Rossz után valami jó

Szerintem Budapest nem tiszta város. Mondhatom, galambszarban gyalogolunk. Kutyaszar is van, de ritkább, mert sokan becsületesen felszedik. Persze amit nem tudnak felszedni az undorító és büdös is. Mindegy, az emberek törekszenek felszedni, még az olyan szutyok kerületben is, ahol mi élünk. Viszont a galambszar nyakig ellep. Szerintem gyomorforgatóbb, mint a kutyaszar. Remegnek tőle a zsigereim, amikor meglátom. Na jó, az a helyzet, hogy a mi utcánkban valaki reggelente megeteti a galambokat, de ezt úgy képzeljétek el, hogy olyankor bokáig járunk a napraforgómagban. Ezek szerint van egy saját Mary Poppinsos vagy a Reszkessetek betörőkös galambetetőnk? 

Nem saját fotó

Aztán azt sem értem, hogy mik lehetnek azok a fehér pontok a járdákon. Rágógumi? Kizártnak vélem. Valaki tudja?

De ami a legjobban felforgatta a gyomrom... Nézzétek csak!

Csirkefej egy szerkesztőség kirakatában.
Néztem, csak néztem, mi lehet ez a rózsaszín dolog
ott a sarokban. Közelebb mentem és nem hittem a szememnek.
Napokig ott volt. Ma már szerencsére eltűnt.
Vagy csak én vagyok egy finnyás nyafka és ez normális egy nagyvárosba? 

Saját utcánk.
Néha eltűnik a sok galambürülék, gondolom a házmesterünk kihipózza.
Szerintem neki is elege van a galambokból. 

Nem a mi utcánk, de nincs messze.
Ilyenből reggelente több kupacot is lehet látni, de mire kijövök az oviból,
a házmesterek zöme eltünteti. A kukások nem viszik el, így nem.
Sajnos nálunk rengeteg a homeless,
a házunk előtt is mindig keresgélnek. Ez a kupac egy ilyennek az eredménye.

Nyakig járunk a galambszarban.

Az önkormányzati szerkesztőség kirakata a csirkefejjel.
Vagy lehet, hogy politikai célzat volt?
Ha nem úgy csináltok, ahogy a keresztapa akarja,
akár egy lófejet is kaphattok?

Elég a panaszkodásból! Tegnap este sütöttem kekszet a gyerekekkel. 

Alapanyagok:

200 g liszt

1 teáskanás sütőpor

150 g cukor

150 g vaj

2 tojás

dió, vagy mogyoró, csokipasztilla, reszelt narancs, vaníliaesszencia, ki mit szeret...

corn flakes

Elkészítés:

Összekevertem a vajat a cukorral, utána a tojásokkal, végül a liszt+sütőpor keverékébe és kész is.

Gombócokat formáltam, melyeket meghempergettem corn flakes-ben, ezeket sütőpapíros tepsire raktam, 200 fokra előmelegített sütőben megsütöttem. Hozzávetőlegesen 10 perc alatt megsülnek. Én a színüket figyeltem. A tetejükre főztem vaj+kakaópor "öntetet". Aznap még süti volt, másnapra keksz. 

A kolléganőimnek sütöttem, mivel ők is mindig kedveskednek mindenféle finomsággal, már égő volt, hogy én soha nem rukkolok elő semmivel, hát most.

Egyszerűen semennyire nem értek a gasztrofotózáshoz...

Elég béna poszt, galambszar és isteni keksz egy lapon?

Mi emberek nem vagyunk normálisak

Schindler listáját nézem a Duna tévében. Egész nap a megemlékezésről, túlélők elbeszéléseiről olvasok. Például Kertész Imréről. Az a baj, hogy kettőnél több olyan embert ismerek, akik olyanokat képesek gondolni (leírni nem, de virágnyelven kimondani igen), ami 70 éve és 1 napja ilyenkor még igaz volt.

A dédi mesélte, hogy Párizsban nem tört ki botrány, ha nem hordták a sárga csillagot. Más idősek, bár nem zsidók, hanem hithű katolikusok, akiknek a háború miatt kellett elmenekülniük Párizsból és vidéken megbújniuk azt mesélték, hogy Párizsban nem voltak csillagos házak.

1993-ban jártam Szilva barátnőmmel Auschwitzban és Birkenauban (a lengyelek kikérik maguknak, Oświęcimnek mondjàk és kijavítottak minket). Ma azt olvastam, hogy egy túlélő, amikor visszatért sok évvel később a koncentrációs táborba, azt mesélte, hogy a szagok sem változtak.

Legelőször 6 éves koromban jártam ilyen emlékhelyen, persze nem engedtek be, de mégis tisztán, saját emlékeim vannak róla, hogy a szüleim mesélnek, hogy miért nem mehetnek be gyerekek és én elhűlök és illetlennek találtam még kérdezni is.

Csak el akartam mesélni... Eszméletlen. 

Szegregációs hét az óvodában

Ezt el akarom mesélni, mert majd felrobbanok. Ez nem nálunk, nem velünk történt meg, hanem a havernőm kisfiának óvodájában. Engedélyt kértem tőle, hogy felrakhassam ide a szöveget, amin nem módosítottam semmit, csak a kisfia és férje nevét vettem ki. 

"Egyik héten az oviban szóltak, hogy megint lesz "migráns hét". Tavaly is kaptak támogatást arra, hogy a bevándorló családokat beintegrálják az oviba és ennek része volt egy hét, amikor kínai dalokat hallgattak meg kajakóstoló volt meg kézműveskedés, játékok stb. Na most is szervezik, megkérték a férjemet, hogy jöjjön be és valamivel készüljön az arab kultúráról, esetleg hozzon dalokat, hangszert, kaját. Benne is volt a buliban, erre ma reggel mondják, hogy az óvodavezető leállította, mert a migráns CSAKIS a kínai és vietnámi gyerekek integrálását takarja. Mást nem. 

Én komolyan mondom, hogy nem értem, lehet, hogy a múltkori kajabotrány* miatt berágott ránk, de eszem megáll, hogy ahelyett hogy örülne hogy a férjem önként bemenne és előadna, inkább nem kér az arab kultúrából. És amúgy is, milyen már, hogy van akit be akarunk integrálni, van akit meg nem?!?!? Pfffff..."

Egy másik havernőm pedig az iskolás fiáról mesélt. Tőle is kaptam engedélyt, nevek törölve.

"Én azon húztam fel decemberben magam, hogy amikor szabin voltam, elmentem a suli felé. Láttam, hogy kinn vannak a fiamék az udvaron, ezért megálltam a kerítés mellett nézni őket. A tanító nénijük pedig kinn volt a kerítésen kívül és dohányzott! Eleve ott nem lehet dohányozni, másrészt hogy figyel rájuk a kerítésen kívülről, harmadrészt meg milyen példát mutat, negyedrészt meg ennyi önuralom nincs benne, hogy kibírja a munkaidejét dohányzás nélkül?"

Persze jönnek a kontrázások, harmadik havernőm meséli, hogy az ő óvónőjük állandóan a facebookon lóg. Látszódik a posztokon és a like-mennyiségén.


Csak mesélem... Bár tudom, hogy unalmas lehetek ezzel az állandó óvodai fikagyűjtéssel, de mit csináljak, mindenki arról beszél, ami leginkább foglalkoztatja. Én most az óvodán pörgök állandóan, annál is inkább, mert ők is piszkálnak engem. Sajnos Macskaszem nem változik, továbbra sem beszél. Szelektív mutizmus (na ezt a terminus technicust sem az óvónőtől tudom). Keresem, hogy merre induljak el, de nem könnyű, nem mindig jó pajtásom a google. Eljutni a nevelési tanácsadóba sem könnyű (személyesen kell megjelenni), mert késő délután a gyerekekkel arra kanyarodni, amikor már hulla fáradtak és éhesek nem túl barátságos. Szóval, még rágom magam, hogy mit tegyek. Az oviban persze nincs gyerekpszichológus (sok oviban van, pont a gyerekeimében nincs), az óvónő tőlem várja a megoldást, intézkedjek, az óvoda igazgatónője viszont azt mondja, nincs gond, Macska beszél (nem tudom honnan vette, ugyanis mindenki egyöntetűen azt mondja, még Macska is, hogy nem beszél).  Persze felhívtam a "nevtant", ott meg jól meglepődtek, hogy az óvoda még nem intézkedett. Tisztára megzavarodom.

* A kisfiú nagycsoportos, de eddig minden évben bepróbálkozott az óvoda, hogy onnantól fogva nem tudják biztosítani a gyerek számára a sertéshús mellőzését. 

Élelmiszerekről

Mindig van min pattogni. Meggyőződésem, hogy átvág minket a magyar élelmiszeripar. Ennyi szart eladni... Még a joghurt színe is szürreális, fluoreszkáló rózsaszín, és mi ezt lenyeljük. Hogy nevén nevezzem: Danone könnyű és finom. Nem is veszem meg, most Cserpest veszek, az legalább fehér.

A csirkemosást már meséltem? Unokatesóm felesége le szokta mosni a csirkét főzés/sütés előtt, és egyszer, bár a boltban vásárolt, de tanyasinak mondott szép sárga csirkéről simán lejött a sárga szín. Szó szerint le lehetett mosni a csirke színét. 

Hétfőn vettem egy adag csirkecombot. Kedden sütöttem meg (hétfőn anyukám megvacsoráztatta a gyerekeket). Nem hagytam a csomagolást teljesen zárva, hanem kilyukasztottam, de amikor kibontottam, megcsapta az orromat a szag: büdös volt a hús. Megnéztem a dátumokat. Én balek, 19-én megvettem a másnap lejáró csirkecombot. Na jó, nem volt átható hullaszaga, de én megszoktam, hogy a húsnak, ha kiveszem a hűtőből, semmilyen szaga nincs. Igaz, nem nagyon szoktam húst vásárolgatni, szóval lehet, hogy normális szaga volt (most vajon csak magyarázom a bizonyítványom???), csak nem értek hozzá? Mindenesetre összeszorítottam a fogaimat, én is megmostam a húst és megsütöttem. Jó lett. Legfeljebb hullamérgezésben halunk meg. Brrr.

Érdekes, hogy bezzeg Franciaországban a lejárni készülő élelmiszert kedvezményes áron adják el a kedvezményes részlegen. 

Néha veszek a gyerekeknek gumicukrot, hogy jól tűrjék a boltban a töketlenkedésemet (rendszeresen téblábolok, hogy mi legyen a vacsora, ötletem semennyi, csak járkálok fel és alá, hátha megszáll az ihlet). 

Ők választottak, bedobták a kosárba, én kifizettem. Amikor raktam volna el, láttam, hogy az egyik gumicukor csomagolásának hiányzik a sarka és celluxszal van bestoppolva. Az agyam már teljesen zsibbadt volt, csak szóltam a pont mellettem álló biztonsági őrnek, hogy selejtes a cukorka, celluxszal van kipótolva a csomagolás, kérek helyette másikat. A hölgy annyit sem mondott, hogy bocs, vagy le vagy szarva. Elment, elvitte a selejtet, gondolom visszarakta a polcra a lyukas csomagolásút és hozott helyette egy jót.

Vettem rendes, friss gombát, mert szeretjük. A konzerves gombát is, csak hát az itthoni úgy néz ki, mint egy friss hányás. Bezzeg Franciaországban nem. 

A közintézményekben 2015-től feketén fehéren le kell írni a menüben, hogy mennyi sót és allergént tartalmaz az élelmiszer. Ment is, mint a karikacsapás egészen két héten át. A harmadik héten seggére ült a fegyelem, kimaradt a menüből a só. 

Homályos lett, sajnos.
Az üres rubrikában volt eddig a vesszőparipám, a só.
Egyébként pedig margarin, furcsa felvágott, kenőmájas, virsli...
Na jó, van spenót, borsó, bab is.

A fórumtársaim savanyú uborkának tartanak, mert én csak a rosszról tudok beszélni, de nem, mert például ma voltam a postán és nem volt sor, a postás kisasszony kedves volt, a levelet gond nélkül fel tudtam adni, az eső csak szemerkélt, nem áztam el, tehát pont ideális. Viccet félre. A jót nem mesélik az emberek olyan intenzitással, mint a rosszat, mert a jó az jár, az normális. A rosszat pedig meg kell oldani, ezért dumálok róla ennyit.

Holnap elmegyek az Ikeába reszelőt venni, hogy tudjak sajtot és répát reszelni, attól majd megjön a jókedv. :D

Mi legyek, ha nagy leszek?

Én nem akarok politizálni, mert eszméletlen messze áll tőlem, ezáltal nem is értek hozzá, csak annyit akarok elmondani, hogy Hegedűs Zsuzsát én nagyon csípem. Persze, mondanak csúfságot róla, de én az ilyen karakterekben akarok hinni és hiszek is. Rosszindulatúak mindig is voltak, mindig is lesznek, pisálhatunk mi széllel szembe, ezzel nincs mit tenni. Engem a hülye piha kolléganő nem hagy békén, mindig tapogatózik, hogy kire vetettem ki a szemem a munkahelyen, hiába mondom neki tagoltan, hogy nem-ér-de-kel-nek-a-pasasok!-!-!, erre az a válasza, hogy majd ő talál nekem... gondolom félti a saját pasiját, aki szintén kolléga és akit a piha csaklizott el az eredeti feleségtől (mindenki magából indul ki, mondá a bölcs)... De hogy jön ez ide?!?!? Csak annyi, hogy vannak szarkeverők, akiket az tart életben, hogy fúrnak. De félre az ilyen kreténségekkel! 

Megint nem vagyok leterhelve, ezért rábukkantam erre a cikkre: 

"Mire lesz elég, mondjuk, egy lakatos gyorstalpalói papír? - kérdezi a riporter.

Nem biztos, hogy lakatosokra van szükség. Amikor a nyolcvanas években nyugaton világossá vált, hogy a tizenöt százalék körüli tartós munkanélküliség hagyományos eszközökkel nem csökkenthető, Párizs önkormányzata úgy enyhített a helyzeten, hogy munkanélküli asszonyokat házi segítőnek képzett ki és alkalmazott, akik időseknél takarítanak, főznek, bevásárolni, fodrászhoz, moziba viszik a patronáltjukat, társalognak velük. Mára a rendszert egész Franciaországban bevezették. Ez a világ leghasznosabb dolga: javítja az egyre növekvő idős népesség életminőségét, lehetővé teszi, hogy saját otthonukban maradjanak, s nagyszámú, akár képzetlen munkanélkülinek biztosít állandó tevékenységet. Miközben a szociális kiadásokat is csökkenti.  De ugyanez a megoldás a közintézmények takarításánál is alkalmazható. A tavaszom a minta magyarországi előkészítésre megy el, aztán nyáron a leghátrányosabb régiók nagyvárosaiban - Miskolcon, Salgótarjánban, Ózdon – elindítjuk a programot. Úgy tervezem, a képzés végén EU-s papírt adunk majd ki."

A gyerekeim dédanyjához is pontosan egy ilyen önkormányzati segítő asszony jár takarítani, ráadásul a dédi még az adóbevallásában le is vonhat valamennyit az adójából. 

Most azt vettem a fejembe, hogy önkéntes szeretnék lenni. Talán az Isolde-féle szúnyog csípett meg vagy a Nők Lapja (francba, nem szeretem, de mégis kezembe akad a nagynénimnél, ahol szombatonként átlapozom az ilyen hetilapokat) egyik cikkében vagy Lindától kaptam gellert? Nem tudom. Az viszont baj, hogy a szomszéd bácsira sem tudok kellőképpen ráhangolódni, pedig szüksége van beszélgetni, mert már teljesen egyedül van, magányos, unatkozik, alig várja, hogy a túlvilágra kerüljön a felesége mellé (minden alkalommal elmondja, amikor találkozunk), de a gyerekek miatt már nem tudok rendesen rákoncentrálni és akár egy órán át meghallgatni őt, aki nagyon is szimpatikus bácsi. Bűntudatom van. És én akarok önkénteskedni? Komolytalannak érzem magam. De valahogy megpróbálom. Meg én! 

Hegedűs Zsuzsa elképzelése jó és tesz is érte és sikereket is elér. Legszívesebben beállnék hozzá ipari tanulónak. 

Naiv vagyok?

Mire a fentieket leírtam, el kellett indulnom és ki jött velem szemben? Egy sütiárus lány. A Kelenföldi pályaudvar egyik lépcsőjén egy nagyon, de nagyon szép lány kínálta megvételre a sütijeit (17-nek néztem, igazi acqua e sapone lány). Vettem egyet. A pénzt nem szervezetnek, alapítványnak gyűjti, hanem magának.
Megkóstoltam, finom linzer volt.

A kínai bölcs legyen velem

A Tejivóban Trudit adnak ajándékba az angyalinak tűnő kisgyerekeknek. Nem is rossz, majd oda járunk cukiskodni, hogy ingyen vacsorához jussunk, úgyis utálok főzni a nem működö villanyrezsón (bár Pelgrim, ami akár jól is csenghet, de nincs mit csinálni, egy rakás szar, vehetek újat) meg kiderült, hogy nekem nem is annyi fizetés jár, mint amennyi eddig, mert voltam olyan barom és hittem a HR-es jóltájékozottságában (muhaha), aki nem tette lehetővé, hogy elolvassam, mit írok alá. Nem volt ideje? Nem volt evidens, hogy nem mindenki tök egyforma? Barom voltam, na. A HR-es meg egy folyton menstruáló hülye piha, akitől hozzávetőlegesen 130 ember fél. Hülyén hangzik, tudom. Finomkodhatnék, mondhatnám, hogy 130 ember  körmét rágja, ha a HR-hez kell fordulnia. Hogy inkább kerülnek egyet, mintsem az irodája előtt kelljen elsuhanni. Vagy kúsznak, mint egy katonai hadgyakorlaton. Engem is elküldött már a pékbe, hogy a két lábam nem érte a földet sem, holott a munkájával kapcsolatban kérdeztem. Jah, hogy megzavartam a Candy Crushban? Eszem megáll... Na, vissza a kályhához, akarom mondani tűzhelyhez, annyira tele volt a hócipőm a kevesebb pénz hallatától, hogy felelős szülő lévén, kicsaptam a hámból, és "étteremben vacsoráltunk". Jó magyar vagyok, sírva vígadok. 

Szóval, kevesebb pénz... Ezt a szívást. Mindegy, le sem bagózom. Apropó, úgy néz ki abszolút leszoktam a cigiről. Szerintem nem voltam valami nagy dohányos, mert meg sem kottyant a leszokás. Jó, hát két napig szörnyen húzott, mi több szippantott volna be a dohánybolt, de ellenálltam. Ma már ott tartok, hogy undorodom a füsttől. Már csak a kajával kellene leállnom, bár az is megy, csak nem annyira magától értetődően, mint a cigi. (Köszi IKL!!!)

Apropó kaja. A barátnőm (ha lehet még annak nevezni...) egy oltári nagy nemzetközi projecten vesz részt sokféle klassz országgal. Éppen a költségcsökkentésnél tartottak, azt beszélték meg, honnan lehetne lefaragni, miből lehetne spórolni az életben (mert persze előszőr nem a munkahelyi projectepre vetítik, hanem ábrázolnak, beleképzelik magukat más szituba, szinte játszanak...). A kollégái zöme -német, ausztrál, brazil, magyar, amerikai (USA), angol, olasz  és akik eszembe sem jutnak- az ennivalót az elsők közé sorolták, mire a kínai kolléganőnek tágra nyíltak a szemei és jelezte, nem érti, mit mondanak. Marhaság, mondta, hiszen ennivalóra annyit költ az ember, amennyire szüksége van. Már minek venne meg többet, mást, mint ami kell? - mondta. Ekkor a többieknek maradt tátva a szájuk. Naná, hát amennyi fölösleges zabálnivalót megveszünk mi itt a jóléti társadalomban... A kínai kolléga persze azt is jól látja, hogy meglehetősen el vagyunk hízva. Én mindenképpen. Szóval, remélem, hála a kínai szemléletnek végre észhez térek és lefogyok. 

Van valami furcsa és - nem spoiler

Utoljára 2008-ban volt ilyen aktív kultúrcsavargós életem. Aztán snitt. Hogy tudtam ekkora téli álmot aludni, érthetetlen. Hat éven keresztül. Eszméletlen. 

Arra akarok kilyukadni, hogy voltam moziban*, nem kevesebb, mint a Cirko-Gejzírben, mert nekem az a kedvencem és megnéztem a gyerekeim imádott bébiszitterével** a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet. Hát gyerekek, isteni! Szentesi Endre fer-ge-te-ges (Kovács Zsolt színművész), de a többiek sem piskóták, mindenkit csíptem! 

Én azt javaslom, menjetek, nézzétek meg ezt a filmet, nagyon klassz. Nem mesélek semmit a spoiler miatt, jó? Azért az egyik leg-leg-leg részt mégis megemlítem: kaktusz. 

A zenéje is fenomenális! 

** Múlt héten pénteken... Nincs idő blogot írni.

* De ki vigyázott akkor a gyerekekre? Kérdezhetnétek.

Lejárt a próbaidő

Reggel már nem otthon főzöm a kávét 5 óra 40 perckor, hanem a munkahelyemen. Az új helyemen még jár a hivatali kávé a munkatársaknak, nem vagyunk letiltva róla, mint a régi helyemen. Kettő és fél hónapra volt szükségem, hogy erre rájöjjek. Két hete kávézom a munkahelyemen reggelente, esetenként délután is. Ebből az következik, hogy ma töltöm be a munkahelyemen a harmadik hónapomat. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy ma jár le próbaidőm. 11 év munkaviszony után... próbaidő. Igen, jól olvasod. Ne is mondj semmit! Én sem mondok. Csak hát ennyit muszáj, mert a bögyömben volt. Egy gyesről visszatérővel könnyen elbánhatnak, hiába erősködtem a jogszabállyal, konkrétan süket fülekre leltem, viszont muszáj volt dolgozni, nem fogadhattam el a végkielégítést. Mindenesetre ma még szólhatnak, hogy ágyő (végül nem szóltak).

Azért itt nem rossz. Sőt, mondhatom, hogy jó. Ma reggel, amikor a kávéautomatából kávét nyertem, három srác sziporkázott reggelizés közben (rendesen kiülnek az étkezőbe, de közben munkáról beszélnek, zömében) és én olyan jókat röhögtem. Kifejezetten felvillanyozódtam a poénkodásukon. Az a helyzet, hogy még mindig elég sokan távolságtartóak velem (vagy én vagyok fridzsider? Jaj, nem tudom), látszik, hogy nem tudnak hova rakni, sőt egyikőjük még olyat is mondott, amikor a prostitúcióról beszélgettünk, hogy a világ második legősibb mestersége a tégláé... megfagyott bennem a vér, talán azt gondolják rólam, hogy beépített ember vagyok? Igazából hülyeség, mert a munkatársaim között ülök, nem a vezetőknél és még kávét sem kellett főznöm a vezéreknek. Azt hiszem, fölöslegesen kombinálok. De ez egy összeszokott csapat, most engem a másik cégből átraktak ide (jó, nemcsak engem), konkrétan a régiek között mozgok, azt hiszem spicliszagú lehetek számukra. Pedig csak egy kis hangya vagyok.

A srácok közül az egyik, szólt a másiknak, hogy tessék, itt egy üres kenyeres zacskó a kutyaproduktumnak (gondolom van kutyája és nem falun lakik kertes házban), mire elindult a lavina és olyan marhaságokat mondtak, hogy a kora reggeli, zsibbadt, üzemen kívüli arcizmaim rögtön felébredtek. A srác, aki a kutyájának gyűjti a kutyaszart gyűjtő zacskókat, megmutatta, hogy már van a zsebében, én mondtam neki, hogy a boltban a pékárunál ingyen is szerezhet magának egy csomót, mire a többiek mondták, hogy elmehetne a Tescoba és vehetne egyesével 5 zsemlét, azzal is lenne plusz 5 zacskója, mire a harmadik srác mondta, hogy akkor már inkább vegyen földi mogyorót, azt is egyesével és ez a poén ping-pong ment oda-vissza. Állati jó ébresztő volt, még a kávénál is jobb.

Párizs Alsóváros

Mindig tudtam, hogy forró helyen éltünk Párizs Alsóvárosban, de hogy ennyire?!?! Pontosan Grigny és Fleury-Mérogis szomszédjában voltunk, ott is nyakon csíptek néhány gyanúsítottat, akik kapcsolatban állhattak Charlie Hedbo támadóival. Én meg még lakást akartam venni (muhahaha) Grignyben, mert ott még hozzánk képest is olcsók voltak az ingatlanok, de a gyerekeim apja első körben hülyének nézett, majd elmagyarázta, hogy abszolút árulkodó, hogy mitől olcsók a lakások arrafelé. Nem értettem, nem akartam felfogni, mert jártunk mi ott, de nem észleltem veszélyesnek a környéket. A gyerekek apja viszont váltig állította, hogy ne kekeckedjek, forró hely, pláne az RER (HÉV) környéke, téma lezárva. 

Mi a tópartra jártunk, ide.

www.justacote.com

Persze, ha a google-ba beírjátok, hogy Grigny, és a képekre kattintotok, akkor már nem ilyen zabálnivaló törökméz a helyzet. Ezeknek a fiataloknak, akiket ott fogtok látni, tényleg elég nehéz az életük. Tudom, mert a sógorom ott él közöttük, ő pedig feketén-fehéren* ebben a miliőben érzi jól magát. Hozzánk is ilyen haverokkal járt. Az elején furcsa volt, már-már megszédültem (hova kerültem??? kérdeztem magamtól), aztán rájöttem, hogy a seggig letűrt gatyás, baseball sapkás srác jogi egyetemre jár és vért izzad, hogy sikerüljön diplomát szereznie (jó, hát ő egyedi eset volt a csapatban), őt könnyű volt megjegyezni, mert mindig jókedvű volt és szívesen beszélgetett velem, a többieket lekötötte az apátia. 

Azon felül pedig a mi épületünkben (az iciri-picirit jobb városban) is lakott egy halom fiatal (úgy tippelem, 13-17 évesek lehettek), akik állandóan lent bandáztak a bejáratnál, ami annyit jelentett, hogy nem sportoltak szerdánként (tanítás nélküli nap volt 2014-ig), iskolába is rapszodikusan jártak (tudom, mert akkor voltam én léhűtő és sokat jártam az újszülöttel sétálni), tényleg csak lent ültek és jóformán még beszélgetni sem beszélgettek egymással, igazából gondot sem okoztak, nem randalíroztak, nem hangoskodtak, nem volt velük baj, csak az én magyar szememnek voltak furcsák az elején, mivel addig még nem laktam együtt ennyi feketével, arabbal, érdektelen arcú rapperrel, de aztán megszoktam. Szóval én úgy érzem, hogy pontosan olyan helyen laktunk mi is, mint Grigny, se több, se kevesebb, sok lakóteleppel, ahol a pincében baltával vágták szét a fagyasztott állat csontjait (de miért nem a hentesnél???), szép tóparttal, pont olyannal, mint a fotón, aranyos belvárossal, mint amilyen mindenhol van Franciaországban. Egyszerűen nem tűnt veszedelmesnek, minket nem ért atrocitás. 

A polgármesteri hivatalunk (volt)

* Szó szerint egy fehér, a többiek fekete.

Nézőpont kérdése, ez is

A rendőrhavernőm, akivel együtt bandáztunk az agglo parisienne-ben* található falusi (19.000 lakos) játszóházban, ahová azért jártunk, hogy ne pistuljunk meg a pelenkázásba (én azért is, hogy haverokat találjak és tanuljam a nyelvet), felajánlotta, hogy beprotezsál a francia rendőrséghez. Legyek én is rendőr, mint ő, jó fizetés, nyugdíjas állás, mondta, éppen csak nem kacsintott. Az egészet csak az akadályozta meg, hogy nincs francia állampolgárságom. 

Most itt sorakozhatnék...

De mégsem. Úgy láttam eddig, hogy rendőrnők nincsenek a tűzvonalban. 

*agglomeráció beceneve franciául

JE SUIS CHARLIE

Teljesen leblokkoltam a mai terrortámadástól. 

Vajon akkor is remegne az állkapcsom, ha - tegyük fel - Madridban történt volna? 

Tűzesetből fakadó vészhelyzet

Tegnap délután felszálltam a buszra Budaörsön, kértem jegyet a sofőrtől, mert pont lejárt a bérletem és nem akartam lógni, pontosabban nem mertem. Ilyen majrés vagyok. Meg azért azt hiszem becsületes is. Mindenesetre törekszem rá. Elméletben már egészen tisztességes vagyok. Vissza a sztorihoz! Kértem egy jegyet, mire a sofőr beszólt: "gyóóókor!" (jókor). De milyen stílusban?!? Még én kértem elnézést. Mondta, hogy nem ad jegyet, mert nem érünk rá, késésben van, üljek le nyugodtan. Természetesen a hátam mögött megjelent az ellenőr, de szerencsére ő is hallotta a sofőrt, nem kért jegyet. Majd 20 másodpercet haladtunk és satufék. Sofőr kipattant a kutricájából, lekapta a buszfalról a tűzoltókészüléket, én betojtam, hogy ott kell megégnem a buszon, de mégsem, mert egy autó füstölt a kereszteződésben elég jelentősen, annak akart segíteni.

Csakhogy a körforgalom kellős közepén parkolt le a mi buszunk, így hát senki nem tudott elhaladni miattunk, se autók, se buszok. Igen ám, de az idő meg csak telt (tűzoltó sajnos nem ért oda, míg mi ott dekkoltunk), én meg izzadtam, mint prostituált a templomban, hogy hogy fogok én így a gyerekekért odaérni az oviba.

Nagy nehezen a sofőr beállt a következő buszmegállóba, így felszállhattam a következő buszra (amire mindenki más is, a következő buszok meg suhantak szinte üresen, sőt ki is előzték a mi cammogó buszunkat, az idő meg csak telt... grrr!).

Futólépésben odaértem az ovihoz, 17.17 óra volt, a gyerekeket már felöltöztették, mert utolsók voltak és már az ajtónál vártak (második ajtón csimpaszkodtak, zsiliprendszer van, de mondjuk ettől még Macskaszem simán ki tudna menni). A dajka, aki vigyázott rájuk, aranyos volt, mondta, hogy "óh, még bőven időben vagyunk" (17.30-kor zár az óvoda). 

Az kapuban találkoztam Bandita óvónőjével, ő viszont csak köszönt és közölte, hogy a gyerekek már fel vannak öltöztetve. Én el akartam neki mesélni a tűzesetet, hogy tudja, nem direkt késtem, de sarkon fordult. Azért belekezdtem a "tűzesetvolt,abuszsofőrlepattantabuszról,segítenitüzetoltani,ezértkéstem", de nem volt alkalmam ezt a hosszú monológot elmondani, mert faképnél hagyott. Mindegy, már megszoktam.

Szóval kellene valaki, aki vészhelyzetben ugrasztható. Rémesen szar érzés volt, hogy ott lebegett előttem, hogy nem érek oda és hát a szülői értekezleten érthetően elmondták, hogy nincs kecmec, ha nem ér oda időben a szülő, akkor a rendőrséggel karöltve viszik a gyereket a gyűjtőbe (nem emlékszem a szervezet pontos nevére... sokkot kaptam).

Mephisto - Alföldi Róbert - Vígszínház (nem spoiler)

Vége a Karácsonynak, hazaértünk. Úgy érzem, már a szüleim is várták, hogy kicsit megszabaduljanak tőlünk. A gyerekek apja december 28-án visszarepült az őshazájába, mert itt nincs petrezselymes, fokhagymás csiga (a vaj ki ne maradjon!), ott meg van. Apjuk a reptéren csekkolt be, mi pedig - ahogy kiraktuk őt a reptéren - már suhantunk is a gyerekekkel a szüleimhez, mi náluk csekkoltunk be egy nyolc napos üdülésre, de ez mind nem elég, mert én még aznap délután bejelentettem, hogy lelépek, mert színházba van meghívásom. Január negyedikén tehát jogosan volt elegük belőlünk. Ráadásul Kátjuska barátnőmtől kaptak a gyerekeim egy csomó, de tényleg csomó játékot, amiket az ő fiai már kinőttek, és amikor ezt apukám meglátta, majdnem hanyatt vágta magát. Mindenesetre az ütője azt hiszem megtorpant egy pillanatra. Naná, hogy közölte, azokat a cuccokat vigyem mind haza, mert az ő házuk nem gumiból van és nézzem meg, ki van téve a megtelt tábla is. Ő mindig ilyen vitriolos.

Meséltem már? Hogy megint voltam színházban? Megint a Vígszínházban? Megint Alföldi Róbert rendezést néztünk? Megint polgárt pukkasztottak? Megint Stohl András volt a főszereplő (aki középen áll a záró tapsviharban, szerintem az annak számít, még ha voltak is fontos karakterek rajta kívül)? Megint volt politikai áthallás (mit áthallás?!?!? Kerek-perec kimondták...)? Megint roppant érdekes volt, hogy eredetileg nem a mai korban játszódott a darab, mégis simán beilleszthető a mai Magyarország eseményeibe is? Nem, még nem meséltem.

Előtte is elolvastam az összefoglalóját, hogy valamennyire képben legyek, és utólag is olvastam cikkeket a darabról, hogy a réseket is megértsem.  Alföldi a Nemzeti Színház igazgatói székéből állt fel ezzel a darabbal, derült ki számomra, bár igaz, ő azt állítja, hogy jóval elköszönése előtt eldöntött tény volt, hogy műsorra kerül.

A legjobban az időutazás tetszett. Kézzelfoghatóan mentünk végig a szereplők életén (pontosabban nem az egészen), ezt a vonalat teljesen jól össze tudtam rakni. Azt is, hogy mennyire gyarló az ember. Hogy mennyire befolyásolhatók vagyunk (némelyek, nem mind!). Simán megtaláltam az éles párhuzamot Hendrik Höfgen és pár, környezetemben mozgó ember között (nini, ezt XY-ról mintázták, gondoltam magamban sokszor, ki függ kitől, mitől, miért és meddig... Láttam a személyiségük fejlődését rossz (?) irányba vagy jó irányba? Én vagyok rosszul bekötve? És megannyi kérdés.)

Az is izgalmas volt, hogy hol itt, hol ott álltunk a színpadon: a függöny mögött is, igen, amikor már-már elhittem, hogy nemcsak néző vagyok, hanem... Mintha nem egy szindarabot néztem volna, hanem tényleg betekinthettem volna a kulisszák mögé.

Sajnos nem mindent értettem. Például az izompacsirták pózolását sem. A történelmi események összeálltak, de az irodalmiak már döcögtek a fejemben. Az történt, hogy megint el-elkalandoztam és le-lemaradtam egy-egy "pláne" részről, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy volt egy rész, amit nem tudtam ott, azon nyomban megfejteni (na jó, biztos több, mint egy ilyen rész volt). Ráadásul a színházpartnerem mindig megkérdezi a végén, hogy mondjam el a véleményem a darabról és nekem az nem megy. Frusztrál, hogy akkor, ott okosakat kellene mondanom és hát... nem megy? Bezzeg amikor ő és a haverja összetalálkozott a színházban a szünetben, hosszan, értelmesen tudtak beszélgetni a darabról, idézni tudtak, és azt is, hogy melyik színész mikor, milyet alakított és én csak csendben lestem és piszkosul szégyelltem magam, hogy együgyű vagyok. De... de nekem van alibim. Én még csak most kezdek visszaszivárogni az ilyesfajta társadalmi életbe. Én 2008-ban jártam utoljára rendes, felnőtt színházban. Én azóta csak pelenkáztam, ezért ez a demencia, ami remélem, mégis visszafordítható. Hála Mary Poppinsnak, van rá esély, hogy visszataláljak a saját ösvényemre, ami nem könnyű, mert ennek a blognak a designjét sem tudom összekalapálni (baromi fontos... Tudom).

Remélem, nem spoilereztem! Ha mégis értelmes összefoglalást szeretne valaki olvasni, akkor javaslom a 7ora7 kritikáját. Én ilyen jót nem tudok (egyelőre!).

A mosogatógép - folytatásos teleregény

Már annyira ideges voltam december 21-én, vasárnap, miután megint csak vártuk, csak vártuk, csak vártuk a fuvarost, hogy személyesen mentem el panaszkodni az Euronicshoz, holott tudtam, annyit érek vele, mint halottnak a csók.

Aranyvasárnap, este 7.40-kor megérkezett a fuvaros, miután elég sokszor beszéltem vele egész nap, hogy megtudjam, hol tart. Előző nap kaptam sms-t a diszpécserüktől, hogy másnap érkezik, vegyem fel a kapcsolatot a sofőrrel, egyeztessek időpontot. Meg is egyeztünk a délután 3-4 órában. Naná, hogy nem sikerült megérkezniük. Ekkor kifüstölt az agyam és mentem be az euronicshoz (a körút üres volt, nem volt forgalom, pláne nem dugó!!!). Sajnos nem tudtam rájuk borítani az asztalt, mert ma született bárány vagyok.

Arra jó volt, hogy a gyerekek nélkül tudtam vásárolgatni, mert ők még aludtak (apjuk vigyázott rájuk).

Másnap első utunk az Euronicshoz vezetett. Kicseréltük a rossz mosogatót egy jóra (ráfizettem, naná), de ezzel nincs vége a sztorinak, pláne nem jól. Na jó, azért egy jó dolog történt: nem kellett újból kifizetnem a fuvardíjat (3.000 Forint). A rossz az, hogy nem írták át automatikusan a +5 év garanciát, melyet a rossz mosogatóra kötöttem. Hiába, hogy még nem volt használható, hiszen még bőven élt az első, automatikusan járó garancia. Azt mondták, zongorázzam le a biztosítóval. Írtam is nekik még melegében, de egyelőre nem válaszoltak. Nem csodálkozom... T-home, autó átiratása, egyéb, általam megnevezni nem mert hivatali tempók után tényleg nincs mit csodálkozni. Még, hogy a franciák komplikálják túl az életet...

Mindenesetre van egy olyan sanda gyanúm, hogy nyugodtan bemehetek az Akadémiára és kérvényezhetem a Palimadár keresztnevet, nem fognak akadékoskodni, mint Bogyó és Babócával.

Mosogatni már tudok (gondoljatok bele, mi lett volna, ha rendes mosógéppel történtik mindez? Jó, nyilván akkor tudtam volna ordítozni). Most már csak 9.000 Forinton lovagolok (+5 év garancia).