Milánó

Azt meséltem már, hogy kiugrottunk Milánóba és rossz volt?

Az úgy kezdődött, hogy mindig kapom a hírleveleket, hogy itt-ott kiállítás lesz, ezért elindult bennem a vágy, hogy menjünk Milánóba. Bedobtam már hónapokkal ezelőtt a két alfőnöknek a lehetőséget, ők kérték, hogy dobjak össze egy programot, majd meglátják. Én csodálatosan össze is állítottam a projectet, de szartak válaszolni a levelemre, így történt meg, hogy gondoltam egyet, és ha már a legnagyobb vezérrel tárgyaltam egészen egyebekről, és mivel láttam rajta, hogy ráér, a tárgyalás végén bedobtam a labdát, hogy igazgató úr, nem mellesleg itt van ez a kiállítás Milánóban, nem kellene nekünk oda elmenni? Ő pedig simán rábólintott, de nem ám szimplán, hanem közölte, hogy legyünk mi is kiállítók. Szerencsére sikerült lebeszélni őt, mivel csak két hetünk maradt összesen, két hét alatt meg kizárt dolog, hogy egy ekkora kiállítást összedobjunk. Azért látogatóként mégis elmentünk.

Sajnos a kiállítás csalódás volt. Sőt, még egy partnercéghez is elmentünk, ha már arra jártunk, de az is várakozáson aluli volt. Francba! Nincs bennünk lendület.

A munka végén úgy intéztem, hogy be kelljen mennünk a városba (Milánóba), direkt oda szerveztem egy találkozót egy kollégámmal, így a főnöknek nem volt lehetősége nemet mondani. A kiállítás környékén és Milánó belvárosában nem találtam már ésszerű (észszerű? kijavítja az önjavító, tehát mégis ésszerű) hotelt, ezért másik városban kellett aludnunk. Egy olyan városban, ahol soha nem jártam, gyönyörű város, és nem toltuk oda a fenekünket a belvárosába, mert halvérűek vagyunk. Grrr! Én akartam menni, de a többiek nem. Tököm tele, komolyan!

Milánóban, miután jól kidolgoztam magam, rögtön beültünk egy "kocsmába", ahonnan alig tudtam elmozdítani a kollégáimat. Értem én, hogy jó a spritz, értem én, hogy jók a sonkafalatkák a pizzafalatkákkal, de én csavarogni vágytam. Nem volt pofám otthagyni őket. Azért egyszer csak mégis fel kellett állni, hálleluja, mehettünk csavarogni. Na ja! Hát azt a férfi nyafogást, amit ott lerendeztek... Na jó, igazából csak egyikük nyafogott, a másik kettő nem, de azért rajtuk sem éreztem a vibrálást.

Képzeljétek, szuper éttermekben ettünk és nem hozott lázba egyik sem. A hangulatuk igen, de az ételek nem. Én is kiégtem. Rettenetesen jókat ettünk, de minden kajának volt valami nyűgje. Például életem legfurcsább pizzáját ettem meg, egy újragondolt pizzát, grrr. Öt gabonából állt össze, úgy képzeljétek el, mintha valami paleo pizza lett volna, brrr. A tetejét leettem, a maradékot köszönöm, nem kértem.

Ott volt a főfészekhaj is, de nem találtam vele a hangot. Azt akarta, hogy aludjunk együtt, és nem ment. Egyszerűen nem tudtam elaludni, ezért átmentem a saját szobámba, másnap dolgozni kellett, én meg hulla fáradtan nem tudok rendesen dolgozni.

Az egész kiruccanás nem volt jó. Azért valami jó mégis van a dologban: ezek szerint el tudom intézni a cégnél, hogy amikor utazni támad kedvem, rábólintanak és már mehetünk is, ráadásul kis pénzt is kapunk érte.

Gondoltam, feltöltök pár fotót, de még a fotók is borzalmasak, tisztán látszik, hogy semmihez nem volt hangulatom. Most nézem, szinte csak ételfotóim vannak, a többi mind selfie, nem vagyok normális. :DDD Még, ha jól néznék ki... de nem. Akkor mire fel az egymillió önfotó? Tiszta hülye!

Klasszikus bruschetta.
Azt hiszem, ez volt az utazás fénypontja. Semmi más. Azért ez rémes.

Fritto misto.
Finom, finom, de én polipot kértem.
Szeretem a fritto mistót is, ezért belementem, hogy elfogyasztom örömmel.
Nem volt nagy flash. Grrr!

Brüsszeli káposztás orecchiette.
Túl sós.

A ház ajándéka. A sárgadinnyés most jobban ízlett.

Falatkák lentről fel.

Falatkák fentről le. 

Ez olyan, mint a "La Luna nel pozzo", csak ez "Bacio della Luna"

Ebbe a kocsmába ültünk be és alig tudtunk eljönni.
Azért itt a kollégáim nagyon kedvesek voltak, itt jól éreztem magam.

Klasszikus

Túl sós.

Túl... már nem is tudom, mit kifogásoltam...
Nem, ez az utazás nem volt jó.

Ez a "Bosco verticale", a "Függőleges erdő", kocsiból fotózva, azért ilyen csúf.
Szeretném egyszer közelebbről látni és nem ilyen szmogban.
Ködnek semmiképp nem mondanám.

Csomó programot csináltam magamnak erre a pár napra, de csak fejben. Be kellett látnom, hogy dolgozni, nem a Pinacoteca di Brerába indultunk. Még a Dómba sem jutottunk be, túl késő volt.

Általános női nyafogás

Ma reggel a kolléganőm, akivel tornázni járok az iskolai nyári szünetek alatt, megkérdezte, hogy az őszi szünetben megyek-e vele tornázni. Rávágtam, hogy naná, mire a másik kolléganőm, a józan életű, finoman jelezte, hogy pénzkidobás az ablakon egy héten át tornázni menni, miközben mindannyian tudjuk, hogy amint újra elkezdődik az iskola, én nem tudok többet rendszeresen járni. Igaza van. De nem is ez szomorított el, hanem az, hogy a nyári tornába járáskor egyetlen egyszer sem kapott el a flow, de még a csí sem. Egyetlen egyszer sem okozott örömöt. Pedig azelőtt, például még tavaly, igenis előfordult. 

Nagyon várom már, hogy mikor kap el megint a vágy, hogy rendesen lefogyjak. Egyszerűen nem jön. Pedig radikálisan változtatni kellene az étkezéseimen, mert katasztrófa, amit művelek. 

Miről bosszankodjak?

A tegnap reggeli közterület-felügyelő átsegítette a gyerekeket a zebrán. Hamut szórok a fejemre. Vagy több ilyen bosszúságot megírok ide, mert úgy néz ki, másnapra megjavul a világ.

Nem írok hatásvadász címet

Megint ezer éve nem írtam ide. Máshova sem. Az idő az ellenségem.

Igazából teljesen ugyanazokat a köröket futom: gyerekek, munka, olykor szórakozás, eszetlen pasik.

Csak szeretném tudni, hogy az iskolánál a közterület-felügyelők miért támasztják a falat. Beszélgetnek egymással és nem csinálnak semmit. Ha éppen egy gyerek át kíván menni a zebrán, és egy autó satufékez, akkor ez a két jómadár mi a faszért nem csinál semmit a nagyon láthatósági rikító sárga mellényükben? Én rákérdeztem tegnap, nagyon illedelmesen, semennyi kötözködő hangnemmel, hogy ne haragudjanak a tolakodásért, de nekik mi a feladatuk pontosan? A válasz: "mi itt felügyeljük a rendet". Ezt mondta az egyikük. A másikuk pedig felvonta a szemöldökét és bután nézett, hogy egyáltalán, kérdezek? Hát ezt hogy?
Egyszer-egyszer, de tényleg nem mindig, van egy nő közterület-felügyelő, aki kiáll az iskolai zebrára elállni a forgalmat, amikor egy gyerek át kíván menni, de ő az egyetlen, a többi váltótársa konkrétan csak beszélget a falnál.
Az egyikük utál engem, látom rajta, hogy méreget, persze tudom, hibás vagyok, egyszer megálltam a járda mögötti (!) tilos csíkra (tudom, tudom, tilos), és már majdnem lefotózott, de szóltam neki, hogy már megyek is, itt sem vagyok, és a motort sem állítottam le, csak átkísértem a gyerekeket a zebrán (hozzávetőlegesen 2-3 másodpercre tippelek, na jó, plusz a kiszállás a kocsiból, legyen 10-11másodperc), de ő már majd felrobbant. Sőt, be is szólt, hogy nem muszáj autóval járni. Bezzeg amikor drága és böhöm autók állnak ott zenét üvöltetve, sofőr nélkül, teljesen otthagyva az autót, akkor nem kapja elő a fotómasinát. Igen, megtörtént eset és nem egyszer, hanem rendszeresen (ki vagyok már hegyezve a témára). Nyilvánvaló, hogy azóta nem húztam ki a gyufát, és csak szabályos helyen parkolok.

Most olvasom, a közterület-felügyelőnek nem feladata a zebrán átsegíteni a diákokat. Józan parasztnak sem kötelező lenniük, és ha már rajtuk van a figyelemfelkeltő sárga mellény, nyugodtan társaloghatnak a fal mellett.

http://www.kozterulet-felugyelet.hu/A_felugyelok_jogosultsagai