Izgulok

Ihletet kaptam írni. Izgulok. Pénteken megyek állásinterjúra, ahol ki kell töltenem két tesztet 1,5 óra alatt. Nagyon régen volt részem ilyenben. Ha jól számolok, 15 éve utoljára. Vajon milyen teszt lesz? Ha matematikai IQ-teszt, akkor nekem reszeltek. Ha csak arra kíváncsiak, hogy nem vagyok-e sorozatgyilkos, akkor felvesznek. De én szeretek itt dolgozni, ahol most vagyok. Elsősorban szeretem a kollégáimat. Igen ám, de folyamatosan mennek el emberek. Szeretem a munkámat. Igen ám, de most van egy nehéz ügy, amin szerintem nem sikerül átlendülni (nem nekem, de lévén én is foglalkozom vele, derékig benne vagyok). Néha ki kell jönni a komfortzónából is, nem? Ahová megyek, érdekes témával foglalkozik. Kifejezetten tetszik. Az épület nem annyira. Ahol most dolgozom, szép. Nem, mintha ez fontos volna, de valahogy már nincs kedvem szutyok környezetben dolgozni. Persze ettől még belül lehet szép. Meglátjuk. Pláne azt, hogy kellek-e nekik. 

De mi lesz a tesztben??? 

Történt még, hogy itt volt gyermekeim apja. Kereken egy hétre. Képzeljétek, majdnem végig normális volt. Türelmes. Segítőkész. Nem ismertem rá! Aztán az elutazás napján sikerült hoznia a formáját. Belekötött abba, hogy miért havonta kell a kisfiam (pontosabban kisfiunk) judóját fizetni. Basszuskulcs, a fizetést is havonta kapjuk, a tv-internetet is havonta fizetem, a villany-gáz-közös költséget is, ha hitelre veszel tévét, azt is havonta fizeted. Ezzel behúzta a farkát. 

Annyi minden történt még, de már nem emlékszem. Ez az utolsó munkanapom idén (naiv vagyok, garantáltan holnap is dolgozom, érzem, egyszerűen most halmozódik... én meg itt verem a klaviatúrát illegálban... megyek is vissza a bányába).

Bezzeg, a szupersztár

Egyszerűen imádok iskolában szerepelni. Nem, a feleltetést és röpdolgozatot nem szeretem. A gyerekeim iskolájában pályaorientációs napot tartottak, lehetett jelentkezni a szülőknek is bemutatni a saját szakmájukat. Jelentkeztem. 

Összedobtam egy ppt-t, vittem be ósdi szótárakat, a "lo Zanichellit", kész fordításaimat ízelítőnek, egy agyat, és memóriakártyákat. Mindezeket csak azért, hogy legyen valami kézzelfogható is, ne csak dumáljak a levegőbe.

Reggel 9 órakor kezdődött a vágta és déli 12 előtt fejeződött be. Megállás nélkül jöttek a csapatok (1-1 osztályt kettéosztottak), adták egymásnak a kilincset, inni sem volt időm (azért 2,5 óra alatt egy kis szívószálas almalevet mégis volt meginni), és már darálhattam újra az életemet: 10 percben. 

Volt olyan csapat, akik megtapsoltak az előadás végén. Meghatott. Voltak olyanok, akik aláírást kértek tőlem. Nagyon vicces volt. Bezzeg, a szupersztár. :DDD

Láttam a tanárokon is, hogy élvezték. Nemcsak láttam rajtuk, ki is mondták. Sőt, a kislányom egyik tanárnője megüzente: "Mondd meg az anyukádnak, hogy csodálatos!". Elolvadtam.

A ppt kicsit hosszú lett, tényleg alig maradt idő agyat markolászni... Mit??? Kérdezhetnétek. Volt a Flying Tiger Copenhagen nevű boltban egy puha, gumiagy Halloween környékén, és a kislányom olyat is kapott az egyik osztálytársától a szülinapjára. Gondoltam jól tudom vele ábrázolni, hogy mit használok a munkám során. De mit adtál elő, mi, ki vagy te? Kérdezhetnétek. Fordító-tolmácsnak vallottam magam. Ami igaz is. Persze foglalkozom én gagyi munkákkal is, de hát azt is meg kell csinálnia valakinek, és mivel nincs aranygyűrű az ujjamon, nincs minek leesnie. Mindenesetre én, amikor rákérdeznek, hogy mivel foglalkozom, akkor kategorikusan kijelentem: tolmács vagyok. Ráadásul nem is egy cégnél, ráadásul² most szombaton is megyek egy potom 10 órás tolmácsolási maratonra. 

Lévén a gyerekeim kicsik, engem az ő korosztályukhoz osztottak be. Nem értem, hogy miért nem a 7-8. osztályos gyerekekhez, de mindegy, majd oda is eljutunk egyszer.  kifejezetten kisgyerekek számára érthető diákat készítettem. Nagyon élvezték (bocsánat, hogy öntömjénezem magam, nekem is furcsa jól beszélni önmagamról), tátott szájjal figyeltek, értették is, hogy miről beszélek, bevontam a őket is, kérdeztem tőlük, és ők vadul jelentkeztek, fantasztikus volt. Azért kicsit csaltam is... egy csipetnyire Olaszország propagandára sikerült az előadásom, de mit van mit tenni, szeretem a dolce vita országát. Teleraktam a ppt-t mindenféle klassz fotóval: óriási fagyi, Ferrari, mozdony, foci, spaghetti, pizza, csupa sztereotípia. Törekedtem arra, hogy ahol megfordultam a munkám során, azt megmutassam a kölyköknek, persze nyilván csak a szuper érdekes dolgokat. A cél az volt, hogy kedvet kapjanak. 

Azt vettem észre, hogy ebben az iskolában a 10 csapatból igazából csak az olasz kisfiú tudta, hogy ki az a pápa (az enyémeken kívül, naná). A többieknek fogalmuk sem volt. Érdekes. Ezen még agyalok kicsit. Nem mintha tudniuk kellene, nem mindenki a katolikus egyházhoz tartozik, de csak akad egy-kettő, aki mégis. Arra akarok kilyukadni, hogy most ez komoly, hogy körülbelül 150 gyerekből senki nem tudja, hogy ki az a pápa? Vagy ennyire kicsik még? De az olasz kisfiú persze, hogy tudta, akkor a többiek miért nem? A pápa zömében Olaszországban szuper sztár, és ezért?  De tudtommal Lengyelországban és Brazíliában is, hogy csak két egyéb országot említsek. Rejtély.

Szeretnék iskolában tanítani olaszul, ha már végzettségem is van hozzá, de nem találok oskolát hozzá.

Azóta magamba néztem, lehet, hogy két gyerekkel, így, hogy egyedül élek velük nem menne a dolog. Pedig olyan lendületes és magával ragadó tanárnak képzelem magam. Az előadáson az voltam, egészen feldobott, hogy nem a patriarchális irodában ülök arra várva, hogy kinek főzhetek egy feketét.

Kaptam egy ajánlatot egy Waldorf oskolából, de marha messze van és részmunkaidő lenne, kénytelen vagyok nemet mondani.

Meg kell tanulnom nemet mondani

Az úgy volt, hogy a kisfiam osztálytársa már kétszer aludt nálunk. Hatan vannak testvérek, érthető, hogy anyu nem győzi.

A múlt héten anyu felhívott, hogy köszöni, hogy ennyire sokat segítek, és lehet-e pofátlan, esetleg bevállalnám-e a fiát szombatra. Rábólintottam. Tovább ment, megkérdezte, hogy esetleg péntek és szombat lehet-e. Hm. Rábólintottam. Aztán azon vettem észre magam, hogy vasárnap délután három óra van, de a szülők még nem hívtak, hogy mikor jöhetnek a fiukért. Én hívtam fel őket, hogy oké, már itthon vagyunk, hazaértünk a korcsolyázásból is.

Péntek még elment, kis játszóterezés után hazamentünk, megvacsoráztattam őket, fürdés, mese, alvás. Alvás persze nagyon nehezen, hiszen másnap szombat, lehet szilveszterezni.

Egyedül úgy tudtam rádumálni az alvásra a kisfiút, hogy beígértem neki egy mozit másnapra. Hopp, már aludt is.

Szombaton időben elindultunk a Puskinba, oda is értünk. A kislányom vett a zsebpénzéből mindenkinek pattogatott kukoricát, amit én nem kevesebb, mint háromszor kivertem a kezéből (a sok hülye kabát). Háromszor szedegettem fel. A mellettünk ülő apuka meglehetősen baleknak nézett, láttam a szemén.

Onnan elmentünk gyrosozni, aztán a Károlyi kertben meglegeltettettem a makikat. Aztán haza.

Igen ám, de ezek nemcsak makik, de sáskák is. Újra 3 x cipő, 3 x kabát, 3 x sál, 3 x sapka, 100000 x induljunk már! Menni kellett a boltba, mert mindent felzabáltak.

Otthon vacsi, fürdés, mese, alvás. Szerencsére jó fáradtak voltak.

Vasárnap ismét bolt, mert egyszerűen képtelen vagyok elegendőt vásárolni (a 6 pain au chocolat, 6 csokis fánk, végtelen Pingvin, joghurtok, kenyerek, mittomén nem elég). Aztán gondoltam egyet és elvittem őket korcsolyázni. Szerencsére olcsón megúsztam, mert a kerületi lakosoknak ingyenes a pálya, csak a korcsolyáért kell fizetni.

Aztán még bementünk a kis faházba kézműveskedni. Nagyon jó! Mézes kalácsot, díszeket decoupage módszerrel és kis harangot lehetett készíteni.

Onnan futás haza, mert már nagyon fáztak. Naná, az a sok jeges nadrág...

Azt hiszem, muszáj megtanulni nemet mondani, mert én ezen a hétvégén kipurcantam, és még a mos, főz, takarít, rendet rak, tereget műsorszámokról nem is meséltem.