem civilnek való.

Az enyémet nem öltöztették fel. Franc tudja hova vitték. Jó, hát gondolom a közös égetőbe. Évekkel később is marcangolt ez az űr, rákérdeztem IKL-nél, hogy megy ez, holott az ember tudatalatt tudja, még ha nem is egészségügyis. Azóta is ott van bennem, hogy meg kellett volna nézni, bár elfogadom az orvosok véleményét is, mivel az enyém nem gyarapodott rendesen, kicsi volt és ki tudja mikor halt meg... Igaz, három hetet a kórházban feküdtem, akkor még élt, dopplerrel hallgatták a szívhangját, de kiengedtek a kórházból és 10 nap múlva elmentem egy privát ultrahangra, ahol közölték a hírt és még le is basztak, hogy nem járok terhesgondozásra?!? Ma sem értem, hogy nézték ki belőlem. Azért annyi lelki erőm még akadt az adott pillanatban, hogy elmondjam nekik, három hetet kórházban feküdtem és minden nap szóltam, hogy nem mozog a magzat, de le lettem intve, hogy első baba, majd fogom érezni, csak várjak...

Szülés után az első éjjel a szülőszobában maradtam, a többi napon négyágyas szobában az abortuszra várókkal.

Pszichológus nem, de egy kedves klinikai gondozó elbeszélgetett velem a szülés után. Egyszer. Bár mondta, hogy csak szóljak, ha még szükségem lenne beszélgetni. Szóltam is, de lerázott azzal, hogy látja rajtam, erős vagyok, nem lesz velem baj.
Az orvosok, szülésznők mind kedvesek voltak. Néhányan szigorúak, távolságtartók, de még ez is érthető.

Hetek múlva elmentem Singer Magdihoz, aki csoportterápiát indított, de nehezen ment, a csoport lemorzsolódott, pedig hasznos volt. Rajtam segített.

Legfeljebb hamucipőke

Nincsenek gondolataim. Pontosabban vannak, de silányak. Reggel ötkor kelek, hat után ébresztem az elsőt, negyed hétkor a másodikat, háromnegyedkor már kipisilve, felöltözve, megreggelizve, fogmosva, megfésülve kilépünk a kapun, hála ég (vagy a következetes esti rutinnak, amiből nem engedek) röhögve, futólépésben suhanunk a körúton, hét órakor kilépek az ovi kapuján, irány a metró, a budaörsi busz felé, nyolc előtt tíz perccel becsekkolok a munkahelyemen. Tegnap óta már hét és fél órát robotolok. A maradék egy órát ebéddel és traccspartival töltöm. Muszáj beszélgetni a többiekkel, kiengedni a gőzt, mert a szobámban van egy kolléganő, aki egész nap beszél (mérnök és hangosan fejben számol, hétszer hét negyvenkilenc...) és nekem kifüstöl tőle az agyam, nem tudok koncentrálni. Már nem tudok túlórázni, mint a gyerekek előtt, mert így is ötre érek értük az oviba, ahonnan beugrunk a kisboltba friss kiflit vásárolni és persze valamit, amit a gyerekek választanak. Kukacos gumicukrot, csokis "joghurtot" (Franciaországban így mondják a csokis pudingot), ivójoghurtot. Itthon engedem, hogy kiengedjék az energiát, amit napközben nem pazaroltak el. Futkároznak, birkóznak, sikítoznak, óriási rumlit csapnak, közben én vacsorát készítek. Vacsora, fürdés, pizsama, aztán mese nincs, rendet KELL rakniuk. Ezek után jöhet a mese. Nyolckor, legkésőbb fél kilenckor alvás. Sajnos én is elalszom velük. Igaz, éjfélkor felébredek, mert csörög a telefonom. Softverhibás, nincs mit tenni, éjfélkor ébreszt. Bárcsak Hamupipőke lenne ennek a mesének is a vége... olyankor kicsit olvasok, de blogot írni nincs erőm (mintha ahhoz muszklik kellenének...). 

Mindenesetre egyelőre nagyon is élvezem a mókuskereket. Ezt a részét igen. Sajnos sokakat idegesítek. Anyukám kiosztott, mert nem szép gombát vásároltam szombaton. Szerintem teljesen jól kinéző gombák voltak. Apukám leszid, ha fegyelmezem a gyerekeket (na jó, éppen kiabáltam). Unokatesóm hátam mögött kifikázott. Hm, nincsenek is olyan sokan.

Most jut eszembe. Hogy tehette Michele Sità? Belement a játékba és szerepel a Barátok közt szuperprodukcióban, amit én ki nem állhatok. Jó, régen, úgy 110 évvel ezelőtt még én is néztem, bevallom. Michelet nem ismerem jól, de azt tudom, hogy itt Magyarországon nagyon szépen igazgatja az olasz kulturális életünket. Mi lenne velünk nélküle? Azzal nyugtatom magam, hogy talán egy milliméterrel jobb, mintha valami valódi fosat valóságshowban szerepelne. Vagy csak én vagyok túl szigorú műértelmiségi?

Itt vagyok, a munka világában

Annyira leírhatatlanul jó érzés, hogy végre igazából dolgozhatok. Eddig sokszor szó szerint nem volt mit csinálnom, napi 7,5 órában unatkoztam (netezetem, de nem felhőtlenül...), hiába topogtam a vezetőség ajtajában azzal, hogy ha meglátnak, berántanak és adnak munkát.

Annyira jól esik a munka, hogy bizsereg tőle az agyam. Most egy elég kemény jogi szöveget fordítok, 12 oldal, sietni kell, bekrepálok, de még így is kifejezetten élvezem. Persze belátom, hogy ez csak nekem nehéz, mert ennyi "üdülés" után (itt a gyereknevelést nevezik annak) elég alaposan berozsdásodtak az agytekervényeim. Rendszeresen bonjourt köszönök buon giorno helyett. Nehéz visszatalálni az eredeti pályámra. 

Letelt egy hónap, már csak kettőt kell kibírni, hogy ne legyek homeless.

Charles Aznavour

Tessék, itt tartok!  Úgy kell magam visszafogni,  hogy ne zokogjak potyogjanak a könnyeim a munkahelyemen. Fojtogat a nosztalgia. Piszkosul hiányzik a francia rádiózás. Hála ég, hogy ma már az internettel ez nem akadály. De nem mehetek vissza, nem, nem, nem!

Anyósom, akit nem mindig csípek, mindig úgy énekelte ezt a dalt, mint egy himnuszt és már én is úgy, de azért az István a királyt (és még sorolhatnám miket) is úgy, nem kell félteni minket magyarokat sem. 

Jelentés egy másik óvodából

Kollégámmal rendszeresen felrakjuk a végtelenített lemezt, és a gyerekeink óvodai életéről beszélgetünk (ha már szülésről nem tudunk).

Azt mesélte, hogy a kislányának már az első hetekben megtanították az ovi mottóját, amit katonásan rikkantott otthon is. Kapaszkodjatok meg!

Csend, rend, fegyelem! 

Igen. Három és fél éveseknek tanítják ezt a vezérmondatot, mihez tartás végett. Ami még furcsa, hogy nem egy ócska oviban, hanem egy jóféle II. kerületiben. 

Szörnyhal

Túl gyakran villan be a fejembe egy-egy franciaországi helyszín. Mintha az otthonomat téptem volna ki magamból az elköltözéssel, holott otthonról szó sincs. Otthonnak soha nem neveztem  Franciaországot. Ezek szerint viszont mégis piszkosul hiányzik. 

Hiányzik a templomunk, a körforgalmunk, a piacunk, az utca emberei, akik rám szoktak köszönni, hiányzik a pékségünk, a tánctermünk, a sétányunk, a patikusunk, a körhintáink és sorolhatnám... 

Ma véletlenül megtaláltam ezt a furcsa, döglött, beazonosíthatatlan halas fotót és elszorult a szívem. Mi a francért jöttem haza, itthon nincsenek ilyen furcsa őslények. De gyorsan tisztáztam magamban, hogy miért kellett visszajönnöm Észak-Kóreába az őshazába és most már rendben vagyok.

Alsó hangon is két méteres.