Szétfeszít a vágy, hogy írjak a múlt heti magyar egészségügyben tapasztaltakról.
Hajnal négy után pár perccel ébresztett a kisfiam, hogy fáj. Azt nem mondhatom, hogy nem láttam előző este a dudort a lágyékánál, és azt sem, hogy ugyan soha életemben nem láttam még ilyet, de valahonnan mégis tudtam, hogy ez bizony sérv. Este még nem fájt neki, nem panaszkodott, gondoltam reggel elmegyünk majd a háziorvoshoz, úgyis betegszabin vagyunk, lázas, hányt, torokgyuszi, mit nekünk, hát legfeljebb jobban megismerkedünk a dokival.
Magától értetődő, hogy még akkor este felcsaptam a google enciklopédiát is, ki az, aki kibírja, hogy ne nézzen körül, amikor helyzet van? A kis barátnőim írták, nem biztos az, hogy sérv, lehet, hogy más, például mirigy.
Reggel Hajnalban már csak azt kellett megnéznem, melyik kórház az ügyeletes aznap, abban a korai órában. Én nem is tudom, mi lenne velünk internet nélkül... Csak be kell írni a várost, a kerületet és hopp, már indulhatunk is. Az internet előtt gondolom az emberek telefonáltak a mentősöknek, már akinek volt telefonja. Nekünk sokáig nem volt. Én nem is tudom, mit csináltak az emberek. Szerintem kibírták. Vagy nem. Hívták a szomszédokat? Vagy hogy ment ez?
Felhívtam az ügyeletet, nem hirtelenkedtem, nem vágódtunk autóba, mert nem üvöltött a fájdalomtól a fiam, nem tudtam és nem is akartam egyedül eldönteni, hogy mit kell cselekednem. Elmondtam a portásnak, hogy miért hívom (7 éves, sérvnek látszó dudor, mi a teendő?), kapcsolt egy tetszőleges orvost, aki elmondta, hogy hívjam újra a portát és kérjem az ügyeletes sebészt. Így tettem. A portás egyébként nagyon készséges és kedves volt. Az ügyeletes sebészorvosnak újra elmondtam, hogy 7 éves, sérvnek látszó, nem tudom eldönteni, hogy induljak-e a kórházba vagy sem. Az orvos azt mondta, indulhatunk, ezt látnia kell, hiába nem üvölt a fájdalomtól a fiam, vár minket a klinikán.
Én reggelente nem tudok (de tudok, ha nagyon muszáj, csak nem szeretek) elindulni zuhanyzás nélkül, ezért igenis lezuhanyoztam, és közben azzal nyugtattam magam, hogy mi van, ha egész nap ott kell dekkolni majd a kórházban, ott fogok
bűzölögni megőrülni, mert nem zuhanyoztam?
A kislányom is felébredt, mert nagyon élesek a radarjai, amint én felülök az ágyban, máris ébred. Így hát kiraktam neki a ruháit, kértem, öltözzön fel. A fiamat én öltöztettem, mert nagyon meg volt rémülve (a macska meg fel van mászva a fára). Aztán elindultunk.
Mázlisorozatom volt, mert a klinika tőlünk 5 percre volt autóval (oké, olyan korán azért nincs túl nagy forgalom), pontosan a bejárat előtt találtam parkolóhelyet (hajnalban könnyű), nem kellett sokat várni, sőt, a doktornő már várt minket (reggel 8-kor indul a sorban állás).
Egy nagyon kedves, szerintem nálam fiatalabb (nem nehéz) doktornő fogadott, semmi hajnali mufurc.
Elkezdte megvizsgálni a fiamat, de elsőre még csak a szemével, mert még meg kellett várnunk a rezidens orvost, hogy lásson ő is ilyen kitüremkedő sérvet. Vártunk, vártunk, vártunk, mire előjött egy haláli kócos, begyógyult szemű nagyon fiatal lány. Mindketten megtapogatták a kitüremkedést, megbeszélték egymást közt, amit meg kellett beszélniük, aztán a doktornő elkezdte visszanyomni a dudort. A fiam meg üvöltött. De azért sikerült
reponálni. Aztán mehettünk haza. Előtte persze kitűzte a műtét napját.
Eljött a nap. (Meg kellett várni, hogy kigyógyuljon a torokgyulladásból. A hányós vírus lezajlott két nap alatt.)
Reggel elvittem a kislányomat az iskolába, aztán mi ketten a fiammal átgurultunk a klinikára. A betegfelvételes nő is kedves volt. A nővér is, aki felvitt a fekvőbeteg osztályra. Az osztályon kedves volt a nővér, kedves egy másik orvos, kedves az altatóorvos, kedves a mi doktornőnk. Mindenki kedves. Maradéktalanul kedves.
Volt egy bohócdoktor is. Hogy az mennyire sokat segít a gyerekeknek... Hatalmas ötlet, aki kitalálta, kezet csókolok neki. Ő fogadott minket, a kisfiam csak pislogott először, aztán mindig várta, hogy jöjjön (vándorolt kórteremről kórteremre). Volt sípoló párna, volt szappanbuborék, volt goffri ízű koktél (a bódító), volt ukulele.
Szerencsére elég gyorsan sorra került a fiam. 10 óra körül bebódították, amitől mosolygott, kettőt, majd nyolcat látott. A műtét fél óra volt, az őrző is annyi. Apropó, a beteghordó (nem tudom a hivatalos nevét) is nagyon kedves volt. Ahogy ölbe kapta a fiamat, és felrakta a "taxira" (így hívták a gurulós beteghordó ágyat), ahogy mondta, hogy itt a puszizóna (a műtő előtt, ahová már nem mehettem tovább a fiammal). Aztán vártam, vártam, vártam. Nem volt valami könnyű... Minden szülő sír a műtő előtt. Jött egy koraszülött is, nagyon szívfacsaró volt.
Már nagyon vártam, hogy nyíljon az ajtó... Aztán kitolták. Annyira aranyos volt. Még aludt. Tolták őt a várakozók közt és én is majdnem sírtam. Pedig csak egy sérvműtét volt. Az ágyán, amikor felébredt, sírt, mert fájt neki a sebe, kértem fájdalomcsillapítót, ami egy idő után megnyugtatta, megint aludt egyet. Délután négy előtt elkezdték mondani, hogy kezdhetünk pakolni, négykor sipirc haza. Igaz, a fiam még alig tudott mozogni, hányingere is volt, szédült, de azért valahogy kimentünk pisilni. Azért valahogy összekaptuk magunkat, segítettem neki menni. Felvenni nem mertem.
Otthon nagyon cuki volt, féltette a sebét, szépen feküdt a kanapén és nagyon jól vacsorázott, naná, egész nap nem evett rendesen, csak a kórházban egy pudingot (ennyi járt neki, ami érthető, műtét után nem ideális nehéz ennivalót enni), meg Kinder pingvint, amit én vittem neki. A túró rudit a hűtőben hagytuk a klinikán, mert mondta, hogy azt a bohóc doktornak szeretné adni, sőt, még levelet is írt neki hozzá.
Ha osztályozni lehetne, akkor 10/10.