"Anno a lábtörésemkor kérdezte a
doki, hogy mennyire fáj, mondtam neki, hogy borzasztóan - erre ő viccesen: az
nem lehet! A borzasztó főnév, az régen a középkor körül még egy fésűt
jelentett, azzal borzasztották a nők a hajukat minden este, hogy reggelre
milyen lett, az már a melléknév: borzalmas."
2015. február 26., csütörtök
2015. február 25., szerda
Menekülés a 14-es táborból
Végre egy jó könyv került a kezembe. Nem szoktam, de most kénytelen voltam letenni két könyvet is, mert rémesen untattak. Meggyőztem magam, hogy az értékes kerek 60 perc* utazást nem pazarolhatom olyanra, amitől elalszom, mert félúton tényleg elaludtam.
Menekülés a 14-es táborból a könyv címe, Blaine Harden a szerzője, és még a legelején tartok, de már most nem fér a fejembe, hogy hogy engedheti a világ ezt a sok borzalmat. Nincs olaj Észak-Koreában? Atomfegyverük van? Mi húzódhat a háttérben? Miért nem merünk tenni valamit? Miért nem jutnak be az országba amerikai újságírók, pláne a google kamerás autója, ellenben Karafiáth Orsolya simán? Látom, hogy vannak törekvések, konferenciák, létezik a Liberty in North Korea amerikai emberi jogi szervezet, nem teljes csend övezi a kérdéskört, de megoldás nincs. Meg kell mondanom, hogy ebben a témában is meglehetősen tájékozatlan vagyok, bár egyenes kézből hallottam már néhány valódi sztorit, járt Phenjanban egy ismerősöm, de akkor még zsenge és eszetlenke voltam, nem értettem és nem is érdekelt a téma, de majd most a könyv segít tisztábban látni.
* Napi 60 perc olvasás. Reggel 10 perc metró, 20 perc busz, délután ugyanez. A gyaloglás, átszállás, várakozás, átszállás, gyaloglás kitesz még 20 percet, de az időpocsékolás.
2015. február 23., hétfő
Mozi, pszichológus, egyebek
Ott tartok, hogy heti egyszer sincs idő blogot firkálni, pedig van mit mesélni. Például azt, hogy pénteken voltam moziban. Ez volt a harmadik péntekem, ami gyerekmentes volt és rólam szólt. Elég jó, hogy őszinte legyek. Persze van egy kis bűntudatom, mert van, aki megmutatja az irányt: egy anya ne akarjon "bulizni", hanem mossonfőzzöntakarítsonlegózzon.
A Spanyol affért néztük meg Mary Poppins barátnőmmel, őt bátran nevezem barátnőnek. A filmtől többet vártam, mert azt olvastam róla, hogy kereken egy évszázada nem rendeztek ekkora nagy durranás filmet a spanyolok, mint amilyen ez volt. Persze ettől még lehet igaz, csak én nem értem az eltérő nyelvjárásokat, nem tudok különbséget tenni baszk és spanyol nyelv között. Mindenesetre most baszknak érzem magam, legyen elég ennyi spoiler.
Annyit még muszáj kifröcsögnöm magamból, hogy szerintem a spanyol címe sokkal frappánsabb: nyolc baszk vezetéknév. Biztos van valami ésszerű oka, hogy ennyire elferdíti a magyar filmipar a külföldi filmcímeket, én sajnos nem értem, de soha nem is voltam lángész, hogy magamtól rájöjjek.
Voltam pszichológusnál is pénteken. Még akkor kaptam időpontot, amikor Macska nem beszélt. Nem volt kedvem lemondani, kíváncsi is voltam, hát elmenetem. Nem tudom, hogy mennyit lehet erről itt a világhálón elkotyogni, lenne kedvem hozzá, de oly nehéz 3 nap után 1,5 órát összefoglalni.
Azt kell mondanom, hogy meglehetősen hasznos volt már az első másfél óra is. Nem gondoltam volna. Pedig nem is tudtam elnyúlni a kanapéján, mert az nincs.
A pszi annyira érdekes karakter, hogy máris szerelmes odavagyok érte.
Mostantól fogva közel három hétig nem megyünk a gyerekekkel a szüleimhez, mert elfoglaltak lesznek, ezért próbáltam programot keresni magunknak a szombat-vasárnapokra és basszuskulcs, minden szuper előadás telt házas. Rengeteg lehetőség, semennyi belépőjegy. Sem Vukra, sem Müpába, sem Bábszínházba, sem a Zeneakadémiára, sem sehova. Jó lenne valami értékes, értelmes programokon részt venni. Azért még kattintgatok, hátha. Végső esetben elmegyünk megint a Mesemúzeumba vagy máshova. A Csodák Palotája is jó lenne, ha nem Nagytétényben lenne, ami olyan messzinek tűnik nekem. Vagy elviszem őket bringóhintózni a Szigetre, azért úgyis könyörögtek nyáron. Nem jól mondom: elvisszük. Jön az apjuk, feladatul kaptam a pszichológustól, hogy szervezzek közös programokat, hogy a gyerekek érezzék, van apjuk, van anyjuk és próbáljak simulékony lenni, ne pedig pokróc (eszméletlen, milyen éleslátása van), mert ha az maradok, akkor apjuk szépen lassan kilép a gyerekek életéből, becsajozik, alapít egy új családot és az én gyerekeim... akarom mondani mi gyerekeink úgy megsérülnek, hogy megnézhetem magam. Hm, nem meséltem a pszinek, de após is pont így csinált, aztán 15 év hallgatás után tepert, pedálozott, kapaszkodott, hogy újra szóba álljanak vele az első házasságából született fiai, akik csak az anyjuk halála után álltak szóba vele. Azt is kimondhatom, hogy elég sok sebzett gyerek lett ebből a furcsa családból (szám szerint hat), egyáltalán nem örülnék, ha az én gyerekeim is így járnának. Ez már valódi pletyka, ugye? Személyiségi jogokat is sértek? Fotókat nem rakok, így majd nem tudtok beazonosítani vagy holnap kiradírozom és akkor béke és szeretet lesz.
És akkor most máris futhatok, nincs idő átolvasni sem, ha hibák lennének benne, majd kijavítom. Mindig rohanok...
2015. február 17., kedd
Kincsesbánya
Ma* végleg beleszerettem a hithű bioanyuba (nem rosszból hívom így, tényleg racionálisan és konzekvensen élnek). Eddig is szerettem, mert jóindulatú, okos, elvhű, kedves, barátságos. A hangjától például rendszeresen elkábulok, mint Maugli, amikor Ká szemei spirálban tekeregnek. Olyasmi, mint amikor macaront eszem (néha eszek). Értitek! :D
Szó szót követte, beszélgettünk a farsangról, elájult, hogy én magam varrtam Elsa palástját, beszélgettünk a lazaságról, mert én megengedtem Macskának, hogy a hercegnős ruhájában jöjjön ki az óvodából és futkározzon a játszótéren (nem, hogy sínadrág, de gyalog nadrág sem volt rajta, csak egy harisnyagatya).
Mellékszál: Én már kifejezetten várom, hogy esténként a játszótéren találkozhassak 3-4 anyukával és kicsit úgy érzem, hogy ők is várnak minket (persze majd mindenki előbb ér oda a gyerekéért, mint én, ezért ők már a játszótéren vannak, mire mi odaérünk), na nem kifejezetten engem, hanem Macskát, mert a lányok szeretik őt.
Vissza a kályhához: beszélgettünk iskolákról és akkor kiderült, hogy bioanyu - kapaszkodjatok meg, nyissátok ki füleiteket! - nem kevesebb, mint a kínai nyelv tanára (ne, ne kérdezzétek, hogy melyik nyelvjárásé, azt még nem tudom). Persze muszáj volt azonnal villantanom egyet, csak annyit mondtam: Jung Chang. Köszi Tamkó itt is, most is, hogy megismertetted velem a Vadhattyúk c. könyvet!!! Apropó, azt mondta bioanyu, hogy kötelező olvasmány azoknak, akik kínaiul tanulnak.
Persze a többi anyunak is felcsillant a szeme, elöntöttük kérdéssel (csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy mandarinul beszél-e vagy ... másikat). Ösztöndíjas volt Kínában, összességében egészen sok évet töltött ott, míg meg nem születtek a kisgyerekei. Most mondjátok meg, hát nem érdekes? A mi szutykos kerületünkben, amitől mindenkit kiráz a hideg, ilyen kincsekre lehet lelni, teljesen elönt az eufória.
Akármennyire vágyom vissza Franciaországba (még mindig nem csengett le), azt kell mondanom, szeretek itthon lenni. Olyan könnyű haverkodni. Lehet, hogy ezek is felszínes beszélgetések, de a ça va, ça va-nál mindenképpen izgalmasabbak. Jó, jó, a végén azért már ott is voltak haverjaim, sőt, lelki szemetesládáim is. Most akkor menjek vagy maradjak?
*Naná, hogy mire végére értem, már lement a nap és felkelt a nap.
*Naná, hogy mire végére értem, már lement a nap és felkelt a nap.
2015. február 15., vasárnap
40+ karikások a pesti éjszakában (vajon leszünk 70+ karikások is?)
Most nem azért, mert csütörtökön Marát olvasgatva, mint lavina, elsodort a nosztalgia, de pénteken már benne is voltunk a fergeteges budapesti éjszaka mértani közepében, azokkal a barátnőimmel, akikkel a gyerekek előtt behabzsoltuk magunkba Budapestet. Csoda, hogy túlélt. Úgy értem, minket. Csoda, hogy képes megújulni. Jó, jó, hát nekem aztán nem nehéz újat mutatni, a havi egy szerény bulitól nem nagyon lehet kiégni.
A mozi volt a nyitány, de ne is kérdezzétek, hogy mit néztünk, mert szégyellem. Nem tudom, hogy ki választotta, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy érthetetlen, beültem egy olyat filmre, amire zsigerből fintorgok. Régen pukkancs voltam és ha valami nem tetszett, hát nem ültem be vagy arra tereltem a figyelmet, ami engem érdekelt. Ahhoz képest egészen alkalmazkodó lettem.
Tudjátok mit, inkább, elmondom, hogy megóvjalak benneteket: Mortdecai. Én nem vagyok egy kifinomult lélek, de engem az ilyen filmek annyira, de annyira hidegen hagynak. Majdnem elaludtam. Hogy mi volt ez, nem tudom. Krimi vígjáték? Beleraktak pár jóféle színészt, de a film mégis csapnivaló lett. Igaz, az isteni Woody Allan is képes volt már pocsék filmben szerepelni, nem is tudom mire föl csodálkozom. Az én ízlésem szerint mindenképpen kuka a tegnapi film. Persze az is lehet, hogy ez egy jó film, csak én nem értek hozzá?
Mozi után elindultunk, kocsmát keresni és hi-he-tet-len, de alig találtunk olyat, ahol nem a pultot kellett volna támasztani. Budapest telt házas. Bementünk a 4-6-osba, telt ház, bementünk a Fügébe, telt ház, bementünk az Udvarba, telt ház, bementünk máshova is, de csak ezeknek a neveire emlékszem. Az én imádott Szimplámban is kikötöttünk, ahonnan viszont már nem voltam hajlandó elmozdulni, addig tébláboltunk, míg találtunk ülőhelyet. A zene szuper volt, így maradtunk is, csak az én hangszálaim nem bírják már szuflával, nem tudom túlüvölteni a zsivajt, így továbbálltunk, mert mi beszélgetni ültünk be, nem vadászni.
Azt nem gondoltam volna még 9 éve, hogy eljön az az idő, amikor benő a fejünk lágya és képesek leszünk nem össze-vissza keverni a málnaszörpöt a limonádéval, másnap meg teljesen elázva küzdeni a macskajaj ellen. Eljött a pillanat, amikor már nem kell pancsolt bort inni és meghalni a fejfájástól.
Ámbár nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy éjfél előtt nem kezdődik buli, azért beültünk a Dobozba, mert mi még ott soha nem jártunk és vártuk, hátha mégis beindul. Sajnos nem. Ekkorát azért nem fordult a világ.
Ami kicsit furcsa, hogy nincs mit szépíteni a dolgon, kriplik vagyunk. Tisztán látszik, hogy kimentünk a divatból, rajtunk kívül már csak pár extra korú lézeng a kocsmákban, dizsikben (még így hívják egyáltalán???), de azért elő-előfordultak 50-60-70 évesek is. Vajon 65 évesen én is leszek olyan vagány, hogy szívbaj nélkül be merjek majd állítani a Szimplába hamvas lila főnözött hajjal, horgolt mellénykével?
Mindenesetre éjfél előtt feladtuk és takarodót fújtunk.
Sajnos a bandából hiányzott Pillangó, mert elkapta az aktuális vírust, Barbie, aki pont tegnap este utazott el Dél-Amerikába beláthatatlan ideig, Moncsicsi, mert ő - bár országon belül - messze lakik és Kriszti, akivel a férje nem túl elnéző, ha le akar lépni kifújni a gőzt, így ő most egy élő kukta. Remélem, velem ellentétben ő nem robban fel.
Tudjátok mit, inkább, elmondom, hogy megóvjalak benneteket: Mortdecai. Én nem vagyok egy kifinomult lélek, de engem az ilyen filmek annyira, de annyira hidegen hagynak. Majdnem elaludtam. Hogy mi volt ez, nem tudom. Krimi vígjáték? Beleraktak pár jóféle színészt, de a film mégis csapnivaló lett. Igaz, az isteni Woody Allan is képes volt már pocsék filmben szerepelni, nem is tudom mire föl csodálkozom. Az én ízlésem szerint mindenképpen kuka a tegnapi film. Persze az is lehet, hogy ez egy jó film, csak én nem értek hozzá?
Mozi után elindultunk, kocsmát keresni és hi-he-tet-len, de alig találtunk olyat, ahol nem a pultot kellett volna támasztani. Budapest telt házas. Bementünk a 4-6-osba, telt ház, bementünk a Fügébe, telt ház, bementünk az Udvarba, telt ház, bementünk máshova is, de csak ezeknek a neveire emlékszem. Az én imádott Szimplámban is kikötöttünk, ahonnan viszont már nem voltam hajlandó elmozdulni, addig tébláboltunk, míg találtunk ülőhelyet. A zene szuper volt, így maradtunk is, csak az én hangszálaim nem bírják már szuflával, nem tudom túlüvölteni a zsivajt, így továbbálltunk, mert mi beszélgetni ültünk be, nem vadászni.
Azt nem gondoltam volna még 9 éve, hogy eljön az az idő, amikor benő a fejünk lágya és képesek leszünk nem össze-vissza keverni a málnaszörpöt a limonádéval, másnap meg teljesen elázva küzdeni a macskajaj ellen. Eljött a pillanat, amikor már nem kell pancsolt bort inni és meghalni a fejfájástól.
Ámbár nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy éjfél előtt nem kezdődik buli, azért beültünk a Dobozba, mert mi még ott soha nem jártunk és vártuk, hátha mégis beindul. Sajnos nem. Ekkorát azért nem fordult a világ.
Ami kicsit furcsa, hogy nincs mit szépíteni a dolgon, kriplik vagyunk. Tisztán látszik, hogy kimentünk a divatból, rajtunk kívül már csak pár extra korú lézeng a kocsmákban, dizsikben (még így hívják egyáltalán???), de azért elő-előfordultak 50-60-70 évesek is. Vajon 65 évesen én is leszek olyan vagány, hogy szívbaj nélkül be merjek majd állítani a Szimplába hamvas lila főnözött hajjal, horgolt mellénykével?
Mindenesetre éjfél előtt feladtuk és takarodót fújtunk.
Sajnos a bandából hiányzott Pillangó, mert elkapta az aktuális vírust, Barbie, aki pont tegnap este utazott el Dél-Amerikába beláthatatlan ideig, Moncsicsi, mert ő - bár országon belül - messze lakik és Kriszti, akivel a férje nem túl elnéző, ha le akar lépni kifújni a gőzt, így ő most egy élő kukta. Remélem, velem ellentétben ő nem robban fel.
Befejezem, úgy nem lehet irkálni, ha a két gyerekek plusz egy szintén 5 éves unokatestvér sikongatva itt hintázik a csilláron, miközben én Jégvarázs Elsának varrok palástot. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. Altatás után pedig már nincs agyvelőm, amivel egy alany állítmányt meg tudnék fogalmazni.
2015. február 12., csütörtök
Hírek
Macska végre megszólalt. Ma reggel újságolta el a mumus óvónő, akinek jelenlétében egyáltalán nem volt hajlandó kiejteni egy hangot sem, ha nem voltam ott. Tegnap végre megtört a jég. Hogy ez minek köszönhető, nem tudom. Talán annak, hogy kedden meglógtam délután négykor a munkahelyemről, hogy az oviban feldobhassuk a farsangi dekorációt a többi szülővel együtt (igen, igen, voltak apák is és nemcsak értelmiségiek, már-már Finnországra hajazunk). Azért kellett meglógni, hogy ne az utolsó öt percben legyek a szülői munkaközösség aktív tagja, hanem legalább három boszorkánylépcsőt hajtogathassak.
Macska nagyon jól érezte magát, segített, beszélt, bolondozott a kis csoporttársaival (azzal is, aki a börtönös sztorival jött elő). Minden jól ment, beszélgettem sok anyukával, sok kisgyerekkel, klassz lett a dekoráció is. Másnap Macska megszólalt az oviban. Hallélujja!
Azért még visszakívánkozik Franciaországba. Megkérdeztem tőle, onnan tudom. Bandita is egyre sűrűbben vágyakozik az apja után. Öt hónapon át jól elvoltak, meg sem említették, de sajnos most már tisztán látszik, hogy bánkódnak, hiányzik nekik az apjuk. Bandita, amikor sír, akkor nem mamázik, hanem papázik és olyan szomorúan tudja mondani, mint még soha: papa, pappa, papppppa!
Nem vagyok elég nekik, egyedül nem. Ezek szerint az üvöltözés nekik meg sem kottyant? A zombi mama sem okozott gondot? Azért ettől még nem fogom a batyut és költözök vissza!!!
Nem vagyok elég nekik, egyedül nem. Ezek szerint az üvöltözés nekik meg sem kottyant? A zombi mama sem okozott gondot? Azért ettől még nem fogom a batyut és költözök vissza!!!
Ki kell mondanom, nem vagyok képben, ami a pszichológiát illeti, hiába na, három év kevés volt belőle a fősulin. Persze, mi nem mélyen érintettük, ráadásul csak az oktatásügyre fókuszáltunk, nyilván ezért tapogatózom a sötétben. De már van randevúm február 20-ra egy pszichológussal, majd ott beleugrik a majom a vízbe. Bár az első 200 ülés után sem szokott a majom a vízbe ugrálni, nem?
2015. február 9., hétfő
Súlytalan lebegés
Eljött az az év, amikor magasról bagózok a Valentin-napra.
Még tavaly is készültem valami blőd ajándékkal, azt hiszem szív alakú süti volt.
2009-ben még ő is készült, szép virággal.
Ahogy teltek az évek, ő már fel sem ismerte, hogy mire föl a süti. Utálja az ilyen újszerű ünnepeket, mint a Valentin-nap, szülinap, Karácsony. Teljesen hidegen hagyja őt, ha ajándékot kap. Értelemszerűen adni is utál, de néha mégis megteszi, olyankor érthetetlen módon túlszárnyal minden várakozást, de semmiképpen nem Valentin alkalmából.
Én szeretek mindenféle ünnepet megülni, még ezt a nyálasat is. Mindenesetre idén nem okoz majd fejfájást, hogy bezzeg én megint nem kaptam semmit, bezzeg ő azt sem mondta, köszönöm. Egy gonddal megint kevesebb és megmondom őszintén, egészen felszabadultnak érzem magam (miért, ki voltam, Isaura?).
.
2009-ben még ő is készült, szép virággal.
Ahogy teltek az évek, ő már fel sem ismerte, hogy mire föl a süti. Utálja az ilyen újszerű ünnepeket, mint a Valentin-nap, szülinap, Karácsony. Teljesen hidegen hagyja őt, ha ajándékot kap. Értelemszerűen adni is utál, de néha mégis megteszi, olyankor érthetetlen módon túlszárnyal minden várakozást, de semmiképpen nem Valentin alkalmából.
Én szeretek mindenféle ünnepet megülni, még ezt a nyálasat is. Mindenesetre idén nem okoz majd fejfájást, hogy bezzeg én megint nem kaptam semmit, bezzeg ő azt sem mondta, köszönöm. Egy gonddal megint kevesebb és megmondom őszintén, egészen felszabadultnak érzem magam (miért, ki voltam, Isaura?).
.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)