Csalamádé

Folyamatosan történnek a sztorik, olyanok, amik ha nem velem történnének, azt hinném, túlszínezett hantázás. Kár, hogy nincs idő fecsegni, kár, hogy nem is mindent lehet elmesélni, pedig megnyalnátok a bajuszotokat. :D

Bejött egy újabb meló. Egy olasz fickónak kell tolmácsolni. Szombaton találkoztunk, megbeszélni a részleteket. Kiderült, hogy egy 40 éves, jóképű, vicces, olaszosan spontán figura. Azt vizionáltam, hogy valami idős, unalmas, kapuzárás előtti talján lesz. Erre tessék. Egy cuki pacák. Jó sokat dumál, érdeklődő, nagyon laza. Egy idő után azt vettem észre, hogy teszi a szépet. Mittomén'... szóval bepróbálkozott. Én meg keresztbe tettem kezem-lábam. De ő azóta is nyomul. Én olasszal nem kezdek, az fix. Bár nem tudom, mit hisztizek, mert továbbra sem célom a klasszikus párkapcsolat: éltek, míg meg nem haltak. Az az igazság, hogy hűséges vagyok a tudjátok kihez. Ez azért elég nagy muhahaha. Pláne mostanában. Soha nem ér rá. Vajon a végét járjuk? Nem izgulok. Ezen sem. Jöjjön, aminek jönnie kell. 

Vasárnap bekattantam, rohadt mérges lettem apjukra, hogy nem keresi a gyerekeket. Az, hogy engem nem keres, leszarom, de a gyerekek? Aztán meg leszúr, hogy a gyerekek nem beszélnek franciául, miattam, mert én egy söpredék vagyok. 

Amióta elment (február 7.), azóta nem hallottunk róla semmit. 

Én a visszautazása napján elvittem a két gyereket oviba-isibe, ő otthon (nálam) elvakarászgatta a fenekét, gondolom, aztán írt egy A4-es lapra egy szép üzenetet, hogy juj, de szeret minket, juj, de hiányzunk neki, bezárta az ajtót, bedobta a postaládába a kulcsot, és snitt. Se kép, se hang. 

Én rákérdeztem 8-án, hogy minden rendben volt-e az úton, aztán még 12-én, 16-án, 19-én, jó nagy hülye vagyok. Mindez messengeren volt. Aztán annyira pipa lettem, hogy gondoltam, felhívom a rendes telefonján is. A telefonszám eltűnt a telefonomból. Ezt nem értem. Én nem nyomtam delete gombot. Itt már füstölt az agyam. Írtam az egyik húgának, aki látta az üzenetemet, de nem válaszolt. Aztán írtam az anyjának, végül egy másik húgnak is. Egyszer csak válaszolt az első húg, elküldte a telefonszámát. Se szia, se köszijólvagyunk, válaszolva a kérdésemre, semmi. Felhívtam apjukat úgy 5-ször, semmi, mindig kicsipogott. Aztán egyszer csak felhívott este 8-kor, teljesen normális, kedves hangon. Pfff. 

A munkahelyen az egyik kolléga nem túl korrekt. Konkrétan úgy mondanám, hogy szarkeverő. Na nem, mintha nem szólt volna már legalább 3 másik kolléga, hogy vigyázat, a többi 100 meg csak forgatja a szemét, hogy mennyire szar színész. Az a jó bennem, hogy miután jól kipattogom magam, már nem haragszom. Egyszerűen leszarom. Magamban elraktározom az infókat, de nem feszülök túl sokáig. Minek? Egy barom miatt? Ugyan már. 

Ami nagyon jó, hogy tisztára odavagyok a kislányom két tanárnőjéért. Azt mondják, ultra fos a magyar oktatás, de nekem ezek szerint mázlim van, mert ez a két tanárnő annyira ügyesen navigál, hogy én kimondottan rajongok értük. Történt ugyanis, hogy a kislányom most elment egy táborba. Rendes, igazi ottalvós tábor a Börzsönyben. Az indulás előtt, még felrohantunk a teremhez, összeszedni pár könyvet, kulacsot, ezt-azt. A gyerekek már ott ácsorogtak folyosón a tanterem előtt, amikor jött a tanárnő a kulccsal. A gyerekhad pedig odarohant hozzá, körbevették, zsizsegtek körülötte, kérdezgették, imádták. Nagyon nagy flash volt ezt látni. 

Muszáj kimosnom, hogy teregethessek

Az olvasóm, akinek köszönhetően töröltem a pletykás posztot, jóakaróm. Ő féltésből írta, hogy óvatosabban írjak. Privát beszélgetésbe elegyedtünk, gyorsan kiderült, hogy simán kinyomozható, hogy ki vagyok, hiába a sok álnév. Mivel J, az olvasóm, tudja, hogy nem akarok tányércsapkodást generálni a házinyúlnál, ezért írt egy tök szép, megható levelet, most is mindjárt elérzékenyülök. Tényleg csak óvott, nehogy bajba kerüljek. Ugyan nem óriási az olvasótáborom, de mégis idekeveredhet valaki a munkahelyemről, és akkor borul minden, hát hiányzik nekem egy botrány? Nem. 

Ezt mindenképpen el akartam mondani nektek: az olvasóm nem rosszból írta, amit. Én fejeztem ki magam rosszul, ahogy a kommentárokat* elnézem. 

A barátnőm sem rosszból írta, amit, bár tőle néha azért ki szoktam kapni. Ő egyszerűen ízléstelennek tartja, hogy elmeséltem a tamponos töketlenkedésemet, a vibrit és szeretői státuszt. "Státusz", muhaha! :D Szerinte ezek magánügyek, nem illik és nem normális dolog elmesélni mindenkinek. Valahol azért igaza van, be kell látni, de én nem vagyok prüdéria, én is szeretek röhögni ilyen pikáns sztorikon. Érdekes, mert ő sem prűd. Mindenesetre szofisztikáltabb nálam, ez biztos. :)

A barátnőm olyan, hogy kimondja a véleményét, köntörfalazás nélkül. Amikor visszajöttem Franciaországból, beszélgettünk valami receptről. Akkoriban még szerettem főzni. Ma már csak sütni szeretek, de azt is csak ritkán. Na és akkor mondta, hogy margarint rak a nem tudom már mibe, én meg, hogy a margarin nem túl jó ötlet, egészségtelen, Franciaországban kitérnek a hitükből, ott csak vajjal főznek (már amelyik receptről éppen szó volt), és ebből született egy nagy patália. E-mailen. :D Szerinte a margarin nem az ördögtől való, margarin általi halálról még soha nem hallott. Apropó, kár, hogy nem mesélhetek a tesómról, aki szöges ellentétem: ő sikeres, én lúzer. Neki soha nem volt köze a gasztronómiához, most mégis elugrott Olaszországba egy gasztrotanfolyamra, hobbiból. Ott meg az egyik figura súgta oda neki, hogy jönnek itt azzal, hogy a pálmaolaj az ördögtől származik, de mutassanak már neki valakit, aki Nutella általi halált halt! :D

Ettől még tudjuk, olvastuk, rengetegen...

Update: én meg itt kiposztoltam befejezés nélkül. Mindig csak a rohanás.  

* de én mindig kommentet akarok írni, grrr!

Mozi

Hétvégén két moziban is voltam, szokás szerint Bazsival. A mekis alapítóról szóló filmen elaludtam, ezért erről nem tudok mesélni sem jót, sem rosszat. Ellenben az Üdvözöljük Norvégiában c. film óriási. Nem világklasszis, mégis szuper film az európai bevándorlási hozzáállásról. A többi bevándorlós filmhez képest nagyon könnyed, de én az ilyen filmet is simán megnézem, amiben kicsit túltolják a mesét. Én azt hittem, a norvégok nem olyan normálatlanok, mint mi magyarok, de úgy tűnik, máshol is nehezen emésztik ezt a nagy népvándorlást. Tisztelet a kivételnek!

Imádom hallgatni az olyan nyelveket, amikhez nem konyítok. Jópofa a norvég nyelv, néha már nem is a filmre figyeltem, hanem arra, ahogy beszéltek és a szétcsúszott karakterekre.

Csak meg kellene venni a bérletet a Cirkóba(n)!

Nem akarok én közönséges lenni

Kaptam egy nagyon kedves, aggódó privát levelet egy olvasómtól. Az előző posztban írtam a házinyúlról, semmi különlegeset, de mégis. Inkább kitöröltem az egész posztot, és mostanáig töprengtem. A barátnőmmel is levelezgettünk erről, ő nem szó szerint, de úgy fogalmazott, hogy véleménye szerint közönséges, ahogy kiteregetem az életemet, még ha névtelenül is teszem. Ezért már megint elment a kedvem az írástól. Pedig szeretek teregetni. Nem a ruhát a fregolira.

Íme a posztból egy szelet, a házinyúl törölve:

"Mennyire komplikált AdSensezni? Nekem most ajánlotta fel a blogger, hogy keressek pénzt a blogolással, csak regisztrálnom kell és dől a lé. Úgy olvastam, hogy akár hárommillió-akárhány forint is lehet, aztán feltettem a szemüvegem és láttam, hogy háromezer forintról van szó. Lapozzunk. 

Én annyira fáradt vagyok. Az egész hetem és hétvégém azzal telt, hogy felébresztett valaki, amikor én már aludtam. A legjobb az volt, amikor apjuk ébresztett fel azzal, hogy - kapaszkodjatok meg! - "hol a töltő?". A telefontöltő, amiből körülbelül 4-5 van forgalmomban. Már ideges sem tudtam lenni, már arra sincs energia. 

Azért nem szép dolog folyton szidni ezt az embert (apjukat), hiszen egész héten járt bevásárolni. Szerdán, tehát az landolása utáni napon, és miután én hazaértem a bányából, hozzávetőlegesen 10 percen belül közölte, hogy ki kell ugornia a boltba vajat és Coca Colát venni, mert az hiányzik az éléskamrából. El is ment, vissza is jött. Vett hónaljdezodort, sonkát és sajtot. Vajat és Coca Colát nem. Mindig ez volt, amikor még együtt éltünk. Egyszerűen nem tud a seggén ülni, mindig mennie kellett vásárolni. Vá-sá-rol-ni! Te! Lehet, hogy én vagyok elviselhetetlen és nem ő? Ezért menekült shoppingolni? :/

Azon felül, hogy rendületlenül vásárolt, és nemcsak élelmiszert, hanem csizmát, ruhát, játékot is,  de azért itt ne gondoljatok elrugaszkodott árakról, Decathlonos basic csizma, szóval nem kopasztottam meg, szóval ezeken felül kifizette a 3D mozijegyet is, ami viszont borzalmasan drága, én nem is tudtam eddig, hogy ekkora lehúzás. A Füvészkertbe is ellátogattunk, még mindig nem szakadt le a kisfiam a Pál utcai fiúkról. 

A gyerekekért is elment az ovi/isibe. Most nem volt olyan, hogy ottfelejtette volna a kislányunkat, mint a múltkor. 

A családi pótlékos papírt persze nem hozta, de a francia államkincstár sem küldte még el, hívhatom fel őket újból, hogy hol a francban van már.*

Holnap utazik vissza Bezzegországba. Igazából örülök neki, de az is igaz, hogy baromi defektes ez a dolog. A gyerekek imádják őt. Persze ettől még mindkettő azt akarja, hogy én altassam el őket esténként, én vigyem őket az oviba/isibe, nekem kiabálnak, hogy éhesek és töröljem ki a feneküket.

Volt nagy összekapás. Én hétvégén is reggel 6 és 7-kor keltem a gyerekekhez, megreggeliztettem őket, ruhát készítettem neki, közben kimostam, kiteregettem, elpakoltam a konyhát, tettem-vettem, ő pedig 10-ig aludt. Ezen elpattant az agyam. Ő meg nem értette, hogy mi a franc bajom van. Elmondtam neki. Nem értette. Legyintettem, hagyjuk, lapozzunk. Na jó, vasárnap próbált segíteni, nekiállt vasalni, de na, olyan dolgokat, amiknek nem sok értelme van kivasalni. Nekem pedig nem volt már erőm és kedvem cukin rávezetni, hogy mit érdemes kivasalni." 

* Képzeljétek! Megérkezett a családi pótlékos papír Franciaországból. Pontosan az apjuk elutazásának napja előtt. Micsoda nagy filmrendező az élet, beszarás! Apjuk természetesen kibontotta. Ugyan az én nevemre volt címezve, naná, hiszen én diktáltam be a komplikált utcanevemet betűről betűre a telefonban, de ha már valami Franciaországból érkezik, nyilván köze van hozzá. Feltételezem, hogy így gondolt a dolgokra. Vagy úgy érzi, mi még egy pár vagyunk? Mert akkor igazán felbonthatná a Telecomos számlát is, és ha már, be is fizethetné. Valamint a gázt, villanyt és a többit is. 

Szóval, kibontotta. Amikor hazaértem, örömmel mutatta és rákérdezett, hogy én hívtam-e fel a francia államkincstárt, én intézkedtem-e. Pffff. Nem mertem neki mondani, hogy apukám, csak 2,5 éve kérem, hogy ha már gyerektartást nem fizetsz, akkor a családi pótlékos papírt intézd el, de te kurva nagy ívben szartál rá. Egyszerűen még mindig fosok tőle (bocsánat, hogy trágár vagyok), így inkább kerülöm a konfliktust. 

A papír azért kell, hogy bizonyítani tudjam itthon, hogy nem kapja senki a csp-t Fr.o-ban. 

A cseresznye a tortán az, hogy azt hazudta, hogy nem igaz, amit a papíron írnak, miszerint 2015. júliiusáig kapta a csp-t, mert ő biz' 2014-ig kapta. Pfff! 

Csipkerózsika után jöjjön Hamucipőke

Tegnap éjfélkor* kiderült, hogy miért ez a hirtelen látogatás apjuk részéről. Hamarosan új munkahelyen kezd, ezért most gyorsan még elugrott hozzánk. Próbaidőben úgysem ugrálhat. Próbaidő lejárta után sem, mert Franciaországban egészen furcsa, ahogy rendezik a szabadságokat. Nem január 1-től december 31-ig tart az év, én az egészet nem tudom felfogni. 

Rákérdeztem, hogy miért nem hív fel minket olykor-olykor. (Január 23. volt az utolsó hívás.) A válasz: mert beszélgetés után mindig kardjába dől és nem bírja idegekkel. 

Azt is megkérdeztem, hogy mégis mikor vette a repjegyet: tegnapelőtt éjszaka. 

Nem lehet, hogy mániás depressziós? Persze csak tippelek, nem vagyok orvos. Ha szarul mennek a dolgok, inkább fel sem hív, inkább el sem jön egy éven át, amikor meg jó hír van, akkor hegyeket mozgat meg. Persze ez egy gyalog, tök normálisan élő emberre is ráhúzható, ha szomorúak vagyunk, nincs jó kedvünk, ha vidámak vagyunk, jó kedvünk van. Szóval lehet, hogy semmi baja. Állati bölcs vagyok. Csak úgy ömlik belőlem a sok életigazság 

Az is piszkálta a csőröm, hogy vajon mennyit fizetett a repjegyért, ilyen hirtelen. Nem mondta meg. De Air France, ráadásul utolsó pillanatban... Jól megy a munkanélküli segélyből ezek szerint. 

Egyébként kedves, hozott egy doboz csokit. Mert van, amikor tökéletesen üres kézzel képes beállítani. Nem, nem az van, hogy muszáj lenne mindig kapni valamit, de mégis gyerekekről beszélünk, akik hónapokig nem látják az apjukat, és akkor megérkezik a semmivel. 

* remélem, érzitek ezt az átvezetési bravúrt Csipkerózsa és Hamucipő közt! Én nem annyira.