Vakáció

Be.i.rat.koz.tam.fit.ness.te.rem.be!!! 

Van nekem egy helyes kolléganőm, aki hisz benne, hogy képes formába hozni. Engem. A dagit. Kíváncsi vagyok én erre. 

Bár ő soha nem volt kövér, de pár hónapja elkapta a gépszíj, csupa egészségeset és észszerűt eszik, a fitness megszállottja vált belőle, ettől aztán tényleg állati dögös lett és vallja, hogy belőlem is simán csinál ugyanolyat, mint ő. Hiszem, ha látom. Mindenesetre megvettem a bérletet és reggel 7-kor már ott ugráltam vele, aki nem rest és simán eljött velem, hogy bátorítson. Így most ő már két fitness terembe jár. Rendes lány! 

Elsőre kicsit izgultam, mert ez a komplexum elég jó helyen van, meglehetősen nagy, proccos budai oldalon, gondoltam majd lesznek cicuskák, de szerencsére mindenki abszolút normális és volt egy szem lány, aki jóval dagibb volt nálam. A többiek meg jóval vékonyabbak, grrr! 

Elég nagy kaka napjaim voltak, apuka megint kevert egyet a paklin, de úgy néz ki, kivédtem. Azt hiszem a kolléganőm azért is forszírozza, hogy járjak mozogni, mert a torna jót tesz a léleknek is, nemcsak a szobamérlegnek. 

A gyerekek táborban vannak. Életük első táborában. Na persze nem alszanak ott, ahhoz még kicsik. Bandi miatt izgultam, azt hittem, nála nem fog működni, de az első perctől kezdve élvezi az elmondások szerint. 

A gyerekek táborban, én pedig ennél fogva tegnap kicsit unatkoztam este, amikor hazaértem. Ki akartam takarítani, sikerült is. Félig. Mától pedig indul a programsorozat. 

Vajon mit jelent?

Azt álmodtam, hogy piszkosul mérges vagyok (délután 6-tól nálam ez menetrend szerinti buszjárat), a vicsorgó kutya kutya fasza hozzám képest, morgok és hátat fordítok a gyerekeimnek, akik nem fogadnak szót (persze, mert fáradtak), és mondom nekik, ha nem tetszik, mehetnek, engem nem érdekel és ott hagytam őket a Nyugati aluljáróban (ahol soha nem járunk, de emlékeim vannak, hogy az mekkora egy szutyok hely). Macska hazament a szüleimhez egyedül, az volt az első dolgom, hogy én is oda rohantam (1 szempillantás alatt a 25 km-es távot), de Bandi nem volt ott. Teljesen kétségbe estem, lepörgött előttem az életem, tudjátok, amikor egy másodperc alatt kiürül a fej és csak messziről hall hangokat az ember. Apukám, aki már 80 éves volt és alig tudott járni, azonnal indult megkeresni őt, előbb ért a Nyugati aluljáróba (fél szempillantás alatt 25 km-es távot, mondom, 80 évesen, bottal), mint én, elkiabáltam magam, mintha hangosbemondóba mondtam volna, hogy Baaaandiiiiii és akkor előkerült. Okos fiú volt, nem mozdult el onnan, ahol hagytam, beállt egy sarokba várakozni. Leesett a kő a szívemről, pláne, amikor 5.30-kor megszólalt a vekker.

Nem rossz nekem

Én jó magyar vagyok, elég sokat nyafogok, állandóan kesergek, könnyen belekerülök a negatív önspirálba, de azért most be kell látnom, hogy nincs rossz dolgom. Holnap utazik el Linda barátnőm Görögországba nyaralganti. Eredetileg együtt szerettünk volna menni, de akárhogy számoltam, nem tudtam volna kiperkálni a nyaralás árát szorozva hárommal (még ha a gyerekek nem is teljes áron utaztak volna). All inclusive, három csillagnál több, repülő, biztosítás, költőpénz, biztonsági pénz és hopp, máris visszakerültem a start mezőre.

Aztán W. barátnőm is hívott nyaralni Nápolyba, de mivel ismerem a őt, tudom, hogy behabzsolja a környék összes kultúrprogramját, hát azt sem tudom most megfizetni, ráadásul bűntudatom lett volna gyerekek nélkül menni. Gyerekekkel Nápoly szerintem nem ideális. Ilyen korú gyerekek még ennyit nem tudnak gyalogolni, mint amennyi ilyenkor előre látható, pláne abban a nyári melegben, pláne W-vel.

Csalafinta pedig Pugliába, de őket is jól ismerem, ezért ezt is lemondtam, ráadásul nem is tudtam pontos dátumot, ami teljesen jellemző Csalafintára. Sok átszállással lehetne oda eljutni meg autót kellene bérelni és hopp, máris visszajutottam a start mezőre, nincs rá elég pénz.

Aztán Szilvalekvár hívott Horvátországba, állati jó áron, hotelbe, de basszuskulcs, Macskának pont akkor kell úszótáborba mennie. Már be van fizetve, ráadásul az egyik kis unokatesóval megy, nem akartam lemondani, különben is, fontos az úszás.

Most meg vannak ezek a rajongó fiúk, akiket le kell szerelnem magamról, mert hát na, nem kellene a nimbuszomat eljátszani pókeren... (Kivételt képez Luca, még gondolkozom, mi legyen...)

Csak ne omlana mindig minden össze, amikor apjuk jelentkezik... Sajnos "falso allarme" volt, nem szeretetből írt levelet. Szerencsére van időpontom a pszichez... Már megint jött egy kis légszomj, francba... 

Újabb flört?

Önállóan írt e-mailt a gyerekeim apja, "salut, ça va?". Tárgy: super amour.

Mindig megroggyan a térdem, ha pozitív jelzést ad. Ahhoz képest, hogy vasárnap megint behúzott egy balegyenest... 
Mi nem levelezünk. Már telefonon is alig beszélünk. A gyerekek kedvéért esténként (... kétnaponta, három, négy, ötnaponta) beszélünk skype-on. De mint felnőtt a felnőttel alig. Valamit megneszelt? Remélem, nem ismeri a jelszavaimat... 

nem milf (with update)

Azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán a kályhától?

Az úgy volt, hogy az olasz lány, írt egy e-mailt, hogy megszületett a harmadik gyereke. Vele azt hiszem 2013-ban találkoztam utoljára, elég nagy havernők voltunk (sorsközösség). Együtt hordtuk a gyerekeinket Párizs alsóvárosban a városi játszóházba, hogy meg ne rohadjunk unalmunkban. 

Sara... egy igazán szép olasz lány, aki férjhez ment egy marokkóihoz, akinek testvérei már letelepedtek Franciaországban. Ez a marokkói tengerbiológus, de Franciaországban nem talál magának témába vágó munkát, ezért oxigénpalackokat fuvarozik. Sajnos, amikor munkanélküli lett, szerencsére Sara elszegődött dolgozni, de a férj nem volt maradéktalanul boldog, ezért néha elpüfölte a feleséget. Aki terhes volt. Én ezt a lányt nagyon szeretem, mert mindennek ellenére annyira pozitív és akkora hite van, hogy felnézek rá és iszom szavait. 

Sara megírta, hogy megszületett a harmadik, és elkezdtünk levelezgetni, mire egyszer szólt, hogy töltsem már fel a telefonomra a whatsappot, mondván annyi mindent el kell mesélnünk egymásnak. Feltöltöttem. Erre fel meg írt egy régi szerelem fickóm, hogy látja, whatsappozok, mizu, mizu? Vele is levelezésbe kezdtem, de szigorúan jólány-jófiú hangnemben, de aztán csak-csak kiderült, hogy szeretné felvenni a flörtölős fonalat. Nem örülök, mert még mindig szeretnék hűséges maradni a gyerekeim apjához.

Azért elmesélem Lucát (Lúká, nem Lutza, ahogy a havernőim olvasták elsőre és rögtön kaptam egy leszbi plecsnit a homlokomra). 

Amikor 2004 körül Annát tanítottam olaszra, Luca cége Dabason szerelt valami gépet, ezért ők Dabason mozgolódtak, amit megláttak Anna barátnői és rögtön zsizsegni kezdtek a talján fiúk körül. Addig-addig, míg dizsit (manapság biztos máshogy hívják) szerveztek a Mammutba (mittomén már, hogy hívták a discót), Anna pedig hívott, menjek velük, mert ők annyira nem boldogulnak az olasz nyelvvel. Szingli voltam, ráértem, mentem tolmácsnak. A lányok majd megőrültek örömükben, én meg indifferens voltam, ha kellettem, fordítottam. Igen ám, de hazafelé egyszer csak, a mozgólépcsőn mellém csapódott egy fickó dumálgatni (nem nehéz kitalálni a nevét). Arra még homályosan emlékszem, hogy fel kellett őket vinni a Citadellára is, éjszakai Budapestet megtekinteni, de amint felértünk, bumm, lekapcsolták a díszkivilágítást. Aztán snitt, mindenki ment haza. Eltelt pár nap, Anna írt sms-t, hogy az egyik fickó elkérte a telefonszámom, megadhatja-e (nem nehéz kitalálni a fickó nevét). Naná, nézzük meg, melyik volt az, gondoltam magamban. Elkezdtünk esemezgetni (ezt a szót nem /sem/ tudom leírni szabályosan), mire azt vettem észre, hogy a fizetésem zömét mobiltelefon számlára költöm. Akkoriban még nem volt a telefonon internet. Ennyire őslelet vagyok, nekem még walkmanom volt, basszuskulcs. Luca eljött Budapestre és jól összeszűrtük a levet. Aztán én is voltam nála. A kapcsolatot én szakítottam meg, mert megneszeltem, hogy ő nem akar gyerekeket, nem akar rendes kapcsolatot, ráadásul kezdett felkopni az állam a sok kurva sms miatt, amit ő persze nem értett, mert nem annyit keresett, mint egy keményen dolgozó magyar kisember (nempolitizál). Kár, mert elég vicces figura ez a Luca. Például úgy jár, mint Tony Manero. Nem ismeritek, mi? Persze, mert nem 1870-ben születtetek. 

Vele voltam, amikor megtörtént az, amire így anyaként, sikítófrászt kapok. Elmentünk bulizgatni a haverjaival, vacsora, aztán a kocsmatúra, ami már akkoriban is tök nagy divat volt Milánóban (biztos máshol is), és kicsit sok tequilát döntöttem magamban. Háromnál már nem tudtam azt mondani, hogy ÁLLJ! De Luca is ivott, igaz ő jobban bírta. Aztán beültünk a kocsijába és hazamentünk, ami nem volt 3 saroknyira az utolsó kocsmától. Nekem konkrétan filmszakadásom volt, hogy hogy a picsbe kerültünk haza, teljesen kiesett az a szakasz. Ma hálát kell adnom a felsőbb erőnek, hogy életben maradtam, sőt, hogy nem váltam nyomorékká egy autóbalesetnek hála, sőt, ami a legfontosabb, hogy nem öltünk meg senkit. Ma már mindenkit leteremtek a lábáról, aki be mer ülni az autóba részegen, aki telefonálgatni mer, aki nem az utat nézi, hanem a rádiót tekergeti. 

Szóval... Luca be van indulva, nosztalgiázik, teper és ez elég furcsa, mert elég jól esik. Pedig én azt mondtam, felrobbantok minden hidat, én többet pasast nem akarok látni. Nem tudom mi lesz ebből, de lehet, hogy majd elmesélem, ez a blog elég inkognitó, remélem! (Az a három ember, aki személyesen ismer pedig hallgasson! ;) ). 

Azért az is furcsa, hogy amíg Franciaországban döglődtem, senki pasasnak nem csillogott a szeme tőlem, egyszerűen a franciákat nem hoztam lázba. Most meg valami csillagjárás lehet, mert egy régi kollégám, akivel volt valami kis flört 1903-ban, ismét megkörnyékezett. Régi céges fotókat küldözget nekem emailen, magamról. Először le tudtam rázni, de most megint hadjáratot indított. 

Aztán van egy másik kolléga is, aki szépeket mond. Először nem foglalkoztam vele, de most már nyomasztó. 

Egy harmadik kollégámmal is jól rihi-röhizünk, de ő még tejfölszájú, nagyon fiatalka... ma kiderült, hogy 32-nek nézett. Hupsz. Akkor azért legyeskedett körülöttem... Ahogy meghallotta a valódi koromat, hátat fordított zavarában. Szó szerint makogni kezdett...

A negyedik meg tegnap, egy vén szivar. Új olasz business manek jártak nálunk, el kellett őket vinni vacsorázni, ahol bepálinkáztunk, besöröztünk (belga étterem), aztán azt vettem észre, hogy azt dumálják, a signorina (hehehehe) nélkül ne menjenek Rómába az újabb tárgyalásra (nem lesz szerintem). 

Egyáltalán nem értem, mi történik, rohadtul nem vagyok MILF, ahhoz le kellene fogynom 10-13 kilót.

Update: tejfölös bajuszú megint átjött legyeskedni, és szóltam neki, hogy vigye a fülhallgatóját, amit itt felejtett. Azt mondta, valamit mutatni akart, csak éppen csörgött a telefonom és utána leléptem... ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Mondta. Rákérdeztem (na jó, kicsit cinkosan... hogy kiugrasszam a bokorból a nyulat), mit szeretne? Elmondott egy cuki malac viccet, amiből megértettem. Feldobta a labdát. De én nem csapom le. Élesek a határok. Ha 28 lennék, lecsapnám, mert helyeske.

Update2: a kollégától magyarázatot kértem. úgy néz ki, értem a virágnyelvet, mert nem eléggé virágos. konkrétan pedálozik. Eszméletlen. Mi a franc történik? Illatos hormont párologtatok, mint a kutyák tüzelés közben (vagy mi a franc)???

Velőig meg vagyok hatva

Ma valami egészen szürreális dolog történt. Az ovis kiránduláson az egyik lány megkérdezte a nevemet. Elsőre nem gondoltam én semmire, ott álltunk többen, bandáztunk, mondtam a keresztnevem becézett alakját, mert mostanában azt szeretem, megkérdeztem az övét is, de ő tovább kérdezett, mégpedig az anyukám nevét, mivel - ahogy mondta - néha szokta látni őt az oviban. Akkor már megtorpantam, bátortalanul mondtam anyukám keresztnevét (közönség előtt nem akartam kitárulkozni), de még mindig nem sejtettem, hova akar kilyukadni. Megkérdezte a vezetéknevét is, mondtam, és akkor a lány rávágta, hogy hol dolgozott anyukám és nekem még mindig nem derengett semmi. Hát jó, gondoltam, egy munkahelyük volt, létezhet ilyen véletlen. De amikor kimondta az apukája nevét, ott megállt az idő, kimerevedtek a szemeim, kővé dermedtem, nem tudtam megmukkanni sem. Én ezzel a lánnyal együtt bandáztam, barátnők voltunk egészen pontosan 1975-től 1980-ig Kelet-Berlinben. Egy házban laktunk. A lányaink pedig most egy óvodai csoportba járnak és barátnők. 

Utána meglehetősen sokat beszélgettünk, elmeséltük egymásnak az azóta történt életünket (nem fért bele az időbe 35 év). Ő valódi festőművész is a rendes polgári foglalkozásán kívül. Kezdem magam szürke egérnek érezni a sok valóban érdekes ovis szülő között. Még, hogy szutyok nyócker... Micsoda kincsekre lelek, nem térek magamhoz. 

Sörkifli

Holnap osztálykirándulásra megyek Macskával. Bandi marad az oviban, mert ez a mi napunk lesz Macskával. Majd rendezek egy Bandis napot is. 

Vettem mindenfélét a piknikhez, szendvicsnek valókat, paradicsomkákat, sütit és chipset is, mert Franciaországban nincs piknik chips nélkül. De vajon mit szól ehhez bioanyu? Ezért este kilenckor fogtam magam és sütöttem sörkiflit, ami megszólalásig hasonlít a croissantra. Most lett kész. 

Vettem magamnak a Decathlonban túranadrágot, kullancsriasztót, bicajhoz lezárót, de ma láttam a téren, hogy mindenkinek vaslánca van, nem acélsodronya, francba. Mindegy, nekem még nincs bicajom... Majd ha lesz, veszek rendes láncot is. Ez a mai lánc a gyerekeknek jó lesz. 

Ma 17.15-re értem a gyerekekért az oviba és most először ők voltak a tök utolsók. És ki volt az ügyeletes zárós óvónő? A 3D műszempillás megmondóember. 

Ezt értem

Egyszerűen szeretem a falfirkákat. Már amelyiket értem. Ezt tegnap találtam.

Természetesen a frissen felújított házfalakon felújítás másnapján érthetetlenül aláírt falfirkát nem szeretem. Nemcsak azért, mert nem tudom kiolvasni, hogy mit üzent a művész. Saját szememmel láttam ilyet a Veres Pálné utcában. 

Általános picsogás

A házunkban négy lakás külön ajtóval zárható és ma a külső ajtóban felejtettem a kulcsot, mert Bandi világgá akart menni. Fogta magát és a kulcsot, hogy majd ő megy egyedül, ha én nem viszem bicajozni. Mindeközben a szomszéd idős bácsival beszélgettem, aki nagyon magányos, amióta meghalt a felesége. 

Már majdnem elaludtunk, amikor hallom, hogy valaki be akar jönni kulccsal a lakásba. Eléggé betojtam, néha félek a betörőktől, holott ide aztán nehéz lenne bejutni. Gondolom... Bár franc tudja... Valószínűleg ezért ugrott ki a szívem a helyéről. Kipattantam az ágyból, a gyerekek utánam. De csak a másik szomszéd volt (szintén kedves), hozta a kulcsot (nem tudta, hogy adja vissza). Kopogott is, de azt én soha nem hallom. Sajnos elég szar a hallásom, zúg a fülem az első terhesség óta. Ennyire.  

Jól leszidtam a gyerekeket, hogy nincsenek tekintettel rám, nem figyelnek oda amit mondok. Pedig csak fáradtak voltak. Meg neveletlenek, hogy nem hagynak beszélgetni mással. Vagy csak ők is szóhoz szeretnének jutni. Vagy mittomén. De elég fáradt vagyok, még picsogtam is kínomban.

A pszi is leszidott ma, mert a múlt héten lett volna a randi, de elnéztem a dátumokat, ma sikerült végre beszélnünk. A telefont elcsukló hangon raktam le. Pedig aranyos, vicces, de nem bírom a szidást. Nem direkt csinálom, hogy elhagyok mindent (a kolléganő bicajának zárjához a kulcsot is, igaz kettő van belőle), de annyi mindenre kell figyelni egész nap, hogy sajnos nem győzöm. Persze lehet, hogy csak apjuk miatt vagyok padlón, nem tudom. Vagy csak éppen csapkodnak a fejem felett a hullámok. 

Két napja fája fejem. Remélem, csak front lesz. 

Anyukám holnap jön, mert az ovi kivételesen (nem tudom hanyadik kivétel ebben az évben) tanításmentes nap lesz, vagy mi a szösz, de itthon úszik a lakás, pedig kereken két napja csináltam meg. Éjjel porszívózzak és rakjak rendet? Kabaré. 

Tele a város horgolással

Vajon ezeket ki fűzögeti oda? Minden kerületben fűzögetnek? Vagy csak a miénkben? Ez a pár évvel ezelőtti gerillahorgolás maradványa lehet? De akkor mitől tiszta? Mit üzen? Mindenesetre tele van a kerületünk vele. Nekem speciel tetszik.

Ennél jóval több van elrejtve.

Kakukktojás

Eredetileg arról akartam írni, hogy zombi vagyok. Lüktet a fejem, csak cammogva tudok járni, lelassultam, és mindjárt lebólintom a tűzőgépet. Pedig időben lefeküdtem aludni, reggeliztem, borsófőzeléket ebédeltem, 1,5 liter + 1 pohár liter vizet megittam és mégis keresztbe állnak a szemeim.

Virágom, vihirááágom

Előfordul, hogy az autóban a gyerekeim vidáman énekelgetik a Nagy ho-ho-horgászt, de amikor rázendít a Tavaszi szél vizet áraszt című örökérvényű szó szerint sírva fakadnak, patakokban ömlik a könnyük és jajgatnak.

Pattogok, mint kecskeszar a deszkán

Persze, kezdett kiderülni az égbolt felettem, gondolhattam volna, hogy hamarosan beborul. Ma reggel is megkaptam a magamét a kopott műszempillás óvónőtől, hogy tegnap elfelejtettem gyümölcsöt vinni, holott én voltam a napos és a gyerekek nem jutottak MIATTAM vitaminhoz és hiába, hogy ma már más a soros, de ki tudja, hogy ma hoznak-e. Visszakérdeztem: Sodexo semmiféle gyümölcsöt nem hoz? Nem úgy van, hogy igenis kötelesek gyümölcsöt is rakni a napi ellátmányba, nemcsak kenyeret kenyérrel? Az óvónő persze még osztott pár pofont: így szavazták meg a szülők; túl korán viszem az oviba a gyerekeket; és tegnap sem vittem, pedig ki van írva... Jó, hát hétfőn hozok, mondtam, de megint rázendített, hogy már tegnap sem kaptak vitamint. Mintha valami harmadik világbeli országban élnénk és különben is, attól függetlenül, hogy nyócker, úgy látom ezek a szülők szégyellnék magukat, ha egyedül az oviban kapna a gyerekük zöldség-gyümölcsöt. 

Mindenesetre a kecsöp ott volt a nyelvemen, de uralkodtam magamon és sikerült nem a képébe vágni, hogy dumál itt nekem "nem jutnak a gyerekek vitaminhoz miattam", egyébként meg ketchuppal tömik őket. Beszarás. Tudom, rohadt unalmas ez az ovifikázás, de mit csináljak, felhúzták az agyam. Hol van az a munkahely a Blahán, ahová 8-ra kell járni és 16 órakor kicsekkolni, jól fizet és nem citteg, ha egy nap szabira akar menni az ember. 

Szerencsére nem késtem sokat a munkahelyemről, csak fél órát, de itt meg attól füstölt ki az agyam, hogy nem indult be a számítógépem, felhívtam hát az informatikust, hogy segítsen, de jó szokásához híven elküldött a pékbe, erre föl megjavult a gép. 

Aztán... azt hiszem a bicajos kolléganő mégsem örül, hogy használom a lopott bringáját, mert ugyan eddig ő nem használta, de most, hogy én szeretek vele tekeregni, rákapott ő is és már kétszer szólt, hogy nem használhatom a vészkijáratot, mert ő sem tudja miért. Szólt a főkolompos kolléganőnek is, hogy együtt mossanak nekem agyat. Igaz, ők nem kebelbarátnők, mert mindig kidumálják egymást egymás háta mögött, de ilyen esetben karöltve támadnak. Vadászgörény legyek, ha nyitva szoktam hagyni azt az ajtót.... Először, amikor szóltak, nem hittem a fülemnek, de gondoltam én is csak egy halandó ember vagyok, lehet, hogy előfordult, de az, hogy most már három alkalmat emlegetnek, az már ki van zárva, miután eszméletlenül odafigyelek, hogy bezárjam magam mögött az ajtót.

Érthetetlen, miért csípem a szemüket. Másik cégnél dolgozom, másik csapathoz tartozom, mindig, de mindig kedves vagyok velük, erre keresik rajtam a fogást, pont úgy, mint az óvónők. Már kérdeztem azokat az embereket, akik nem kekeckednek velem, hogy mi az ami irritáló rajtam, de nem tudtak mit mondani... a kekeceket kellene megkérdezni?

Chipsvacsora

Tegnap fél tízkor feküdtünk le, hullafáradtan, mert nem bírtunk eljönni a filmforgatásról. Pontosan a mi játszóterünknél forgatott Forrest Gump, Ryan közlegény, Robert Langdon, a számkivetett, a reptéri tranzitban ragadt figura, soroljam még? Tádáááá: Tom Hanks. Még fotót is tudtam róla készíteni, persze nem olyan jót, mint az indexesek, mert már szürkült, és ki sem léphettünk a ketrecből játszótéri kerítés mögül, így hát homályos lett. Beszélni sem mertünk, féltünk, hogy kizavarnak, ezért nem mertem volna odakiabálni neki, hogy "fuss Forrest, fuss!" meg eszembe sem jutott, teljesen meg voltunk illetődve tőle, holott látszólag teljesen normális ember.  

A biciklik is csak díszletek, hát még a táblák.

Nemcsak én fotóztam!
A biztonsági őr azt mondta, tilos fotózni, mert felrakjuk a facebookra
és abban a pillanatban lelőjük a filmet. Igaza van, de egyszerűen
elkerülhetetlen, hogy a hírportálok hírt adjanak ilyen eseményekről, hát akkor
én is lőttem pár fotót és kész. Még így is lemaradtunk a hálóruhás Robert Langdonról...

Ez az egy sikerült, ez is homályos, lemerült a telefonom és
imádkoztam, hogy nehogy odajöjjön hozzánk valami véletlen ihlet szerint.
Nem jött oda, de ő meg lefotózott minket, bámészkodó ráérős anyákat,
akik soha nem mennek haza időben, hogy vacsorát főzzenek... 

Budapest, nyócker, ami tegnap Firenze volt.

Jó volt ilyen sokáig bandázni az énekesnő-hivatalnok lánnyal és a másik anyukával, akivel alakulunk, alakulunk. Az énekesnő még a forgatás előtt elugrott a kisboltba venni rágcsát és sört, aminek a felétől becsiccsentem, ebből egyenesen következett, hogy a feszültség ugyan oldódott bennem, de hülyeségeket dumáltam és a szemeim is keresztbe álltak. Nem baj, egy picit újra megfiatalodtam... Jó ez a csavargós nyár!

Otthon már csak lecsutakoltam a gyerekeket, mert a csupa fagyi és kosz volt mindkettő, állandóan leveszik a cipőjüket, zoknijukat a galambszaros játszótéren, brrr és vacsora nélkül mentek aludni. Nem voltak éhesek,  nem is csodálkozom, amennyi marhaságot megettek a játszótéren. Ezt a részt is ki kellene törölni, ugye?

Szülői értekezlet is volt, beszéltek IQ-ról, interakciókról, és én nem éreztem jól magam, mert az én fiam nem valami szépen rajzolta le önmagát és engem, konkrétan egy nagy krix-krax az egész, holott tavaly még tudott emberforma embert rajzolni, francba. Kicsit bélyegzősnek éreztem ezt a szülői értekezletet is... Ja, meg lesz apák napja, de csak azoknak az apáknak, akik meg tudnak jelenni fél háromkor, aki nem tud, az még egy kis sk ajándékot sem kap. Ezt úgy mondta az óvónő, hogy nem nézett a szemembe és azt is mondta, hogy akinek az apja nem tud jönni, azt a gyereket kérik elvinni fél ötkor, én meg bólogattam, hogy persze, elviszem, mire ráeszméltem, hogy még simán tart majd a tanév és különben is van ügyelet. Ja, tanév, már alig várják, hogy mindenki elhúzzon nyaralni, bezzeg év közben folyamatosan kapjuk az intést, hogy tilos lógni... persze én nem, én inkább azért kapok ki, mert korán viszem, későn hozom el a kölyköket.

Azért szép munkákat is készítettek, ez tény! Nem akarom őket bántani, de most mit csináljak? Kitöltettek velünk egy anonim megelégedettségi kérdőívet, miután jól önöntömjéneztek, én meg hármast adtam az egészséges életmód rovatra, plusz még odaírtam, hogy "ketchup?", célozva arra, hogy már a második adag ketchup-majonézt etetik meg a gyerekekkel. Jó, hát be kell látni, hogy a chipsvacsora sem a legegészségesebb, ami azt illeti.  

Zsibbadás

Ma is lezsibbasztott. Részéről még mindig nincs lezárva a kapcsolatunk. Egyre fáradtabb vagyok, ezért tegnap már írtam az ügyvédnek, hogy lépjünk, csak hát olyan árakat adott, hogy uhh, előreláthatólag elég jól megkopasztom majd a kis megtakarításomat. Szerettem volna nyaralni, de a lelki béke miatt inkább befizetek egy gyerekelhelyezési űrutazásra.

Nem bírok dolgozni, állandóan ezen kattog az agyam. Játszik a gyerekekkel is és velem is. A gyerekeknek azt mondta, hogy megtesz mindent, hogy újra együtt legyünk, nekem meg azt, hogy inkább ne találkozzunk. Tegnap azt, hogy talán szeptemberben el tud jönni hozzánk (két hónapos próbaidő lejártakor). Teniszlabdának érzem magam. 

Még mielőtt eldöntöttem volna (áh, még most sem tudom), hogy inkább ügyvédre költök, fantáziáltam a nyaralásról, nézegettem a lehetőségeket és közben azon töprengtem, hogy apjuk mit szól vajon, hogy nélküle lelépek a gyerekkel jól érezni magam. Mert azért mindent nem lehet. A bili is úgy borult ki, hogy elkezdett nyafogni nekem, hogy milyen jó dolgom van, boldog lehetek a gyerekekkel, ő meg? 

Az olasz barátnőm megszülte a harmadik gyerekét. Egy bántalmazó kapcsolatba. Az én életem is egy kabaré, de ő aztán végképp nem piskóta.