2015. november 27., péntek

Pletykalap

Ma fülig elpirulva elmesélte nekem az újlány, hogy éjszaka írt neki a szépfiú kolléga, hogy hozzon bio lekvárt, mert mesélte a széplány férje, hogy tudnak hozni. Az a szépfiú, aki nekem is tette a szépet pár hónapja.
Az újlány, akit nevezhetnék széplánynak is, mert tényleg az, kifejezetten szép, tőlem kérdezte meg, hogy vajon miért írt neki? Navajonmiért? Én meg kimondtam: mi másért? :D 

Elmesélte, hogy a szépfiú még dizsibe (szétcsapni magukat, leugrani...) is elhívta. 

Aztán kicsit később beszélgettem a kis kedvenc kolléganőmmel, akit nagyon szeretek. Beszélgettünk, beszélgettünk, aztán kilyukadtunk a szokásos témára, hogy nem érdemes házinyúllal kezdeni, mert azonnal, de azonnal elterjed a hír, nincs megállás, nyomban kiderül, hogy ki kivel, mikor és hogy. Erre a kedvenc mosolyogni kezdett, mondta, hogy ismer olyan embert, aki nem kezdene ki kolléganővel, mire én mondtam neki, hogy bizony most meglepődne, ha tudná, amit én tudok. Itt ő megértette, hogy én is tudom, amit ő... Basszuskulcs, megsúgta, hogy a szépfiú mesélte neki ma, hogy rástartolt az újlány. Értitek? A lány startolt a fiúra. (A kedvenc kolléganő sokunk lelki szemetesládája, jó vele beszélgetni...)

Van még egy csavar. A szépfiútól két méterre dolgozik az újlány férje. Én azt hittem, hogy a férj és szépfiú haverok, sőt, barátok. Kiderült, hogy nem, nincsenek túl jóban. Jó emberismerő vagyok, mondhatom. 

Azt hiszitek, hogy nincs több csavar? Van. Az újlány azt is elmesélte nekem (de basszuskulcs, miért pont nekem??? Én vagyok a világ legnagyobb pletykalapja!!! Én mindenkit előre meg szoktam kérni, hogy semmit, de semmit ne meséljen nekem, mert nem marad bennem...), hogy a házassága közben volt már két futó kapcsoalta, de erről tud a férje is, tehát tiszta a lelkiismerete (wtf?). Jön a csavar: ezt elmesélte nekem kedvenc kolléganő is, de a kedvenc nem húzta rá a vizes lepedőt, mert ő a világ legtoleránsabb embere. Mindenki hibázhat, mindenki a boldogságot keresi, mindenki tesz olyat, amit később megbán, senki nem tökéletes Teréz anya, soha nem tudhatjuk, hogy mi van a dolgok mögött, hogy mi a valódi igazság. Igaza van. 

Ez a sztorizgatás körülbelül negyed óra eltolódással történt meg, eszméletlen. Az újlány elmesélte, aztán ugyanezt, igaz más megvilágításban, negyed órával később a kedvenc kolléganő is. 

Egyetlen egy kollégám sem ismeri a blogot, ha ismerné, nem írtam volna le, de feszít, hogy elmesélhessem. 


Más: a kilépett/kirúgott kollégám immáron negyedik napja dolgozik a híres multicégnél, sikerült. Nem tudom elmondani, mit érzek. Örülök. De ez nem jó szó ide. Talán lebegek, ez jobb. 
Viszont nem szabad, hogy megtudják, hogy ez hogy történt, mert az egyik főnök kifejezetten szólt a másik kollégának is, aki szintén segíteni akart neki, hogy ne-se-gít-sen! Értitek, ki akarta gáncsolni. A kedvenc kolléganő (a lelki szemeteskuka) is mondta, hogy a hír igaz (baszki, mindenkiről mindent tud?), nem lenne jó, ha megtudnák, hogy benne volt a kezem. Eszméletlen. 

2015. november 26., csütörtök

Büszkeség és bányászélet



Eredeti címén: Pride. Matthew Warchus 2014-es filmje, aki eredeti, valóban megtörtént esetet dolgozott fel. 


Tegnap néztem meg ezt a filmet a Bálint házban, ahová töretlenül járok. Nagyon szeretem, komolyan, talán életemben soha nem jártam még ilyen értelmiségi körökbe(n). Na jó, jártam, csak azt még (fő)iskolának hívták. (Sajnos az egyetemből csak ízelítőt kaptam, grrr.)


Ez a film óriási. Tegnap Dr. Csepeli György szociálpszichológus volt a meghívott vendég, ő például azt mondta, hogy ezt a filmet legjobb lenne, ha oktatási céllal vetítenék az iskolák. Rá is nagy hatással volt a történet, ahogy sokunkra ott a nézők közül.

Nem akarok spoilerezni, tényleg jó lenne, hogy aki itt engem olvas, az megnézze, mert ti itt mind nyitottak vagytok az ilyenre és én ennek nagyon örülök, de nemcsak mondvacsinált illendőségből örülök, hanem kifejezetten jól esik, hogy nem jobbkezesek vagyunk. Értitek. 

A tegnapi beszélgetés is őrült jó volt. Olyan dolgokat mondanak ki a szájukon, amitől elszoktam, vagy nem is tapasztaltam még máshol, gondolok itt a munkahelyemre és az alig nézett tévémre, néhány ismerősre. Az a helyzet, hogy tök hülye vagyok a politikához, mélyenszántó, tudományosan alátámasztott gondolatokat nem tudok magamtól leírni, de azért mégis látom, hogy merre tartunk, látom, hogy nekem nem tetsző az irány. Óriási aha-élmény volt, amikor kimondták: Magyarország egy poszt fasiszta ország. Letaglózó volt. Persze amikor ezt a gyerekeim apja mondta ki, akkor mélyen meg voltam sértődve és kikértem magamnak... Amikor meg egy doktor szociológus mondta ki, akkor meg megbabonázva golyóztak a szemeim, mint Ká által meghipnotizált Maugli szemei. Egyszerű vagyok, mint egy pont. 

A film a szolidaritásról szólt (ne spoilerezz!) és ezzel kapcsolatban feljött, hogy a deportálás idején Magyarország megbukott a szolidaritás vizsgán és ezt a sebet a mai napig hordozzuk magunkon, magunkkal, mint egy stigmát. Azóta sem volt olyan, hogy a közösség összefogott volna valamiért és kiállt volna az igazáért, mondták, csak egyetlen egy esetben, amikor a hídon feltartottuk az okostelefonjainkat az internetadó ellen. Hasonló eset nem igazán volt, állítólag. Próbálok visszaemlékezni, de én sem találok rendes tüntetést... talán a 2006-os TV-székház bevetését lehetett volna még példának felhozni, de egyéb nem igazán volt szerintem sem. Azt nem tudom, hogy azt az esetet miért nem hozták fel, én meg nem merek még felszólalni, sem kérdezni, mert megszoktam, hogy hülyegyerek vagyok. (Itt üzenem Melcsill barátnőmnek, hogy todom, todom, todom.) 
Volt egy halvány próbálkozás 2009-ben, amikor az egészségügyi dolgozók kivonultak tüntetni, de emlékeim szerint az is erőtlenre sikerült. Summa summarum, Magyarország nem tud igazán összefogni. 

Bárdos Csaba, a filmklub moderátora azt mondta, utánanézett, a film nézettsége rendkívül alacsonyra sikerült, gyorsan le is vették a mozik a programról. Ebből is azt lehet leszűrni, hogy a magyar társadalom nem nyitott a másságra. Meglátták a címét, esetleg elolvasták, hogy miről szólt és már ugrottak is a Terminátor 12-re. Sarkítok. 

Gyerekek, komolyan mondom, én régen láttam ilyen jó, már-már tökéletes filmet. Nézzétek meg! Az angolosoknak ráadásul ez olyan lehet, mintha egy Lindt-es dobozból szemezgethetnének a sok különböző bonbonból. 





A film és a beszélgetés közti szünetben ettem egy flódnit, mert én azt nagyon szeretem. Ettem volna sóletet is, de tegnap nem volt. 

Végül hazafelé még beugrottunk a Párizsi Nagyáruházba könyveket vadászgatni... Szuper jó este volt.



2015. november 25., szerda

A testvéremről

Megszületett a tesóm második gyereke. Az elsőnél nem tudtunk hazaugrani, csak pár héttel (hónappal?) később látogathattuk meg őket, de most nem restelkedtünk, amint lehetett már ott is teremtünk a kórházba, fittyet hánytunk a helyes kis egy napos újszülött immunrendszerére, amitől pár kolléganőm majdnem elalélt, hiszen kisgyerek ne menjen egy újszülött közelébe, mert ujjé, a vírusok és bacilusok, amivel én tisztában vagyok, de a kezeinket megmostuk és lefertőtlenítettük, nem csókolgattuk meg a csecsemőt, maximum a lábát simogathatták meg pizsamán keresztül, és betegek sem vagyunk. Én azért megdajkáltam, nem hagytam ki ezt az élményt. 

Nehéz nekem napirendre térni, hogy a saját tesómnak gyerekei vannak. A tesóm közel kilenc évvel fiatalabb nálam, még tisztán emlékszem, hogy napi kétszer kellett porszívózni miatta, mert amerre mászott, ott kekszcsíkot húzott. Azt hiszem akkor utáltam meg a takarítást. 

Emlékszem arra is, amikor megszületett és csak monitoron keresztül lehetett őt megnézni. Személyesen nem. 

Amikor mentünk érte a Ladával, hogy hazahozzuk őt a kórházból, az egyik nagynénim megkérdezte, hogy örülök-e a tesómnak. Megrántottam a vállam, a franc tudja, hogy örülök-e, gondoltam magamban. Inkább nem, mint igen, de azért ezt nem mondtam ki. Igazából nagyon vágytam egy testvérre, mert mindenkinek volt tesója körülöttem, csak nekem nem, ezért nyaggattam a szüleimet. A mai napig megkapom apukámtól, ha olyan a szitu: te akartad! :D 

Aztán emlékszem, jöttek anyukám kollégái látogatni és neki hoztak plüss mackót, nekem meg nem. :D

Olyan is volt, hogy a tanító nénim rákérdezett, hogy tényleg megszületett-e már a tesóm, mert hallotta valakitől és miért nem meséltem. Miért, akkora nagy kunszt? - gondoltam magamban. 

Három hónapos volt, amikor kiköltöztünk Rómába és amikor megérkeztünk az épülethez, ahol később laktunk, az ott élő gyerekek mind lejöttek az udvarra és a csodájára jártak. Ezt sem értettem akkor, mitől ájuldoznak, ez csak egy gyerek. 

Aztán már nagyobbacska volt, amikor minden egyes hétvégén összehányta az autót, amikor kirándulni mentünk. Menetrendszerűen tudtuk, hogy hol fog hányni. :D A mai napig emlegetjük a Vatikáni Rádió falát, ahol nem lehetett csak úgy megállni meghányatni kisöcsit. Ma is meg tudnám mutatni a kanyart, ahol kidobta a taccsot. 
Azt hiszem ott kaptam meg az alapokat, hogy kirándulni, kimozdulni, látni és menni, menni, menni kell, ha törik, ha szakad. Azóta sem tudok leállni, csak azt nem értem, hogy a szüleim miért csodálkoznak azon, hogy be van sózva a valagam. Egyszerűen ezt szívtam az anyatejjel: menni, menni, menni. (Franciaországban nem mentünk apjukkal, ez be is tette a kaput...)  

Emlékszem az óvónőjére is, aki pont úgy nézett ki, mint Stifler anyja. 

Emlékszem, hogy gyerekkori lábbénulása is volt (latin nevét nem tudom), azt a riadalmat... A felnőttek arcát, ahogy elhűlnek és csak suttogva merik egymásnak mondani, mintha meghalni készült volna... Szerencsére baromi gyors lefolyású volt, kutya baja. 

Emlékszem, amikor a tengerparton levették róla a pelust és beletojt a homokba, a felnőttek meg égtek, gyorsan elpucolták onnan a végterméket. 

Emlékszem, mennyire szeretett legózni, és én mennyire szerettem tőle elvenni a legót és felépíteni helyette a házakat, aztán egyszer csak fordult a kocka és ő sokkal ügyesebbeket épített, a mai napig megvannak a működő legói. 

Emlékszem a kis kék kabátjára. A babakocsijára. Emlékszem arra, hogy gyalog jártunk marha messzire vásárolni és a szüleim majd megszakadtak a cipekedéstől, amikor még nem volt babakocsija, hanem bébihordozóban vitték őt meg a rohadt nagy pelenkás dobozokat. Hm, nekem még rongypelusom volt, neki már Pampers. 

Emlékszem, hogy én már Magyarországon éltem és már ott folytattam a sulijaimat, amikor ő Rómában élt a szüleimmel és egyszer mentem látogatóba és nem tudta, hogy hogy kell velem viselkednie. Idegenként méregetett, több órára volt szüksége, hogy felmelegedjen és úgy viselkedjen, mint a tesóm. Furcsa volt. 

Emlékszem a szalagavatójára, amin negyven fokos lázasan táncolt. 

Emlékszem, hogy beírattam az általam áhítozott egyetemre, de szart az egészre. :D 

Emlékszem, amikor a Balatonról úgy jött haza, mint akit jól megvertek, holott (elvileg) csak egy óriásit taknyolt a biciklivel. Nem is mert hazajönni, csak pár nappal később, de amikor megláttuk, bevágtuk őt az autóba és rohantunk a kórházba, ahol kiderült, hogy kutya baja. De az a látvány... basszuskulcs... az arcának az egyik fele lehorzsolva, csupa vér, feldagadva, kék-lila-zöld, szörnyű látvány volt. 

Az eljegyzése is furcsa volt, az esküvőjéről nem is beszélve, de ezek a sorozatban érkező gyerekek aztán teljesen felfoghatatlanok.

Ő meg csak annyira emlékszik belőlem*, hogy verekedtem. Halál ciki.







* nagyon remélem, hogy nem!

2015. november 23., hétfő

Van mit tanulnunk az olaszoktól...

Azt sem tudom, honnan kezdjem, mit lehet kipofázni és miről kell hallgatni.

Csütörtökön elmentem a pszichez, mert már ezer éve nem voltam nála, nem volt rá idő, se pénz, elég jól is voltam, de mostanában voltak idők, amikor túlpörögtem, nem találtam a helyem, valami nem stimmelt. Mint mindig, nagyon jó volt az ülés. Semmi nagy felfedezés, csak egyszerűen jó volt.

Aznap a szüleim elvitték a gyerekeket az óvodából magukhoz, mert nekem másnap találkoznom kellett Lucával. Milánóban. Amikor anyukám rákérdezett, hogy milyen programom van, kibuggyant belőlem a... féligazság. Nem volt kedvem hantázni, hogy melózni kell menni Milánóba, hanem azt mondtam, vannak ott nekem régi ismerőseim. Ami igaz, csak hát igazából egyhez mentem.
Szeretek kiszakadni a hétköznapokból, csak sajnos közben bűntudatom van, hogy ez nekem nem jár, nincs jogom, nekem már csak gyereket lehet nevelnem, nincs tovább, ezért kompromisszumot kötöttem önmagammal: egy napra mentem. Voltam is meg nem is. 

Az utazás előtt megkérdeztem Gergőt, a leglegleg barátomat, hogy van-e kedve kirepíteni a reptérre, mivel a múltkor is felajánlotta, ráadásul most reggel 6-kor indulta repülő, meg akartam spórolni a reptéri parkolást, a taxit, a metró még nem is biztos, hogy jár olyan korán, de a 200E csatlakozás is fejtörést okozott volna (bocs a sok süketelésért), na mindegy, nem akartam megint majdnem lekésni a járatot, mint 2006-ban, amikor Budapesten leesett a hó és bedugult a város. Én ugyan azt hittem, hogy időben kiértem a reptérre, de már le volt zárva a check-in, nem volt mit tennem, a recepcióhoz mentem, hogy tanácsot kérjek, ők pedig intézkedtek. Bentről kihívtak valakit, aki soron kívül (sima turista jeggyel, soron kívül!!!) bevitt minket a tranzitba. Minket, mert hárman voltunk ilyen késősök. Két olasz pasas és én. Persze arra, hogy mi történt tegnap, arra nem emlékszem. :D

Gergőnél aludtam, aki este tíz után ért hozzám, mert még a 19,5 éves érettségi osztálytalálkozón kellett részt vennie. Azért aludtam én nála, mert nekem ugyan tévém van, ráadásul modern is, de nincs tévé előfizetésem, mert nekem úgysincs időm tévézgetni. Pedig micsoda jó sorozatokról írtok ti is.
Elmentünk hozzá és megnéztük a "Todo sobre mi madre" című Almodovar remekművet, csak hát én a végén elaludtam, mert én mostanában mindig mindenhol elalszom. Ezt a filmet - ahimé! szégyellem bevallani - még nem láttam, most be kell pótolni a végét.

Van valami, amit nem tudok kiverni a fejemből. Elmesélem. Képzeljétek, volt egy óriási nagy élményem. Amikor megérkeztem Milánóba, Lucával elmentünk mittomén melyik kisvárosba kávézni. Egy elég trendi bárba vitt. Nem ultra proccos high-tech milánói bárba, hanem csak egy egyszerűen ízléses, szép olasz bárba, ahová simán bemennek a melósok és nyugdíjasok is, szóval nem olyan hely, ahová csak a szuper divatos fiatalok mennek.
A pultban lévő sok finom croissant közül alig tudtam választani. Ezek az olasz típusú croissantok, nem a francia, csupa vaj félék. Az olasz cornettók szárazabbak ugyan, de ugyanolyan puhák és meg vannak töltve finomságokkal, lekvárral, vaníliakrémmel (crema), csokikrémmel, tényleg állati finomak, és ahogy tálalják... megint nem akarok Magyarországon élni.  Eddig csak halandzsáztam, most jön a lényeg.
Luca kikérte a kávénkat és egy-egy croissant (cornettónak vagy briósnak nevezik), éppen kevergetjük a cukrot a kávénkban, amikor mögénk jött egy négus (PC: fekete), megkérdezte, hogy veszünk-e derékszíjat. Köszönjük, nem, mondtuk. Sálat? Kesztyűt? Nem, köszi. Odament másokhoz is, mindenkihez, ugyanaz a kérdés: veszel derékszíjat? Erre az ott ücsörgő 50-60 körüli melósok (3-4 pasas) meghívták egy kávéra és mondták, hogy válasszon magának sütit is. A fickó elfogadta, megköszönte, választott magának valami finomat. Mindez olyan könnyedén ment, lazán, mosolyogva, barátságosan, hogy én csak pislogtam, ugyanis hosszú hónapok óta csak szélső jobbos masszív agymosást kapok kollégáktól, haveroktól, ismerősöktől, rokonoktól (na jó, sarkítok, de azért elég folyamatosan fel-felbukkannak xenofób beszólások)
. "Mennyé haza Afrikába", itthon ez a szlogen, az index.hu megírja, hogy a Blahán a Mekiből a feketéket kitessékelik, ha túl sok időt töltenek bent. Ott meg simán meghívják ezt a szerencsétlen nincstelen mozgóárust egy kávéra és egy sütire és még a hátát is megpaskolták. 
Nem tudom, mikor leszünk mi ilyen derűsek... Nem tudom. 

Azóta is ez a történet lüktet a fejemben.



Homályos, de csak ezt az egy fotót sikerült lekapnom.
Egy ideje nem mindenhol és minden élethelyzetben van pofám fotózni.


Lucánál jó volt. 


2015. november 17., kedd

Mesedélután

Az úgy volt, hogy a másik szeretett olasz tanárom írt valamit a facebookra, de nem tudtam elolvasni, mert a kislányom nem engedte, valami fontos tánclépést kellett okvetlen megmutatnia, és mire észbe kaptam, a tanár levette a fejtegetését, én meg kíváncsi voltam, rákérdeztem, mesélje el a színfalak mögött. Jó kis beszélgetés kerekedett ki belőle, tetszett. Nekem olyan jól esik okos emberekkel társalogni. Sajnos kevés van belőlük körülöttem. Úgy értem, ilyen mértékben. Én persze érdemben nem tudok igazán hozzászólni, csak kikerekedett szemekkel csodálkozni.

Furcsa volt, hogy megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Francba, alig tudtam válaszolni. Ebből egyenesen következett, hogy megállapította, Peter Pan szindrómám van. :D

Azt nem is tudtam, hogy ennyire emlékszik rám, azt meg pláne nem, hogy eléggé kedvelt. A hülye önértékelésem, ez tesz vakká. De ne gondoljatok a dolgok mögé, ő is boldog családi életet él. Szóval jó, hogy egyre több emberben fedezem fel, hogy csípnek, amiért én vagyok én. Érdekes.

Elárulnám a nevét is, de nem akarom ide kitálalni. A neve antonimákból áll, nagyon frappáns. 

Azt meséltem már, hogy a témavezető olasz tanárom, amikor itt volt nálunk Budapesten, olyan szinten rátapintott az énemre, hogy belesajdultam. Szó szót követte, hogy ki, kit szeret, mire ő: te, Bezzeg, Riccardo Scamorcioért vagy oda. Csak pislogtam némán, a lélegzetem is elállt, hogy ezt honnan vehette. Ő azt mondta, hogy láttott az előszobám falán kirakva egy hasonló fickót, onnan gondolta. De az előszoba falán és sehol más falamon nincsenek ilyen fotók kirakva, csak pár családi fotó, de még apjuk sincs "kiposztolva", akire esetleg rá lehetne mondani, hogy hasonlít erre a színészre. A mai napig nem értem, hogy honnan vette, de velőig rátapintott. Szép fiú és tehetséges, meglehetősen jó filmekben szereplő színész.


Ezt a filmet mutattam már? Ha igen, bocs! De nincs mit csinálni, hatalmas chapeau bas Ferzan! 

2015. november 16., hétfő

Semmi különös

Pénteken, mivel senkit nem tudtam beszervezni egy találkozóra, elmentem egyedül a moziba, megnéztem a Mediterranea c. filmet. Az hihetetlenül tetszik, hogy a 31 éves Janis Carpignano ekkora sikereket ért el (díjat halmozott díj után), de a film meglehetősen nyomasztó volt. Eszméletlen realisztikusan forgatta le, mintha a filmben lettünk volna, semmi cicoma, semmi szépítés, pofámba tolta a valóságot úgy, ahogy volt. 
Nem színészek, hanem "hús-vér" emberek játszottak a filmben, igazából önmagukat kellett alakítani, talán ettől volt olyan igazi. A filmet sem kényelmes madártávlatból forgatták, hanem közeliben (kicsit emlékeztettet "Saul fiára", ott is a képek zöme teljes arcokat mutatott), nyomasztó volt. Most szégyellem magam, amikor néha picsogásra áll a szám, hogy nem megy elég jól a szekér. Szerencsétlen afrikaiak, komolyan, milyen életet élnek, el sem tudjuk képzelni... 

Az volt az érdekes, hogy tegnap természetesen feljött a párizsi téma a rokonoknál (tudjátok, akiktől néha viszketek) és szó szót követte, az volt a legfőbb kérdőjelük, hogy honnan van ezeknek a mondvacsinált csóró menekülteknek "ennyi" (mutatták) köteg pénzük? Mert ők látták. (Hol bazze, a Blikkbe'?) Elmeséltem nekik ezt a pénteki filmet, hogy Burkina Fasoban tényleg nagyon szegények a szegények, mégis van internet, onnan tájékozódnak. Na nem a háztartásokban van net, hanem "internet kávéházakban". A rokonok meg csodálkoztak. Aztán elmesélték nekem, hogy ezek a menekültek bemennek a telefontársasághoz és gond nélkül megveszik "a ájfont háromszázér' és a legnagyobb izé... internetcsomagot". Első kézből hallották. (A megdönthetetlen információforrás, kérem szépen... pfff!) Meg hogy a Korán ezt tanítja, hogy öljél? Itt már bugyogott az agyam és felhoztam példának az átkelést a Vörös-tengeren (hirtelen nem jutott más eszembe), de persze le lettem oltva.


Szombaton találkoztam Enzoval.Őt is kilenc évvel ezelőtt láttam utoljára. Jót dumáltunk. Pontosabban ő, de én szívesen hallgatom meg az embereket. 
Moziba már nem volt kedvem menni, megint drámát adtak és már nem tudtam volna befogadni még egy nehéz filmet. Inkább hazamentem.


2015. november 13., péntek

Az élet nem kandírozott cseresznye a hab tetején

Ma a cégnél háromszoros Szilvia napot tartottunk... Bejött a felmondott-elbocsátott kolléga is ünnepelni. Volt csoportfotózás is. Rendesek, mert ugyan én nem az ő csapatukban dolgozom, de úgy érzik, hogy hozzájuk tartozom. Én is úgy érzem. Igaz, egyre jobban tartozom már az új csapatomhoz is. 

A végén a kolléga feljött az irodámba elköszönni és mesélte, hogy felvennék őt oda, ahova beajánlottam, ami ráadásul egy meglehetősen nagy nemzetközi cég. Ez persze nem azt jelenti, hogy ekkora májer vagyok, hogy felemelem a telefont és állásokat szerzek bárkinek, de őt csípem és hát van nekem ez a nagy barátom, aki nem kis fos pozícióban dolgozik ennél a mamutnál.  
Sajnos azért annyit az új cégnél sem keresne, mint Ausztriában, ahova csak négy hónapra menne, míg a mamuthoz akár élete végéig is, francba. Milyen nehéz döntések ezek, eszméletlen. Nyakig benne a házhitelben (amit Ausztriával kiválthatna), a felesége ápolónő (nettó 120 ezer), két iskolás gyerek. Nem könnyű. 

A végén a kolléga elmesélte, hogy 22-én mondott fel és nem engedték neki letölteni az egy hónapos rendes felmondási időt, hanem 2-án kirakták őt (6 nap). Ez elég szabálytalannak tűnik. Aztán elmeséltem neki, hogy engem 11 év munkaviszonnyal úgy vettek vissza gyesről, hogy átraktak a cégcsoport egy másik cégébe. Próbaidővel. Ismétlem: próbaidővel. És itt mindketten majdnem bőgtünk. Láttam rajta, hogy inkább lefelé néz és inkább bocsánatot kért, de mennie kellett. Nekem is elcsuklott a hangom. Mi jó haverok voltunk. Sajnálom nagyon, hogy elmegy.