2017. december 20., szerda

Izgulok

Ihletet kaptam írni. Izgulok. Pénteken megyek állásinterjúra, ahol ki kell töltenem két tesztet 1,5 óra alatt. Nagyon régen volt részem ilyenben. Ha jól számolok, 15 éve utoljára. Vajon milyen teszt lesz? Ha matematikai IQ-teszt, akkor nekem reszeltek. Ha csak arra kíváncsiak, hogy nem vagyok-e sorozatgyilkos, akkor felvesznek. De én szeretek itt dolgozni, ahol most vagyok. Elsősorban szeretem a kollégáimat. Igen ám, de folyamatosan mennek el emberek. Szeretem a munkámat. Igen ám, de most van egy nehéz ügy, amin szerintem nem sikerül átlendülni (nem nekem, de lévén én is foglalkozom vele, derékig benne vagyok). Néha ki kell jönni a komfortzónából is, nem? Ahová megyek, érdekes témával foglalkozik. Kifejezetten tetszik. Az épület nem annyira. Ahol most dolgozom, szép. Nem, mintha ez fontos volna, de valahogy már nincs kedvem szutyok környezetben dolgozni. Persze ettől még belül lehet szép. Meglátjuk. Pláne azt, hogy kellek-e nekik. 

De mi lesz a tesztben??? 

Történt még, hogy itt volt gyermekeim apja. Kereken egy hétre. Képzeljétek, majdnem végig normális volt. Türelmes. Segítőkész. Nem ismertem rá! Aztán az elutazás napján sikerült hoznia a formáját. Belekötött abba, hogy miért havonta kell a kisfiam (pontosabban kisfiunk) judóját fizetni. Basszuskulcs, a fizetést is havonta kapjuk, a tv-internetet is havonta fizetem, a villany-gáz-közös költséget is, ha hitelre veszel tévét, azt is havonta fizeted. Ezzel behúzta a farkát. 

Annyi minden történt még, de már nem emlékszem. Ez az utolsó munkanapom idén (naiv vagyok, garantáltan holnap is dolgozom, érzem, egyszerűen most halmozódik... én meg itt verem a klaviatúrát illegálban... megyek is vissza a bányába).

2017. december 7., csütörtök

Bezzeg, a szupersztár

Egyszerűen imádok iskolában szerepelni. Nem, a feleltetést és röpdolgozatot nem szeretem. A gyerekeim iskolájában pályaorientációs napot tartottak, lehetett jelentkezni a szülőknek is bemutatni a saját szakmájukat. Jelentkeztem. 

Összedobtam egy ppt-t, vittem be ósdi szótárakat, a "lo Zanichellit", kész fordításaimat ízelítőnek, egy agyat, és memóriakártyákat. Mindezeket csak azért, hogy legyen valami kézzelfogható is, ne csak dumáljak a levegőbe.



Reggel 9 órakor kezdődött a vágta és déli 12 előtt fejeződött be. Megállás nélkül jöttek a csapatok (1-1 osztályt kettéosztottak), adták egymásnak a kilincset, inni sem volt időm (azért 2,5 óra alatt egy kis szívószálas almalevet mégis volt meginni), és már darálhattam újra az életemet: 10 percben. 

Volt olyan csapat, akik megtapsoltak az előadás végén. Meghatott. Voltak olyanok, akik aláírást kértek tőlem. Nagyon vicces volt. Bezzeg, a szupersztár. :DDD

Láttam a tanárokon is, hogy élvezték. Nemcsak láttam rajtuk, ki is mondták. Sőt, a kislányom egyik tanárnője megüzente: "Mondd meg az anyukádnak, hogy csodálatos!". Elolvadtam.

A ppt kicsit hosszú lett, tényleg alig maradt idő agyat markolászni... Mit??? Kérdezhetnétek. Volt a Flying Tiger Copenhagen nevű boltban egy puha, gumiagy Halloween környékén, és a kislányom olyat is kapott az egyik osztálytársától a szülinapjára. Gondoltam jól tudom vele ábrázolni, hogy mit használok a munkám során. De mit adtál elő, mi, ki vagy te? Kérdezhetnétek. Fordító-tolmácsnak vallottam magam. Ami igaz is. Persze foglalkozom én gagyi munkákkal is, de hát azt is meg kell csinálnia valakinek, és mivel nincs aranygyűrű az ujjamon, nincs minek leesnie. Mindenesetre én, amikor rákérdeznek, hogy mivel foglalkozom, akkor kategorikusan kijelentem: tolmács vagyok. Ráadásul nem is egy cégnél, ráadásulmost szombaton is megyek egy potom 10 órás tolmácsolási maratonra. 

Lévén a gyerekeim kicsik, engem az ő korosztályukhoz osztottak be. Nem értem, hogy miért nem a 7-8. osztályos gyerekekhez, de mindegy, majd oda is eljutunk egyszer.  kifejezetten kisgyerekek számára érthető diákat készítettem. Nagyon élvezték (bocsánat, hogy öntömjénezem magam, nekem is furcsa jól beszélni önmagamról), tátott szájjal figyeltek, értették is, hogy miről beszélek, bevontam a őket is, kérdeztem tőlük, és ők vadul jelentkeztek, fantasztikus volt. Azért kicsit csaltam is... egy csipetnyire Olaszország propagandára sikerült az előadásom, de mit van mit tenni, szeretem a dolce vita országát. Teleraktam a ppt-t mindenféle klassz fotóval: óriási fagyi, Ferrari, mozdony, foci, spaghetti, pizza, csupa sztereotípia. Törekedtem arra, hogy ahol megfordultam a munkám során, azt megmutassam a kölyköknek, persze nyilván csak a szuper érdekes dolgokat. A cél az volt, hogy kedvet kapjanak. 

Azt vettem észre, hogy ebben az iskolában a 10 csapatból igazából csak az olasz kisfiú tudta, hogy ki az a pápa (az enyémeken kívül, naná). A többieknek fogalmuk sem volt. Érdekes. Ezen még agyalok kicsit. Nem mintha tudniuk kellene, nem mindenki a katolikus egyházhoz tartozik, de csak akad egy-kettő, aki mégis. Arra akarok kilyukadni, hogy most ez komoly, hogy körülbelül 150 gyerekből senki nem tudja, hogy ki az a pápa? Vagy ennyire kicsik még? De az olasz kisfiú persze, hogy tudta, akkor a többiek miért nem? A pápa zömében Olaszországban szuper sztár, és ezért?  De tudtommal Lengyelországban és Brazíliában is, hogy csak két egyéb országot említsek. Rejtély.

Szeretnék iskolában tanítani olaszul, ha már végzettségem is van hozzá, de nem találok oskolát hozzá.

Azóta magamba néztem, lehet, hogy két gyerekkel, így, hogy egyedül élek velük nem menne a dolog. Pedig olyan lendületes és magával ragadó tanárnak képzelem magam. Az előadáson az voltam, egészen feldobott, hogy nem a patriarchális irodában ülök arra várva, hogy kinek főzhetek egy feketét.

Kaptam egy ajánlatot egy Waldorf oskolából, de marha messze van és részmunkaidő lenne, kénytelen vagyok nemet mondani.





2017. december 4., hétfő

Meg kell tanulnom nemet mondani

Az úgy volt, hogy a kisfiam osztálytársa már kétszer aludt nálunk. Hatan vannak testvérek, érthető, hogy anyu nem győzi.

A múlt héten anyu felhívott, hogy köszöni, hogy ennyire sokat segítek, és lehet-e pofátlan, esetleg bevállalnám-e a fiát szombatra. Rábólintottam. Tovább ment, megkérdezte, hogy esetleg péntek és szombat lehet-e. Hm. Rábólintottam. Aztán azon vettem észre magam, hogy vasárnap délután három óra van, de a szülők még nem hívtak, hogy mikor jöhetnek a fiukért. Én hívtam fel őket, hogy oké, már itthon vagyunk, hazaértünk a korcsolyázásból is.

Péntek még elment, kis játszóterezés után hazamentünk, megvacsoráztattam őket, fürdés, mese, alvás. Alvás persze nagyon nehezen, hiszen másnap szombat, lehet szilveszterezni.

Egyedül úgy tudtam rádumálni az alvásra a kisfiút, hogy beígértem neki egy mozit másnapra. Hopp, már aludt is.

Szombaton időben elindultunk a Puskinba, oda is értünk. A kislányom vett a zsebpénzéből mindenkinek pattogatott kukoricát, amit én nem kevesebb, mint háromszor kivertem a kezéből (a sok hülye kabát). Háromszor szedegettem fel. A mellettünk ülő apuka meglehetősen baleknak nézett, láttam a szemén.

Onnan elmentünk gyrosozni, aztán a Károlyi kertben meglegeltettettem a makikat. Aztán haza.

Igen ám, de ezek nemcsak makik, de sáskák is. Újra 3 x cipő, 3 x kabát, 3 x sál, 3 x sapka, 100000 x induljunk már! Menni kellett a boltba, mert mindent felzabáltak.

Otthon vacsi, fürdés, mese, alvás. Szerencsére jó fáradtak voltak.

Vasárnap ismét bolt, mert egyszerűen képtelen vagyok elegendőt vásárolni (a 6 pain au chocolat, 6 csokis fánk, végtelen Pingvin, joghurtok, kenyerek, mittomén nem elég). Aztán gondoltam egyet és elvittem őket korcsolyázni. Szerencsére olcsón megúsztam, mert a kerületi lakosoknak ingyenes a pálya, csak a korcsolyáért kell fizetni.

Aztán még bementünk a kis faházba kézműveskedni. Nagyon jó! Mézes kalácsot, díszeket decoupage módszerrel és kis harangot lehetett készíteni.

Onnan futás haza, mert már nagyon fáztak. Naná, az a sok jeges nadrág...

Azt hiszem, muszáj megtanulni nemet mondani, mert én ezen a hétvégén kipurcantam, és még a mos, főz, takarít, rendet rak, tereget műsorszámokról nem is meséltem.

2017. november 27., hétfő

Megtörtént eset alapján, semmi nem fikció

Voltam állásinterjún, mert úgy érzem, nem lesz itt fizuemelés. Tarthatatlan állapot. Nyafoghatnék, de már unom saját magamat is. Hosszú téma, nem is illene ide.

Mindenképpen olyan helyet keresek, ahol lehet olaszul dumálni. 

Be is hívtak egy interjúra, örültem, mint majom a farkának. Annak már nem, hogy nem találtam a cégről használható információt tartalmazó honlapot. A fb oldaluk is teljesen üres (akkor minek fb oldal?). A cégjegyzékben is annyi, hogy 3 millió forinttal alapították a céget. Szóval, nesze semmi, fogd meg jól.

Időben odaérkeztem. Bekopogtam, bementem. Három olasz hátra nézett, talán odaböfögtek egy jó estét, de nem vagyok benne biztos. Ha köszöntek is, nem volt hallható. 

A titkárnő hellyel kínált a kanapén. Ami tele volt hányva kabátokkal és táskákkal. Megköszöntem, nem ültem le. 

Erre a titkárnő kicsit eltaszigálta a kabátokat, táskákat, hogy mégis legyen  helyem. Én meg az asztalra tettem még pár genothermet. Elég béna szitu volt.

Aztán odahívott az olasz nő az íróasztalhoz. Előtte volt az önéletrajzom, mondtam neki, hogy igen, ez én vagyok. Lapozgatta. Aztán kifaggatott, hogy mikor, hol mit csináltam, miért jöttem el, miért akarok eljönni. Szépen válaszolgattam. Elég rövid ideig tartott. Menet közben megkérdezte, hogy mi a nevem. Aúúúú! Ott volt előtte az önéletrajzom, be is mutatkoztam. Kicsit furcsa kérdés volt, ott, úgy a közepén. Közölte, hogy nekünk magyaroknak aztán nagy fantáziánk van, mindenkit ugyanígy hívnak, és odabökött a titkárnőhöz. (kb. Gyöngyi és Györgyi). 
Rövidesen megköszönte, hogy eljöttem, de mielőtt elköszöntünk volna, megkérdeztem tőle, hogy ők mégis mivel foglalkoznak, mi lenne a munkaköröm, amennyiben. Ezen kicsit csodálkozott. Szó szerint megtorpant. Az eszem megállt. Gyorsan válaszolt: export, import, kis adminisztráció, ilyesmik. Semmi kézzelfogható. Próbáltam én ebbe belekapaszkodni, hogy ennél konkrétabb dolgot is megtudhassak, de sajnos nem lettem okosabb.

A végén, miután újfent megköszönte, hogy odafáradtam és elköszönt, megkérdeztem, hogy ugyan árulja már el, kivel társalogtam ezidáig. Mert a levelezésben is rákérdeztem, de szart rá válaszolni (ezt nem pontosan így mondtam :D). Csak annyit írt, hogy xyz Kft.

Nem vonok le messzemenő következtetést. 


2017. november 16., csütörtök

Olasz filmhétről és egyebek

Folyamatban van az olasz filmhét. Tavaly egyetlen egy filmet sikerült megnéznem. Az elég kevés. Idén jobban állok, három film lesz az egyenlegem. A 12 filmből.

Múlt héten, kalandos körülmények közt, de sikerült eljutnom megnézni Sergio Castellito Fortunata c. filmjét.  Most nem azért, mert hangyányit rólam szól, de szuper film. Egy anya nyomoráról szól, aki egyedül neveli a 8 éves gyerekét. Nahát... A végén mindig rá kell jönnöm, hogy arany életem van. Hiába nyígok én, hogy piszok nehéz egyedül, a dolog úgy néz ki, hogy ez a nehézségi fok csokis piskóta, nem pedig nehéz. 
Én most nem spoilerezem le a filmet, mivel úgy hírlik, januártól vetítik majd a mozik, szerintem érdemes megnézni, nagyon erős történet. Már csak Stefano Accorsi miatt is, akit én imádok. 

Úgy alakult, hogy senki nem tudott aznap vigyázni a gyerekeimre. Gumigida franciaórán volt, a szép kolléganőmnek aznap matracpróbája volt (hát na, matracot vásároltak, és addigra lélegezte ki magát /a matrac/, így hát neki sem volt megfelelő az aznap), anyukám a tesóm gyerekeire vigyázott, Mary Poppins velünk jött a moziba. Gondoltam hát egyet, írtam a kislányom régi óvónőjének. Még nyáron feldobta a facebookra, hogy szívesen vállal gyerekfelügyeletet. Rákérdeztem, még mindig aktuális-e az ajánlata. Hála az égnek, igen, így hát megtaláltam a szám szerint negyedik embert, aki olykor-olykor majd vigyáz a kisgyerekekre. 

Szombatra szólt a második mozijegyünk. Gáspár vásárolta meg, jó előre, nehogy lemaradjunk. 
A métely c. filmet néztük meg. Az volt a legjobb, hogy ott volt a két rendező is, Matteo Bortugno és Daniele Coluccini is, akikkel a film végén, kint a mozi előtt beszélgettünk is. Sajnos én nem vagyok olyan, aki akkor beszél, amikor lehet, bent a moziteremben, rengeteg ember előtt. Gátlásos vagyok. Na de kint, "nyolcszemközt"! Ráadásul úgy személyesebb is volt. 
A film... nehéz. Pláne, ha azt tekintem, hogy valós történeten alapszik. Azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy manapság a bevándorlás lesöpörte az asztalról a drogot. Már nem a drog a business. Eszméletlen! Van is a filmben egy olyan jelenet, ahol egy trendi irodában a nagy üzletemberek a tárgyalás végén annyit mondanak: "emeljük poharunkat a migránsokra!" (Brindiamo ai migranti).
Legalább 20 percet csevegtünk. Voltak még fel nem tett kérdéseink, ők pedig készségesen, sőt, barátságosan válaszoltak. Nagyon jó volt! Éreztem, hogy tágul az agyam, fröcsög az endorfin belém.
Csak azért nem tartott tovább, mert rohannom kellett a gyerekeimhez. Pedig ők mondták is, a végtelenségig tudnak beszélgetni, ha nem lövik le őket. Rajongok az ilyen fiatal nyitott, okos, értelmes, nyílt szemű,  éleslátású emberekért, akik ilyen értelmeset alkotnak. 

Ami a legjobban tetszik az olasz filmhétben az az, hogy valahogy más így mozifilmet nézni, ennyi olasz és olaszrajongó közt, mint egy hétköznapi mozi esetén. Másképp vibrál a levegő.  Ott ül az a sok ember, aki érti az olasz életérzést. Szól a gyönyörű zene, ami csomó olasz filmre jellemző, megint nincs menekvés, belenyom a moziszékbe. Nagyon szeretem. Szó szerint elragad. A vászon, a zene, a történet, naná, az ismert és nem ismert arcok, akiken érezni, hogy ők is odavannak az olasz filmekért. A hatalmas vászon, ami az arcomba tolja a történetet, egyszerűen nem lehet szabadulni. Mi mindig előre szeretünk ülni (körülbelül a 6. sorban, ha a nagy teremben vagyunk, kicsi esetén a 3. sorba), úgy nagyobbat üt a film. (Kivétel a legutóbbi filmnél, mert két picsa ült mellettem, akik szakadtak a röhögéstől olyan jeleneteknél, amikor pl. szétverték az egyik fickó arcát, vagy amikor elkeseredettségükben szívják a fehér port, vagy amikor a kutyás nő beveszi a gyógyszert és majdnem összeesik és aztán halálos beteg lesz. Komolyan nem értettem őket. A film végén nem várták meg a beszélgetést a rendezőkkel, hanem felálltak és elmentek. Az egyikükön piros bőr (???) nadrág volt, a másiknak kígyóbőr táskája, értelmezhetetlen két figura. Az ember átszellemülne, erre ők ott rázkódnak a röhögéstől. Már csak a "patikuki" hiányzott volna. Ha még csitri 16 évesek lettek volna, de legalább 40 fölött voltak.)

Szerdán nézzük meg az utolsó filmet, amire van jegyünk. Igazából akkor is írhattam volna erről az eseményről, de már nem fért belém.

Frissítés (idáig írtam a bejegyzést hétfőn... ,ráérek, na): nem sikerült eljutnom a filmre. Nem találtam senkit, aki vigyázott volna a gyerekekre. Volt mozijegyem, de nem tudtam elmenni, hallatlan. Az elején szarul esett, aztán elengedtem az egészet. Ez van. Nincs mit tenni.
Megkérdeztem öt embert, senki nem ért rá. Az anyukámat, két óvónőt, két barátnőt. A szép lányt nem kérdeztem meg, mert mostanában nagyon elfoglalt (matracpróba :DDD... új fickója van, most ott a hangsúly). Feldobhattam volna a facebookra is, de valahogy olyan szánalmasnak éreztem ezt a kapálózást. Igazából hamarosan ezt az filmet is fogják vetíteni a mozikban (Anyám mozija, Mia madre), majd akkor megnézem.

Az is érdekes, hogy Gáspár és Mary Poppins elmentek megnézni, de a film végén nem írt egyikük sem, hogy jujj, de kár, hogy nem lehettem velük. Ők a legjobb barátaim. Általam ismerik egymást. De most komolyan, nem tudtak volna írni egy sort? Gondolom utána még dumcsiztak egy sort, mert úgy szoktunk.
Csak azért zavar, mert az olasz filmfesztivál az én mániám. 12 éve járok fixen. Régen, a gyerekek születése előtt mind a 10 napon ott ültem a Puskinban. Persze amikor nem itthon éltem, nem mentem, de a szívem nagyon fájt érte. Tényleg nagy mániám. Sőt, a gyerekek előtt minden kedden az Olasz Intézetben ültünk, mert akkor is volt filmvetítés. Minden kedden, 18 órakor. Erre ők ketten elmentek és azt sem mondták a film végén, hogy brühühü, de kár, hogy nem voltál velünk. Jó, tudom, mindenki nagyon sokat dolgozik, és mindenki nagyon fáradt. Na majd én is kurva fáradt leszek innentől fogva. Bár hiába dumálok, nem vagyok haragtartó, előreláthatólag holnapra elillan a mérgem. Nem pörgök túl sokat az ilyen eseteken.

Mozi helyett viszont jót cselekedtem. Én vigyázok egy kisfiúra. A kisfiam osztálytársára. Nagyon bájos kisgyerek. Nem olyan régen ismerkedtünk meg az anyukájával. Láttam én az első szülői értekezleten, hogy hamarosan szülni fog, de azt nem tudtam, hogy a hatodik gyerekét. Ma egyedül lett volna otthon a hat gyerekkel, mert a férje továbbképzésen vett részt, és megkért, ha lehet, akkor a dzsudós napokon vigyem át az iskolából a kisfiát a tornaterembe, hogy ne neki kelljen bumliznia az újszülöttel és ott várakozni egy órán át, és ha nem nagy kérés, esetleg hadd aludjon nálunk a harmadszülötte. Én nagyon szeretek segíteni, simán belementem. Ráadásul a saját gyerekeim is örültek az ötletnek. Az anyuka nagyon szimpatikus. Egyelőre szinte csak a szülésről tud beszélni, de ez normális szerintem. Szeretem az ilyen csacsorászós nőket. :D

Ma tanításmentes nap volt az iskolában, szabit vettem ki. Melós napom volt. Elmentünk a papírboltba, az orvoshoz, beadattam két oltást a kisfiamnak, voltunk a Müllerben szülinapi ajándékot vásárolni (újfent), boltban, postán, főztem rendes ennivalót (nem szendvics), rendbe raktam három szekrényt, mostam hármat (ezt nem értem, hiszen kétnaponta mosok), megvarrtam két pulcsit, leckeírást asszisztáltam, és ki tudja mi mindent még. Nem nevezném túl unalmas napnak.

Képzeljétek, van közös fotóm a két olasz filmrendezővel, Matteo Bortugnóval és Daniele Coluccinivel. Szeretek ilyen érdekes emberekkel fényképezkedni. Majd kirakom a fotófalamra az irodámba, mint a nagykövetek. :D


2017. november 14., kedd

Ilyet én a legrémesebb rémálmomban sem tudtam volna vizualizálni

Mi értelme van egy világbajnokságnak az olasz csapat nélkül?

Most majd megint bezzegelhetnek a franciák. Pfff! Jó, tudom, illene kussolnom, hiszen a saját gyerekeim fele vére francia, na de attól én még lehetek olasz drukker.

2017. november 2., csütörtök

Munkahelyi dolgok

Kedden meghívott a kettes számú munkáltatóm egy céges vacsorára. Nyugdíjas búcsúztatót tartottunk. Nagyon jól esett, hogy csapattagnak tekint a főnök úr, akit nagyon kedvelek. Igazából eddig csak két embert ismertem a kollégák közül, a többivel kedden, a vacsorán találkoztam először. Azt hiszem mondhatom, hogy kollégáim. Nagyon kedves emberek, közvetlenek, barátságosak, kifejezetten jól éreztem magam velük. Sőt, jött a főnök egyik havernője is, egy fényképész lány, aki az eseményről készített képeket. Egymás mellett ültünk és jót társalogtunk, és nem semleges dolgokról. Szeretek teljesen új emberek közé cseppenni. 

Nyáron Gumigida barátnőm szülinapján hülyére szorongtam magam, alig mertem bemenni a kocsmába, ahol már minden meghívott ott volt. Ők meglehetősen jómódú társaság, én meg nem. Ők menő szakmában dolgoznak, én meg nem. Aztán kiderült, hogy végtelenül rokonszenvesek a barátai és kollégabarátai, szinte mindenki tudott rólam sztorikat (pedig nem voltunk kevesen), holott akkor találkoztam velük először. Úgy fogadtak, mintha már ismertük volna egymást. Mindenkivel lehetett beszélgetni, senki nem volt fridzsider, tényleg nagyon finom, édes érzés volt, ahogy közelítettek felém. 

Aztán a kolléganőm szülinapján nem volt túl jó (nekem, de a kolléganőmnek nagyon jó volt, naná, a férje szuper szülinapi partit szervezett neki). A barátaik távolságtartók voltak, de ezzel sincs semmi baj. Van, amikor csak a small talkig jut el az ember. Azért nem volt jó, mert el kellett sietnem, az apukám még mindig sakkban tud tartani... oké, ők vigyáztak a gyerekeimre, és elegük lett belőlem. A szüleimnek belőlem. Hogy állandóan csavargok. 

A keddi vacsora olyan volt, mintha az év végi karácsonyi partit tartottuk volna meg nagyon jó hangulatban. Nagyon jól esik, hogy dupla munkahelyem van (még ha az egyik nem is teljes, mondjuk hogy lehetne az?), és mindenhol csípnek a számomra kedves kollégák.  

2017. október 30., hétfő

Milánó

Azt meséltem már, hogy kiugrottunk Milánóba és rossz volt?

Az úgy kezdődött, hogy mindig kapom a hírleveleket, hogy itt-ott kiállítás lesz, ezért elindult bennem a vágy, hogy menjünk Milánóba. Bedobtam már hónapokkal ezelőtt a két alfőnöknek a lehetőséget, ők kérték, hogy dobjak össze egy programot, majd meglátják. Én csodálatosan össze is állítottam a projectet, de szartak válaszolni a levelemre, így történt meg, hogy gondoltam egyet, és ha már a legnagyobb vezérrel tárgyaltam egészen egyebekről, és mivel láttam rajta, hogy ráér, a tárgyalás végén bedobtam a labdát, hogy igazgató úr, nem mellesleg itt van ez a kiállítás Milánóban, nem kellene nekünk oda elmenni? Ő pedig simán rábólintott, de nem ám szimplán, hanem közölte, hogy legyünk mi is kiállítók. Szerencsére sikerült lebeszélni őt, mivel csak két hetünk maradt összesen, két hét alatt meg kizárt dolog, hogy egy ekkora kiállítást összedobjunk. Azért látogatóként mégis elmentünk.

Sajnos a kiállítás csalódás volt. Sőt, még egy partnercéghez is elmentünk, ha már arra jártunk, de az is várakozáson aluli volt. Francba! Nincs bennünk lendület.

A munka végén úgy intéztem, hogy be kelljen mennünk a városba (Milánóba), direkt oda szerveztem egy találkozót egy kollégámmal, így a főnöknek nem volt lehetősége nemet mondani. A kiállítás környékén és Milánó belvárosában nem találtam már ésszerű (észszerű? kijavítja az önjavító, tehát mégis ésszerű) hotelt, ezért másik városban kellett aludnunk. Egy olyan városban, ahol soha nem jártam, gyönyörű város, és nem toltuk oda a fenekünket a belvárosába, mert halvérűek vagyunk. Grrr! Én akartam menni, de a többiek nem. Tököm tele, komolyan!

Milánóban, miután jól kidolgoztam magam, rögtön beültünk egy "kocsmába", ahonnan alig tudtam elmozdítani a kollégáimat. Értem én, hogy jó a spritz, értem én, hogy jók a sonkafalatkák a pizzafalatkákkal, de én csavarogni vágytam. Nem volt pofám otthagyni őket. Azért egyszer csak mégis fel kellett állni, hálleluja, mehettünk csavarogni. Na ja! Hát azt a férfi nyafogást, amit ott lerendeztek... Na jó, igazából csak egyikük nyafogott, a másik kettő nem, de azért rajtuk sem éreztem a vibrálást.

Képzeljétek, szuper éttermekben ettünk és nem hozott lázba egyik sem. A hangulatuk igen, de az ételek nem. Én is kiégtem. Rettenetesen jókat ettünk, de minden kajának volt valami nyűgje. Például életem legfurcsább pizzáját ettem meg, egy újragondolt pizzát, grrr. Öt gabonából állt össze, úgy képzeljétek el, mintha valami paleo pizza lett volna, brrr. A tetejét leettem, a maradékot köszönöm, nem kértem.

Ott volt a főfészekhaj is, de nem találtam vele a hangot. Azt akarta, hogy aludjunk együtt, és nem ment. Egyszerűen nem tudtam elaludni, ezért átmentem a saját szobámba, másnap dolgozni kellett, én meg hulla fáradtan nem tudok rendesen dolgozni.

Az egész kiruccanás nem volt jó. Azért valami jó mégis van a dologban: ezek szerint el tudom intézni a cégnél, hogy amikor utazni támad kedvem, rábólintanak és már mehetünk is, ráadásul kis pénzt is kapunk érte.

Gondoltam, feltöltök pár fotót, de még a fotók is borzalmasak, tisztán látszik, hogy semmihez nem volt hangulatom. Most nézem, szinte csak ételfotóim vannak, a többi mind selfie, nem vagyok normális. :DDD Még, ha jól néznék ki... de nem. Akkor mire fel az egymillió önfotó? Tiszta hülye!

Klasszikus bruschetta.
Azt hiszem, ez volt az utazás fénypontja. Semmi más. Azért ez rémes.

Fritto misto.
Finom, finom, de én polipot kértem.
Szeretem a fritto mistót is, ezért belementem, hogy elfogyasztom örömmel.
Nem volt nagy flash. Grrr!


Brüsszeli káposztás orecchiette.
Túl sós.

A ház ajándéka. A sárgadinnyés most jobban ízlett.

Falatkák lentről fel.

Falatkák fentről le. 


Ez olyan, mint a "La Luna nel pozzo", csak ez "Bacio della Luna"

Ebbe a kocsmába ültünk be és alig tudtunk eljönni.
Azért itt a kollégáim nagyon kedvesek voltak, itt jól éreztem magam.

Klasszikus

Túl sós.

Túl... már nem is tudom, mit kifogásoltam...
Nem, ez az utazás nem volt jó.
Ez a "Bosco verticale", a "Függőleges erdő", kocsiból fotózva, azért ilyen csúf.
Szeretném egyszer közelebbről látni és nem ilyen szmogban.
Ködnek semmiképp nem mondanám.


Csomó programot csináltam magamnak erre a pár napra, de csak fejben. Be kellett látnom, hogy dolgozni, nem a Pinacoteca di Brerába indultunk. Még a Dómba sem jutottunk be, túl késő volt.

2017. október 24., kedd

Általános női nyafogás

Ma reggel a kolléganőm, akivel tornázni járok az iskolai nyári szünetek alatt, megkérdezte, hogy az őszi szünetben megyek-e vele tornázni. Rávágtam, hogy naná, mire a másik kolléganőm, a józan életű, finoman jelezte, hogy pénzkidobás az ablakon egy héten át tornázni menni, miközben mindannyian tudjuk, hogy amint újra elkezdődik az iskola, én nem tudok többet rendszeresen járni. Igaza van. De nem is ez szomorított el, hanem az, hogy a nyári tornába járáskor egyetlen egyszer sem kapott el a flow, de még a csí sem. Egyetlen egyszer sem okozott örömöt. Pedig azelőtt, például még tavaly, igenis előfordult. 

Nagyon várom már, hogy mikor kap el megint a vágy, hogy rendesen lefogyjak. Egyszerűen nem jön. Pedig radikálisan változtatni kellene az étkezéseimen, mert katasztrófa, amit művelek. 

2017. október 19., csütörtök

Miről bosszankodjak?

A tegnap reggeli közterület-felügyelő átsegítette a gyerekeket a zebrán. Hamut szórok a fejemre. Vagy több ilyen bosszúságot megírok ide, mert úgy néz ki, másnapra megjavul a világ.

2017. október 17., kedd

Nem írok hatásvadász címet

Megint ezer éve nem írtam ide. Máshova sem. Az idő az ellenségem.

Igazából teljesen ugyanazokat a köröket futom: gyerekek, munka, olykor szórakozás, eszetlen pasik.

Csak szeretném tudni, hogy az iskolánál a közterület-felügyelők miért támasztják a falat. Beszélgetnek egymással és nem csinálnak semmit. Ha éppen egy gyerek át kíván menni a zebrán, és egy autó satufékez, akkor ez a két jómadár mi a faszért nem csinál semmit a nagyon láthatósági rikító sárga mellényükben? Én rákérdeztem tegnap, nagyon illedelmesen, semennyi kötözködő hangnemmel, hogy ne haragudjanak a tolakodásért, de nekik mi a feladatuk pontosan? A válasz: "mi itt felügyeljük a rendet". Ezt mondta az egyikük. A másikuk pedig felvonta a szemöldökét és bután nézett, hogy egyáltalán, kérdezek? Hát ezt hogy?
Egyszer-egyszer, de tényleg nem mindig, van egy nő közterület-felügyelő, aki kiáll az iskolai zebrára elállni a forgalmat, amikor egy gyerek át kíván menni, de ő az egyetlen, a többi váltótársa konkrétan csak beszélget a falnál.
Az egyikük utál engem, látom rajta, hogy méreget, persze tudom, hibás vagyok, egyszer megálltam a járda mögötti (!) tilos csíkra (tudom, tudom, tilos), és már majdnem lefotózott, de szóltam neki, hogy már megyek is, itt sem vagyok, és a motort sem állítottam le, csak átkísértem a gyerekeket a zebrán (hozzávetőlegesen 2-3 másodpercre tippelek, na jó, plusz a kiszállás a kocsiból, legyen 10-11másodperc), de ő már majd felrobbant. Sőt, be is szólt, hogy nem muszáj autóval járni. Bezzeg amikor drága és böhöm autók állnak ott zenét üvöltetve, sofőr nélkül, teljesen otthagyva az autót, akkor nem kapja elő a fotómasinát. Igen, megtörtént eset és nem egyszer, hanem rendszeresen (ki vagyok már hegyezve a témára). Nyilvánvaló, hogy azóta nem húztam ki a gyufát, és csak szabályos helyen parkolok.

Most olvasom, a közterület-felügyelőnek nem feladata a zebrán átsegíteni a diákokat. Józan parasztnak sem kötelező lenniük, és ha már rajtuk van a figyelemfelkeltő sárga mellény, nyugodtan társaloghatnak a fal mellett.

http://www.kozterulet-felugyelet.hu/A_felugyelok_jogosultsagai 

2017. szeptember 26., kedd

Hurrikán

A hétfő délutánjaim úgy néznek majd ki, hogy 15:50-kor elsunnyogok a munkahelyemről, beviharzok Budapestre, felveszem a két gyereket az iskolában, a fiamat leviszem (mert szuterénben van, ami egy ógermán szó, souterrain, azaz föld alatti rész), átöltöztetem villámgyorsan, hogy ne menjen az idő ezzel is, ott szólok néhány szülőnek, hogy szemük rajta (ismerem őket), aztán átvágtázunk a kislányomra a balettba (kritikán aluli az óra színvonala, de most nincs más, sajnos a tavalyi elköltözött, ráadásul 16 órakor kezdődik, azért az már igazán több a soknál, na mindegy, a gyereknek tetszik ez is), onnan átnyargaltam a Fakopáncs nevű fajátékboltba szorobánt venni, mert most ez nagyon trendi, onnan sajnos megláttam a nepáli éttermet és vettem magamnak mára egy kis tikka masalát, amit este meg is ettem, aztán a nepáli melletti órajavítótól vettem elemet a testmérlegbe, mert kifogyott és már gyanús volt, hogy ennek fele sem tréfa, bugyogok ki a ruháimból (szerencsére csak 2,5 kg-val vagyok több, mint nyaralás óta, ami 20 kg-val több a megengedettnél),  onnan át a törökhöz, vettem a gyerekeknek rizst és húst, hogy mire hazaérünk, csak eléjük kelljen tálalni, olyankor már farkaséhesek, onnan be az élelmiszerboltba tízórait venni a gyerekeknek. Mindezt 45 perc alatt sikerült megtennem. 

Nem ide tartozik, de állatira fáj a vállamban a stresszpont. Már tíz napja szarakszom, ezért tegnap kikerestem egy doktort az internetről, aki holnap reggel fogad. Manuálterapeuta, reumatológus és még miminden. Remélem, helyre rakja. 2012-ben már volt egy ilyen esetem, amikor becsípődött az ideg, és egy doktor egy pillanat alatt felszabadította. Egy háziorvos volt. Fel kellett feküdnöm a kezelőasztalra, kifújni a tüdőmből a lehető legtöbb levegőt, megfogott, összenyomott, a csontom reccsent és kész is voltam. Remélem, most is ilyen könnyen megy majd. 
Tegnap pont itt volt a munkahelyemen az üzemorvos, vele is konzultáltam, de sajnos elhajtott. Közölte, hogy kérjek a háziorvosomtól beutalót és menjek reumatológushoz, de számítsak rá, hogy heteket kell várni egy időpontért. 

2017. szeptember 18., hétfő

Vihar közeleg

Az úgy volt, hogy tegnap felhívtam apjukat, miután ő szarik felhívni a gyerekeket. Természetesen fel sem vette a telefont, csak írt egy üzenetet, hogy kopjak le, köztünk vége, értsem meg, VÉGE!

Én ezt nagyon jól tudom magamtól is, de ettől a gyerekeivel még igazán társaloghatna néha.

Azt fájlalta, hogy nem hívtuk fel őt a szülinapja alkalmából. Az, hogy ő tavaly lelépett karácsony előtt, az le van szarva részéről. Ugyan eljött, de december 24. előtt lelépett. Ha jól emlékszem, december 21-én. Az biztos, hogy december 19-én kellett megrendeznünk a szép családi karácsonyt, mivel addigra már beharangozta, hogy nem marad december 24-ig. Igazán szép volt tőle!

Azt is meséltem már, hogy amikor nagy ritkán beállít hozzánk Budapestre, soha nem hoz semmit a gyerekeknek. A saját gyerekeinek. Innen Budapestről visz csip-csup dolgokat az anyjának, sógorának, tesóinak, például Túró Rudit, őrölt paprikát, cigit stb.

És akkor fogja magát, és közli, hogy elveszi a gyerekeket tőlem, mert én egy aljas seggfej vagyok, aki direkt nem tanítja meg a gyerekeket franciául. Az, hogy baszik felhívni őket telefonon, az nem számít ezek szerint. Nem kamuzok, soha nem hívja fel őket. Mindig én törekszem. Persze már nem nevezhető törekedésnek, mivel szépen leszoktatott róla. Hát fel sem veszi a telefont, hiába hívom, nem veszi fel, azért így az ember könnyen veszít a lendületéből. Nem?

Igaz, csak jövő év szeptemberétől tart igényt a gyerekekre egy tanéven át - így mondta. Hozzátette, hogy természetesen nélkülem. Azért megnézném én, hogy hogy viszi el őket az iskolába, hogy hozza el, hogy intézi a napi teendőket (tiszta ruha, ennivaló, külön órák stb.), hiszen látom, hogy akkor is iszonyat nehezen küzd meg ezekkel a feladatokkal, amikor ő éppen itt van nálunk, tehát nem dolgozik, hanem egész nap a seggét vakarássza, és amikor én már hazaérek, akkor kapkod, vacsorát készít, bedobja a mosást, ideges, ingerült, agresszív, hogy mindent neki kell csinálnia. Egy vagy két hetecskét. Ilyenkor jól kioszt mindenkit, mindenki haptákban áll, mert be vagyunk fosva tőle. Igazán idilli jelenetek ezek. Pláne, amikor a terrorizált gyereket kergeti a kanapé körül, üvöltözve, fenyegetve, hogy bizony most megveri, ha nem úgy viselkedik, ahogy ő elvárja (olyan dolgokért, hogy a gyerek köszöni, nem éhes, hiszen azelőtt etettte meg őt kürtös kaláccsal).

Szóval, nagyon sürgősen el kell indítanom a bírósági ügyet, papíron lefektetni, hogy bizony mi hárman, a gyerekek és én, itt élünk Magyarországon 2014. augusztusa óta, hogy egy kanyi gyerektartást nem fizet, nem, hogy havonta nem, hanem úgy egyáltalán. Na jó, amikor megjelenik Magyarországon, akkor fizet kaját, ruhát a gyerekeknek. Sokszor az anyjától kapja rá a pénzt, mert a nagyi (anyósom) is szeretne részt venni valahogy.

Amióta eljöttünk (de addig is), sokszor volt munkanélküli. Amióta ismerem, legalább 8 munkahelyet váltott. Közte némi munkanélküliség. És csak a jelentős munkahelyeket számoltam össze. Ugyanis már én sem tudom követni, hogy hol, melyik cégnél, melyik városban dolgozik. Franciaország nem kis ország, de Párizs, az Atlanti-óceán, Marseille, svájci határ tengelyen mozog, általában.

És akkor ő fogná magát, és elvinné a gyerekeket. Ühüm! Mutasson egyetlen egy bíróságot, aki nem röhögi ki!!!

Lakása sincs, mindig másik albérlet.

Jah, és van egy kis cuki rendőrségi feljelentés is a kezemben, francia nyelven, francia pecséttel. Lehet próbálkozni.

Voltam én már ügyvédnél, nemzetközi családjogásznál. Szuper nő!!! Csak kicsit drága az én pénztárcámhoz. Így most a munkahelyi ügyvédekkel fogok próbálkozni, hátha beleférek a büdzsébe. Meglátjuk.

Mindig akkor írok, ha valami nagy vihar van körülöttem.

2017. szeptember 7., csütörtök

Mi az, amit még megehetek?

Innentől fogva már csirkét sem tudok majd enni.

Eleve a szó is olyan buta hangzású, mint például a bugyi. Kényelmetlen és esetlen. Bugyuta. A bugyuta is bugyuta. Nem szeretem kimondani.


Nem mondom, hogy 2015 óta egyszer sem, de ahhoz képest, hogy én voltam Budapest főgyrosfogyasztója, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor csináltam segget a számból, és mégis ettem.

Nem könnyű megbízni az élelmiszeriparban. Pláne miután 2,5 hetet töltöttünk anyósomnál, aki nagy biofanatikus. Bio tojás, bio Barilla tészta, minden bio, és ha lehet még halal is. Ezek után itt meg a pofámba tolják ezeket a megszentségtelenített állattetemek. Nem mintha már nem lenne teljesen mindegy nekik.

A "Mindennapi kenyerünk" c. dokfilm volt az a film, amin először elgondolkoztatott, hogy merre tart az élelmiszeripar. A teheneken még a könnyem is kipotyogott a végén. 


2017. szeptember 5., kedd

Kilenc óra múlt két perccel

Rögtön hétfőn szülői értekezlet. Egészen hatig. Aztán még futás átvenni a biciklimet, amit szombaton leadtam a bicikliboltban, mert defektet kaptam. Megtudtam, hogy három hetente muszáj fújni levegőt a kerekeibe. Én ezt nem is tudtam eddig. Ennyire vagyok hozzáértő biciklista. 
Onnan még egy kis játszóterezés, hogy kimozogják magukat a gyerekek (az iskolai tornaóra és az ügyeletben töltött udvari játékok nem elegendők? De inkább a játszótéren cigánykerekezzenek, mint otthon a nappaliban, ahol éppen egészen nagy rend van... Két napon át takarítottam és raktam rendet, most végre nem fut a lakás), majd uzsgyi haza, vacsorakészítés (spaghetti alla carbonara, mert az nem okoz csalódást). Akkor jöttem rá, hogy már nincs egy fia desszert sem a hűtőben (joghurt, pingvin, ilyesmik), sem másnapra szendvicsnek való kenyér. Azt hittem, hogy telepakoltam a hűtőt és a mélyhűtőt, de a jelek azt mutatják, hogy gyenge a logisztikai érzékem. Két választásom volt: vagy reggel ugrunk be a boltba tízórait vásárolni, iskolába menet, vagy még akkor, este. Igen ám, de 20:10-et mutatott az óra. Hol volt még akkor a fürdés, holapizsim?, fogmosás, mesenézés, meseolvasás? Ekkor már az is kiderült, hogy a kislányomnak van egy kis maradék leckéje is. Egy életem, egy halálom, elrohantunk a boltba, megint jól bevásároltam, ahogy pénteken is. Futás haza, menet közben desszert (ivójoghurt), aztán amint hazaértünk, a kisfiamat beraktam a kádba fürdödni, a kislányomat leültettem leckét írni, közben kitöltöttem még egy papírt, amit hazaküldött az iskola, ellenőriztem a tolltartókat, iskolatáskákat, a kislányomat, aki írta a leckét, itattam őket, mert ki tudja, mennyit isznak az iskolában, bedobtam egy mosást (mert az a mániám, egyszerűen nem bírom, ha tele a szennyeskosár), ki- és bepakoltam a mosogatógépet, elmostam a serpenyőt, mert azt nem szeretem berakni a mosogatógépbe (kifehéredik, mintha károsítaná a felületét), aztán beraktam a lányomat fürödni, hagytam őket kicsit mesét nézni a tévében (10 perc, nem több, már lejárt az idő), fogmosás, be az ágyba, meséltem nekik három rövid mesét az elefántról, aztán lámpaoltás. Két percen belül mindhárman aludtunk. Kilenc óra múlt két perccel. Tizenegykor felébredtem, kiteregettem. 


2017. szeptember 4., hétfő

"Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, nem szorul rá” - mondá az iskolaigazgató

Nehezen tűröm az igazságtalanságokat.

Én is alig látok szemüveg nélkül, tudják is mindahányan, hogy szemüveges vagyok.
Már itt dolgoztam újfent (az nagy gyes lejárta után), amikor kénytelen voltam új szemüveget csináltatni, mert a régi már semmire nem volt jó. Csináltattam magamnak egyet.
Ma reggel a kolléganőm mutatta az új szemüvegét, nagyon csinos darab. Elújságolta, hogy az alalfőnök elintézte neki, hogy kifizesse a cég az okulárét. Ennek megfelelően máris céges számlát kért az optikából. Neki miért jár? Másnak miért nem? Vagyunk többen ezzel a problémával. A kolléganőt nagyon szeretem (kit nem?), nem rá vagyok irigy, legyen neki ingyen szemüvege. Egyszerűen a tényt nem tudom megemészteni, hogy valakinek jár, valakinek nem. Szemüvegről beszélek, nem menő okostelefonról vagy céges autóról. Egyszerűen itt ülünk alsó hangon 8 órát a munkahelyen, a monitor előtt, műfényben, és akkor van, akinek jár szemüveg, van, akinek nem.
Jó, tudom, a világ sosem volt igazságos, kár ezen pattogni. (Engem akkor is dühít.)

A másik téma túl hosszú, nem akarok Noé bárkájáról mesélni, de van egy kolléganő, aki történetesen a főnök babája, és most elvonult betegszabira sok hónapja, és olyanokat posztol a facebookon, hogy kirándulgat, pálinkázgat a barinőkkel, éttermecskébe jár... Hát bazz'. Persze, fogjam be a számat, mert ettől még lehet beteg, de igazából olyan a szituáció, hogy tudom, nem beteg, csak megteheti, hogy nem jár be dolgozni, úgyis megcsinálja helyette valaki más.
Mindezt úgy, hogy én már őt egyszer letöröltem az ismerőseim közül a híres social networkről, de addig fifikázott és csűrte a dolgokat, hogy visszajelölt és várta, hogy én is visszajelöljem. Én meg befosi alak vagyok, így most haverom a fb-on, és basszameg', végig kell néznem, hogy betegszabcsi alatt bulikázik.  Beszarás. És akkor így legyen a munkamorál kimaxolva. Pfff.

Az, hogy mire költi a cégvezetés a pénzét privát szórakozásra, semmi közöm, azon nem rugózom. De azért itt vannak az egyebek. Azokon pattogok.

Mondjuk én is hülye vagyok, hogy ezt ölbe tett kézzel nézem végig.

2017. augusztus 28., hétfő

Ez itt a reklám helye: Katalinpuszta

Milonkának üzenem, hogy voltunk a Katalinpusztai Kirándulóközpontban. Én nem is tudtam elképzelni, hogy ez egy ennyire, de ennyire szuper hely, és ilyen létezik Magyarországon!

A Hangyavasút fenomenális, a játszótér tökéletes, a vaddisznókkal és szarvasokkal ugyan nem találkoztunk, de látszik, hogy vannak, csak éppen elmentek máshova hűsölni, az interaktív tanösvény pedig még a három évest is lekötötte, és még be sem jártuk az egészet, mert kicsit túltöltöttük programmal a vasárnapot, 11-kor le kellett lépnünk (reggel 8 után már ott voltunk), de nem is baj, mert így hamarosan vissza kell majd mennünk. 

Egyszerűen fantasztikus hely!

Pixeles, senki nem erre néz, így óvóm én mások személyiségi jogát.



Csak a szokásos: ki ér előbb fel?


Puzzle (franciául ejtsd: pözöl)




Itt lettek volna a vaddisznók és szarvasok


Mindenhol hangya

Lehet, hogy műtó, de nekem akkor is tetszik.



2017. augusztus 25., péntek

Gumigida

Azt meséltem már, hogy kiugrott hozzám Gumigida Párizsba?

Az úgy történt, hogy a főfészekhaj regisztrált az instagramra. Igazából nem tudom miért, hiszen a facebookot sem használja rendeltetésszerűen. Tényleg rejtély, hogy mire fel iratkozott fel. Kisvártatva ihletet kaptam, és én is felpattantam megtekinteni, mit garázdálkodik ott, ha már ő is lesi, hogy mi újság a facebookomon (tudom, hogy nézegeti... olykor elkottyantja magát... Például azt, hogy látta, lájkoltam másik fészekhaj doktorrá avatását, de akkor még nem is tudta, amit, csak érezte, hogy inog a léc). Aztán azóta ott is "társalgunk" . Posztoltam valami fotót, üzenni akartam neki, de módosítani kellett a képen, mert az insta' úgy vágja le a fotó lényegét, ahogy ő akarja, grrr! De addigra Gumigida nyomott egy szivecskét az eredeti képre, és én gyorsan szóltam neki messengeren, hogy kénytelen vagyok törölni, de azonnal kirakom az újat, legyen szíves arra is nyomjon szívecskét, nehogy lúzernek tűnjek. :D Micsoda egy hülyeség, aúúú! Gumigida annak rendje és módja szerint lájkolt is, és ennek hála szépen elkezdtünk társalogni.

Gumigida nem óriási nagy barátnőm, nincs köztünk napi kapcsolat. Körülbelül kétévente dumáltunk, de most olyan jót csacsogtunk, hogy meghívott a szülinapjára is, ami fergeteges buli volt. A Római parton voltunk egy romkocsmában, ott sütöttek a barátai hamburgert és kukoricát. Annyira hangulatos volt, imádtam. Főleg, hogy lampionok is lógtak a "plafonról".

Azóta voltunk már a Pagony kocsmában is és a Kopaszi gáton is, tegnap pedig moziban, a Dunkirk c. filmet tekintettük meg.

Gumigida a szülinapján mondta, ha akarom, kiugrik Párizsba, ha már ott vagyok, és bandázhatnánk együtt. Mondtam neki, hogy előtte felmérem a terepet, hogy milyen a hangulat, anyósom háza, aztán értesítem. Lévén a ház nagy és megfelelő mennyiségű ágy is volt, megkérdeztem anyósomat, hogy eljöhet-e Gumigida pár napra. Anyósom pedig igazi hippi, simán rábólintott, örült is.

Gumigida csütörtökön érkezett és vasárnap együtt jöttünk haza Budapestre, sőt, még haza is vitt taxival, mert egyszerűen nem engedte, hogy BKV-ra szálljak. Nekem a taxi a furcsa, neki a BKV.

Gumigida által sikerült megtudnom, hogy van a világon Buddha bár és Abercrombi & Fitch. Ja, mert azt el is felejtettem mesélni, holott nagyon is lényeges, hogy Gumigida 2010-ben is kiugrott hozzám Párizsba, amikor kicsit magam alatt voltam. Igazából senki más nem jött, csak ő és tesómék. BB és Frédi akkor, amikor eleve Párizsba kellett jönniük dolgozni, és ha már ott voltak, beugraottak hozzám.

2010-ben a Ritzbe ugrottunk be egy kávéra Gumigidával, idén a Laduréeba. Nem kaptam tortát a szülinapomra, gondoltam, azért egy macaront csak el kellene fogyasztani a saját egészségemre. De nem?

A Ritzbe nem akartunk mi bemenni, de ha már utunkba került, gondoltuk, nézzünk be, azt mondják, jó hely. Közben nekem volt a két forint két fillérem, éppen gyeden voltam, és csórók voltunk. Na most én egy ilyen eszetlenke mondatért úgy le szoktam baszarintani a szép lány kolléganőt, hogy csak úgy zeng. :D

Nagyon sokat nosztalgiáztunk Gumigidával... Nagyon sokat nevettünk. Én már teljesen elfelejtettem, hogy a Buddha bárban annak idején flambírozott ananászt ettünk, mert nem volt másra pénzünk. Aúúú! Belátom, ez nagyon bénán hangzik. De másra inkább nem költöttünk... Na jó, előtte beugrottunk a Champs-Élyséere sminket venni, Yves Saint-Lorent készletet... Én nem tudom, hogy képzeltem. Igaz, addig tényleg csak csóróskodtam, hát akkor meg már nyilván beleszartam a dolgokba, vagy mit tudom én, mi történhetett. Biztos elegem volt már, tököm tudja.

Azért ma már normális vagyok, legfeljebb a Tejivóba megyek és eszem egy salátát meleg szendvicset, smoothieval.

Annak idején, úgy 10 évvel ezelőtt, sokat vigyáztam a macskájára, amikor nyaralni ment. A macska meg éjjel ránk ugrott, de az is lehet, hogy már hajnal volt, amikor a fejünkre ugrott.

Most meg kaptam tőle egy Abercrombi & Fitch pulcsit, mert rá túl nagy, rám meg túl kicsi.

Nagyon kedves lány Gumigida, nagyon szeretem.


2017. augusztus 23., szerda

Mindenhol jó, de a legjobb itthon

Tegnap befizettem az iskolai menzát. Immáron két gyerekre. Eléggé izgulok, a fiam is iskolás lesz. Aki most töltötte a hatodik életévét és kis szeleburdi. Felköthetem a gatyámat.

Annyira jó volt Franciaországban, még az is előfordult, hogy kedves emberekkel beszélgetésbe elegyedtem. Ez nekem nagyon nehezen ment annak idején. Miattam. Görcsös voltam. Befordult. Próbálkoztam én, de valahogy döcögve ment (nem a nyelv miatt). Most pedig kellemesen társalogtam több járókelővel, a parkban, Párizsban, tényleg tök jó volt. Még a végén azt kell majd mondanom, hogy a francia emberek jófejek?

Tegnap az iskolai pénztáros nővel dumáltunk legalább 40 percet. Régebben pokróc volt, de tegnap szuper volt vele. Én indítottam a beszélgetést, rákérdeztem, hogy mit sportol, ugyanis gyönyörű, szálkás, izmos, vékony a teste. Kiderült, hogy egy tök férfias sporttal nyert már aranyérmeket, és lelki trauma miatt sportol ennyit. Nagyon klassz ember! Olyan jó, hogy itthon ennyire könnyen tudok kapcsolatot teremteni.


2017. augusztus 17., csütörtök

Rémesen unalmas poszt

Bezzegországban vagyunk. Nevezhetném Hónaljszagországnak is, mert már a repülőtér termináljában megcsapta az orromat a buké. Aztán a metrón is, Párizsban. És én ebben éltem öt éven keresztül. Akkoriban fel sem tűnt, hogy büdös van. Sőt, mindig mindenkinek mondtam, hogy ez csak egy legenda, hogy a franciák rossz szagúak. Na meg ez az általánosítás is, elég hülye dolog... Nyilván nem minden franciára húzható rá, hogy nem mosakszik naponta. Bár ők maguk is szívbaj nélkül elmondják, hogy nem. Na és? 

Van egy kollégám, a legokosabbik (a doktori címéből gondolom, hogy ő a leglegleg, ami egy ideje megdőlni látszik, mert nagyon csúnyán tud viselkedni, mondhatni förtelmes), tőle többen kapnak hidegrázást a cégnél, mivel rendszeresen szúrós hónaljszaga van. Hiába okos, hiába gyönyörű fiú, egyszerűen büdös. Én védeni szoktam őt is, na és akkor mi van, ha húzza maga után a kondenzcsíkot, de igazából néha tényleg túltolja a szagokat. Ezek után én nem is tudom, mit kezdene magával az a pár, szagoktól libabőrös kollégám itt Bezzegországban. (Kérdés, hogy jó helyre tettem-e a vesszőket...)

Köztük van főfészekhaj is. Hogy mit tud nyafogni az okos hónaljszagán, hihetetlen! Vagy a kedvencem, Mary Poppins, aki azért nem ódzkodik Mr. Vajnától, mert olyannyira tehetős, hogy nyilván nem büdös, hanem ápolt és illatos, ellentétben az okos kollégával. 
Vagy az egyik főnök, aki ugyan nem büdös, de és akkor most inkább nem írok semmit, mert nem merek, már háromszor átfogalmaztam a főnök főhibáját, de inkább delete, mintsem kirúgjanak, ha valaki magára találna ismerni. 

Rohadt hosszú időt töltünk el itt, bezzegeknél. Így volt "olcsó" a repjegy. Az elején úgy éreztem, hogy soha nem telik le ez a nyaralás, de már látom a végét. Már csak egy hét. Anyósom találta ki, hogy jöjjünk ide hozzá, hiszen 2015 óta nem látta az unokáit. Jöhetett volna ő is, de sajnos közbejött egy temetés és a betegsége. Szerencsére most egészen jól van, úgy néz ki, ha sikerül, legközelebb ő jön hozzánk. 

Anyósomban kellemesen csalódtam. Egészen, de teljesen egészen kedves és normális. Nem úgy a kisfia. Balhé balhé hátán. Szerencsére már egészen jól kezelem. Magyarul: leszarom.
Anyósom sem volt mindig ilyen jó fej, ó, mennyit tudnék róla mesélni, de fátylat rá, most tényleg csupa kedvesség.

Anyósom kisfia például olyanon üvöltözik, hogy a gyerekek az udvaron közepesen hangosan röhögnek. Vagy azon, hogy az üres vödörrel játszanak. Vagy azon, hogy ugyan rizst, húst, paradicsomot (csak hogy egy viszonylag egészséges menüt írjak le) eszik a fiam, de miért nem eszi meg a tökömtudja még mit. 
Vagy beszól, hogy miért nem hoztam neki cigarettát Magyarországról (állítólag itt már 10 Euró egy doboz), hiszen ő megírta nekem. Érdekes, hónapokig, de hónapokig képes nem felhívni, nem írni egy szia bazd meg, hogy vannak a gyerekek üzenetet, de amikor érkezőfélben vagyunk, akkor hozzak neki cigarettát. Én mondjuk ezt tényleg nem kaptam meg időben (vagy automatikusan nem is nézem, hogy kapok-e tőle valamit egyáltalán... mindenesetre nem ugrik fel a messengeren, hogy apukától üzenet érkezett), közöltem is vele. Naná, hogy nem hitte el. Akkor küldjek neki futárral cigit. Gyerektartás meg nuku. Azt hiszem, fordítva ülünk a lovon. Jó, most például belehúznak, mert amióta itt vagyunk anyósnál, egy fityinget nem fizettem még semmire (kivétel pár fillér ez-az). Még a metrójegyet is anyós vette. Igaz, apjuk meg vett a gyerekeknek csomó ruhát, cipőt, öröm lesz hazavinni. Azt nem értem, hogy most az mire jó, hogy vehetünk egy bőröndöt és plusz csomagjegyet a repülőre, ahelyett, hogy mondjuk én otthon megvettem volna ebből a pénzből. Matematikából mindig gyenge voltam, én ezt nem érthetem. Ugye. De nem pattogok, örülök, hogy vett egy csomó mindent, örülök, hogy most itt nem én veszem a kaját, nem úgy, mint 2015-ben, amikor utoljára itt jártunk: jöttek a rokonok és, ó, de finomat főztél Bezzeg - mondták (mert ugye azt nem tudhatták, hogy én a kis ócska magyar fizumból vásároltam), és hamm, megették, amit a gyerekeimnek főztem. Szóval, most igazából semmi, de semmi okom nincs panaszkodni, illene is kiradírozni a fentieket. 

Pénteken érkeztünk (nem most pénteken, ne is kérdezzétek, már magam sem emlékszem, de nyilván nem olyan régen, mert hát nekem sem végtelenek a szabinapjaim), vasárnap pedig elmentünk az Asterix parkba. Gyerekek, óriási jó hely!!! Nekem sokkal jobban tetszik, mint a Disneyland (ciki, nem ciki, de nekem az már uncsi, azt hiszem 4-5-ször voltam eddig. Ráadásul 20 évesen voltam először, akkor még minden csillogott, ma meg már kissé megkopott, állandóan renoválnak valami számunkra elengedhetetlen játékot, elviselhetetlen tömeg van, irgalmatlan sokat kell sorban állni egy-egy attrakcióhoz, hócipőm tele!). Az Asterix park pedig szellős, családias, őrület izgalmas vizes játékok vannak, komolyan, már holnap visszamennék. 

Aztán hétfőn kipihentük a vidámparkot, mert hát na, mindenki jól kidöglött. Azért nettó 8 óra szórakozáshoz nem vagyunk hozzászokva. Kedden simán lustiztunk, és akkor jól elromlott az idő. Annyira, hogy majd megfagytam. Túlzok, persze, de zárt cipőt nem hoztam, így azért a 16 fok és az eső nem esett jól. Ettől függetlenül minden nap elugrottunk a kisvárosunk (Párizs aggomerációjában vagyunk, 20,5 km-re vagyunk Párizs Párizstól) parkjába focizni, hattyút nézni (már nincsenek, csak vadkacsák), játszóterezni. Kell a mozgás. Ráadásul én nem bírom a szobafogságot, és általam a gyerekeim sem. Menni kell és kész!

Egyik nap pedig eső ide, eső oda, (úgy érzem, ez hosszú poszt lesz), beugrottunk Párizsba a Cité des Sciencesbe, azon belül is a "Csodák Palotájába" (Cité des Enfanst), azon belül is a 7-12 éves korosztály részlegébe, ahol volt hangyabemutató (alagúton mutatják be a hangyák komplett életét) meg mindenféle izgalmas és interaktív játék, az emberi testről, a víz viselkedéséről, a szélpropellerről (nem így hívják!) stb. Szuper hely, imádom! Bármikor megfordulunk Párizs alsóvárosban, mindig elmegyünk oda, ez egy fix program nálunk. 
Aztán, ha már ott jártunk a La Villetteben, befizettem a Geodba is, ami egy 180 fokos mozi. Húha, nagyon komoly élmény volt. Maga a film nekem nem annyira tetszett, csak hát pont ez indult akkor, amikor mi ott voltunk, (La Planete). Tekergettem a fejem és mindenhol film ment. Még a plafonon is. 

Aztán azóta megint csak a parkban voltunk. A kisfiam szülinapján is ott kezdtük a napot. Apjuk értünk jött, de nem talált. Naná, hiszen ez egy hatalmas park. Anyósom telefonált rám aggódva, hogy hol lehetünk. Most mit csináljak, a gyerekeknek mozgásra van szükségük, nem arra, hogy csendben várják, hogy apuka fel méltóztasson ébredni. Szerencsére aznap nem volt balhé, szépen értünk jött megint, és elmentünk tortát vadászni. A kisfiam ki is választotta a legkisebb és legdrágábbat, hihi. 
Aznapra lasagnét akartam készíteni, de kifutottam az időből, ezért az arabnál vettünk tanyasi grillcsirkét, borjúkolbászt, készkrumplit, anyósom összedobott egy isteni káposztasalátát (lila káposzta, répa, csirkemell, rizsecet /hát ez mi?/, balzsamecet, olaj, cukor, mittomén' mi még, tényleg nagyon jó volt, kétpofára ettük). Aztán a tortát. 

Ma csináltam meg a lasagnét, isteni lett. Pár hónapja csináltam otthon is, és én, a lasagnék királynője, mert hát én ezt az egy fogást imádom csinálni, hát nem elrontottam??!!!?? Tiszta ciki volt! Itt bezzeg simán ment, el is fogyott az egész. 

Micsoda unalmas poszt, mondhatná a bloggervilág rettegett trollja.

A gyerekeim apja most jött meg, rossz hírem van, mondta, anyós rögtön rémeket látott, mire kiderült, hogy a jövő hét szombati meccset átrakták vasárnap este 9 órára. Úgy volt, hogy szombaton lesz a meccs, és elviszi a fiunkat megtekinteni Neymart (én komolyan nem tudom, ki ez a fazon, de úgy néz ki, valami nagy focista lehet, mert mindenki ismeri, csak én nem). Sajnos most erről lemaradnak, hiába vette meg a jegyet, mi addigra már otthon leszünk. 






2017. augusztus 1., kedd

Róka voltam

Nem is tudom, honnan kezdjem. Állandóan eltűnök, de meg tudom magyarázni. Sok a munka, nem marad idő blogot táplálni. Így viszont ne csodálkozzak, hogy nem 400 ezer az olvasótáborom.

Kezdjük a mozival. Vasárnap megnéztem ötödmagammal a Szerelmes SMS c. német filmet. Egy igazi jó kis európai limonádé. Nekem tetszett. Minden nő ilyen romantikus megismerkedésre vágyik a szerelmével. Na jó, ahogy indul a film, arra senki. Nem mesélek ennél többet, hátha valaki meg akarja nézni. Legyen elég annyi, hogy Nora Tschirner színésznő nagyon nagy karakter, de a többiek is!

Az a helyzet, hogy főfészekhaj mindig is érezte (vagy olvasta például a messengeremet? a blogomat?), hogy létezik a mellékvágány fészekhaj, és addig-addig faggatott, mire feladtam és elmondtam neki az igazságot. Visszajött a nyaralásból és érezte, hogy nem voltam hűséges (muhaha, bagoly mondja bögölynek, hogy hülye bögöly dögölj meg, ja nem, a verébnek mondta, hogy nagyfejű, ezen tényleg csak röhögni lehet).
Nekem van egy elvem, mégpedig az, ha vaj van a fülem mögött, a végtelenségig tagadni kell. Erre tessék, nem bírtam tovább és elmondtam neki. Ő meg (főfészekhaj) csak arra kért, hogy legyek vele őszinte, mert így hogy?!?! Mondja ezt ő, aki nem őszinte a feleségéhez. A feleségéhez, aki 22 éve a felesége. Megáll az eszetek, ugye?
Én már nem is tudom, hogy mik hangzottak el, de állítom, mind az abszurd humor kategóriába tartozott. Frissiben kellett volna leírni ide, de már nem emlékszem mindenre.
A lényeg, hogy mindkettőnk szívéről lekerült a teher. Az én szemeim már nem bánatos kiskutya szemek többé. Miért, miben reménykedtem, hogy majd elválik és összeköltözünk, élünk boldogan, míg meg nem halunk? Hiszen ezt én sem akarom, és ezt tudom is, hogy nem akarom.
Neki azért esett le a kő a szívéről, mert végre őszinte voltam a kis herceg ugyan megszelídítette a rókát, de így már nem tartozik felelősséggel érte. Vagy az a rózsa volt? Mindegy, 1:1 a meccs állása. Én féltékeny vagyok a feleségére, ő féltékeny a másodfészekhajra. Isteni, ugye? :D



"Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."

2017. július 21., péntek

Szappanopera (321654987. fejezet)

Két napja kerestem a dezodort, már kezdtem meghülyülni, ilyen nincs, hogy nem találom!!! Kerestem a tornaszütyőben, az autó csomagtartójában, persze a fürdőszobában is, ott lenne normális megtalálni, kerestem a konyhában a pulton, mivel ott halmozom fel a másnap reggel elengedhetetlen dolgaimat, mint bérlet, fülbevaló, olvasószemüveg, napszemüveg, belépőkártya stb., de ott sem volt. Azért egy dezodor nem tűnhet így el, szőrén-szálán, és azért egy dezodorról nem normális ennyit pofázni, már az ötödik sornál tartok. De szeretném ábrázolni, hogy mennyire szétszórt vagyok. Egyre súlyosabban. Igazából hétfőtől szerdáig húztam az igát, mint egy buldózer, aztán csütörtökre kifáradtam. Tegnap nem lettek volna elégedettek velem a főnökeim, nem voltam túl hatékony, mondhatni alig bírtam két fűszálat keresztbe tenni. Érzem, hogy muszáj szabira menni. Azért ennek ellenére tegnap is elugrottunk a Cirkóba egy filmre, a Swingerklubra. Nagyon jó!!! Nagyon dán! He? - kérdezhetnétek -, az meg milyen?!?! Magam sem tudom jellemezni, nehéz megfogni, nem vagyok otthon a skandináv országokban. Talán a tipikus arcberendezésektől (mind viking), a jómódunkban azt sem tudják, mit kezdjenek magukkal, a színektől, a tájaktól, a toleranciájuktól, nyitottságuktól, felvilágosultságuktól (kész, több sztereotípiát most nem tudok) annyira dánok a dánok. A film tele van poénnal, dugással, mindenki által jól ismert életszituációkkal. Na nem, nem a swingerklubok viselt dolgaira gondolok, hanem például egy 20 éves párkapcsolatban előforduló problémákra. Volt benne olyan jelenet is, amelyet lélegzetvisszafojtva néztünk mindahányan a moziteremben. Szó szerint csomóan felsóhajtottunk kínunkban és nem eresztettük ki a levegőt, hallottam!!!

Szerdán pedig eljutottam végre a Kopaszi gátra. Olyan haverokkal mentem, akikkel 2012-ben találkoztam utoljára, és akikkel 2007-ig baromi sokat bandáztunk együtt.  
A Kopaszi gát előtt még beültünk Andibandival a Wok & Tandoori Express nevű étterembe. Gyerekek, annyira finomat ettünk, hogy én már nagyon régen nem ettem ilyen meglepetésszerű finomat. Az étterem egyébként rettenetes, egyáltalán nem bizalomgerjesztő, de mégis tele van vendéggel, ami azért sokat jelent. Mi vajas csirkét ettünk, vajas naan-nal, isteni, komolyan isteni!!! 

Ha már idetévedtem... Mesélek.

Minap szó szót követte, valahogy oda jutottunk az első számú fészekhajjal (igen igen, úgy néz ki, szeretne velem találkozgatni :) ), hogy Vekerdyt ugyan nagyon szeretem, de ideges vagyok, hogy ennyire rajong érte Magyarország apraja-nagyja. Mintha nem létezne rajta kívül más gyerekpszi (persze lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan, de mintha a csapból is ő folyna).
Egy másik minap tudjátokki... tudjátok, a házinyúl, akinek szintén fészek lett a hajából. Rám való tekintettel megnövesztette, amit persze a hitvese nem ért és nagyon szeretné neki levágattatni tüskésre, de ő inkább növeszti tovább, hiszen tudja, hogy a szép haj a gyengém, és neki gyönyörű, jó minőségű haja van, otthon meg azt mondja, hogy a kisgyerek kérte, nehogy gyanút szagoljanak, az eszem megáll, :D, de most valahogy vissza kellene kanyarodnom a Vekerdy indítótémához, na, második számú fészekhaj, aki a főhapsim (szerintem most ti tépitek ki a hajatokat, jogosan!!! Lapozzunk.) zendített rá, hogy olvasott tőle egy cikket és azt kellett volna kielemeznünk. Én, ha meghallom Vekerdyt, rendszeresen (unalomig) mindig Françoise Doltóval replikázok, hogy bezzeg Franciaországban, amelynek (vagy aminek?) lakossága 50 millió... na és itt javított ki első számú fészekhaj, hogy az az 50 igazából 60, de ezt annyira kedvesen, annyira szerényen, annyira tapintatosan tette, hogy komolyan, egészen kezdem megszeretni a fiút. Annyira fontos dolgokkal foglalkozik, és ezekből hármat is (!), annyira művelt, annyira szép, annyira érdekes figura, én nem is tudom, hogy hogy létezhet ilyen ember és miért szeret velem lenni (szerencsére egyikünk sem ér rá rátelepedni a másikra, így azért könnyű és könnyed). Mindenesetre hozzá képest én egy utolsó amőba vagyok.
Most már én is tudom, hogy honnan lehet tudni, hogy Franciaország, Olaszország és Nagy Britannia (vagy Anglia? kész, ülj le, egyes) lakossága 60 millió (nem centiméterre). Onnan, hogy ezek hárman jól bemajréztak amikor a két Németország (NSZK és NDK) újraegyesült. Az NSZK is 60 milliós lélekszámú volt, de az NDK-val együtt hopp, hirtelen 80 milliós lett (60+20), azért ez nem piskóta! Szeretek ilyen dolgokat hallgatni tőle. Mesélne ő magasröptűt is, gondolom, de sajnos az én agyam nem mindent fogad be, nem vagyok elég művelt, így aztán nem is vagyok jó beszélgetőpartner. Ugyan próbálkozom, de egyszerűen elakadok. Egyszerű vagyok, mint egy pont.
Ami rémesen ciki, hogy bármikor olyan balek elszólásokat tudok kiköpni a számon (vagy nem is elszólás, mert tényleg simán hülye vagyok), hogy arra nincs bocsánat. Most mondjak példákat, hogy mikkel tudom magam a földig alázni? Brrr! Nem mondok. :P


A dezodor a hűtőben volt. A céges hűtőben a kajás szütyőmben. Gratulálok önnönmagamnak!


2017. július 10., hétfő

Családi ars poetica

Apukám tegnap megállapította, hogy a kistesóm kisfia pont olyan, mint a nagynénikéje (azaz én):

"Mindenhol jó, de a legjobb máshol!" 

Eredetileg ez úgy hangzik a családunkban, hogy "mindenhol jó, de a legjobb külföldön!". 

A testvérem kisfia is nagyon szeret csavarogni. Pont úgy, mint én. Egyszerűen nem megy másképp.

Azt nem értem, hogy apukám mire fel van ezen kiakadva. 1970 óta külszolgálaton dolgozott, aztán miután mi is megszülettünk, mentünk velük. Most meg hőbörög, hogy nem bírok a seggemen ülni. "Már megint hova a francba akarsz menni?!?!" - kérdezi rendszeresen. (44 éves vagyok. :) )

Most mesélte, hogy Mongóliában választások lesznek, és csak az egyik elnökjelölt volt népviseletben (del), a többiek mind európai ruhában voltak. Annak idején pedig mindenki delt hordott, senki nem volt európai ruhában. Mondta is, hogy az már nem az ő Mongóliája. 

2017. július 6., csütörtök

Guppik, guppik... mindenhol guppikat látok






Ha már háromszor voltam tornateremben tornázni, akkor mondhatom, hogy járok? 

Izomlázam van. Nincs mit csodálkoznom, immáron 22 hónapja nem mozgattam át a testemet. Akkora puding vagyok, amekkorát ti még nem láttatok. Sőt, olykor a vérkeringésem is leállni látszik. Piszkosul elhanyagoltam magam. Na majd most. Na ja, majd most is augusztus 25-ig tornázom, aztán snitt. Nah, mindegy, ez is több a semminél. Apropó, most jut eszembe! Miután már nekem is van tv-előfizetésem, van Fit TV-m is. Majd szeptember elsejétől a tv előtt végzem önnön magam karbantartását. Aztán majd jó vékony leszek és elvégzek egy barista tanfolyamot, elmegyek cappuccinókra macifejet designelni és ettől majd boldog leszek és felhőtlen. Mert ma még felhős, de már szakadozik fel, mindjárt kitisztul. Látom. Nem is biztos, hogy meséltem, de én nagyon szeretek úgy gyalogolni az utcán, hogy felfelé nézek. Nézem az épületek ornamentikáját, benézek az ablakokon (de, de, már meséltem, emlékszem), ábrándozok. A kislányom is ilyen ábrándozós. 

Igazából arra akarok kilyukadni, hogy nincs kedvem egy olyan emberhez, aki ugyan mindenféle szépet mond, de számára a guppik fontosabbak (meg ugye a többiek...). 

Guppik bazze? Guppik?!?!?!


Jó, hát az is lehet, hogy csak kamuzott, mert már fosik elmondani az igazat. Hééé, ébresztő, na nehogy már védeni kezdd, Bezzeg! Ettől még lehet, hogy jót akart és direkt mondott ilyen blőd kifogást, hogy miért nem tud eljönni hozzám, mert nem akarta, hogy halljam az igazat, például, hogy anyuval kell elmennie új Ralph Lauren papucsot venni, vagy gyantáztatni, vagy tököm tudja. Halló, felpofozzalak Bezzeg? De lehet, hogy akart jönni, csak anyu kiadta feladatul, hogy a guppiknak kell kukac és anyóshoz kell menni az útisütiért, és hát egy jó férj oda megy, ahova anyu mondja. Bezzeg, be-fe-jez-ni! 

Befejezem, szarok az egészre. De tényleg.

2017. július 5., szerda

Térjünk kellemesebb vizekre

Múlt hét hétfőn megtekintettük a Határidős esküvő című filmet a Cirkóban, és örömmel konstatáltuk, hogy csupán ezer forint a mozijegy, és azzal a lendülettel elhatároztunk, hogy minden hétfőn beülünk egy filmre.

Hétfőn nem sikerült elmenni a Cirkóba, de tegnap igen. Mary Poppins vette meg a jegyeket (előbb ért oda), ő is örömmel mondta, hogy képzeljem, ezer forint a jegy, mire én pislogva csodálkoztam, hogy hiszen tudja, azért jöttünk hétfőn, mert aznap csak ezer forint. Aztán ő is pislogott, hogy hiszen kedd van. Végül tovább pislogtam, hogy oh, máris?!?

Aztán éjfélkor vettük észre, hogy aludni kellene menni. Beültünk a Szerájba (nem ettem én mást, csak padlizsánsalátát, de ezek szerint azt sem kellett volna, a reggeli mázsálás nem volt túl szimpatikus, grrr), és jót dumáltunk. Frédi hazarepített engem, aztán Mary Poppinst Kelenföldre a P+R-be, de előtte a lelkükre kötöttem, hogy akármit nem beszélgethetnek meg rólam. :D

2017. július 4., kedd

Fontossági sorrend


1. második gyereke
2. első gyereke
3. felesége
4. gyerekek hobbija 
5. anyja
6. apja
7. anyósa
8. gyerekek iskolája (tanulmányi eredmény, fakt, ünnepségek, köröm tövig lerágása, hogy jaj, ov és az ő munkaalapú társadalma beleköp a levesükbe. Ja, pont az ő levesükbe kizárt, hogy bele tudna köpni, abszolút nem értem az ilyesféle nyaffnyaffokat)
8. munkahelye 
9. apósa
10. telken fűnyírás (jó, ezt csak hétvégén, amikor eredendően is a pálya szélén ülök a kispadon)
11. akváriumi halaknak haleledelt (tubifex?) beszerezni nyaralás előtt, OMG
12. én

Egyszer leírtam neki ezt a ponthalmazt, amikor a 11. petty mittomén' mi volt éppen, lehet, hogy új vívósisakot kellett venni a gyerekeinek, vagy valamelyik gyerek kis barátját elhozni partizni, vagy a feleség barátnőjének volt valami hasfájása és oda kellett elugrani, amire nekem begőzölt a fejem, hogy én a 180.000 pont vagyok, amin ő persze felháborodott, hogy nem is. Azt mondta, hogy a 4. és az 1. közt ingázok. Cö-cö, hát na, jó lesz az 12.-nek is. Ez az igazság. Nincs mit szépíteni. Hiába mondja azt, hogy így még soha senkit, ennyire még soha senkit. Még az is lehet, hogy elhiszi önmagának, és ilyet még nem pipált. De én nem most jöttem a háthúszassal. Röhögök. 

Jó nagy hülye vagy Bezzeg! :D

Jó, jó, tudom, hiszen én mondtam ki, neki is és mindenkinek a környezetemben, hogy nem megyek bele semmiféle hivatalos kapcsolatba. Akkor most mire fel picsogok ezen a 12. helyen? 

2017. július 3., hétfő

Tököm tele

Egy viszonylag normálisan csordogáló nap után



minden elszaródott.

A nem normális  velem kezdte el megosztani, hogy hova menjenek nyaralni augusztusban, miután a felesége kiadta neki feladatul. Leállítottam. Mi közöm nekem az ő boldog chill vakaciójukhoz? Semmi. Miért nem a feleségével ülnek a pc előtt és ábrándoznak közösen? Mert a feleség alszik.

Leállítottam. Meglehetősen szarul esik, hogy idén is felültetett a lóra a gyerekeim apja. Amikor legutóbb itt volt, vett az anyósom bankkártyával három repjegyet Párizsba. Jó hosszú időre, mert úgy volt olcsó a jegy (augusztus 3-20.). Aztán a múlt héten írt egy emailt, hogy rossz híre van. Augusztus 1-en elköltözik a svájci határhoz dolgozni. Így valószínű (99%) nem utazunk sehova. Spec jobb is, én nem kívánok ilyen hosszú ideig anyósomnál időzni. Meglátjuk mi lesz. Szentesen szerint semmi.

Ez a figura meg ismeri a szitumat, meséltem neki is, erre ennek ellenére nekem küldözgetett volna cukimuki szállodaképeket. Igazán tapintatos. Én nem értem az embereket. Vagy én vagyok mimóza.

Szokásos téma

Pasasok. Gondolom, már unjátok, de ezek a témák mindig pislogásra késztetnek (engem). Nem hiszek a szememnek. Most a 22 éves kollégám nyomult rám. Jó, hát nem először, de ez a mai egészen konkrét. Megkérdezte sms-ben, hogy mikor futunk össze. Én nem értettem, mivel nincs közös munkánk, mire fel futnánk össze?!? Aztán szó, szót követett. Fussunk össze egy kávéra. Hm, ebből már értettem, hogy mit szeretne. Majd rátért a lényegre: mikor vihet haza, kérdezte. Közöltem vele, hogy kocsival vagyok, és azt is, hogy nem dughatunk, hiszen kollégák vagyunk, a fiúk meg mindent, de mindent megbeszélnek egymás közt. Tőlük tudok elég sokat egy kolléganőmről, aki szám szerint hat (6!!!) kollégával is lefeküdt már. Hattal. Őrület. És ezt mindenki tudja. Én is láttam őt kettővel összesimulni, nem voltak elég óvatosak. Na az fix, hogy én nem kezdek ilyen srácokkal, tőlem aztán összedőlhet a világ is. Akiről ti is tudtok, nem adja ki az infót, hiszen nagyon megütheti a bokáját.

Na, azóta átjött a fiú (aki az üzenetekkel bombázgat), és szóban is elmondtam neki (sajnos vihorászva, és ugye tudjuk, "femme qui rit à moitié dans ton lit", azaz az a nő, aki vihorászik, félig megvan /nagyon nyers fordítás/), hogy ne reménykedjen, engem aztán nem vág gerincre. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy ezek a hülyék fogadásokat kötöttek, hogy kinek sikerül, mivel egy másik fiatal srác is hónapok óta nyomul, pontosabban körülbelül három havonta újra bepróbálkozik. Hát beszarás. Csupán 20 év van köztünk, nem is értem, mitől ilyen nagy az önbizalmuk, vagy mi a szart látnak bennem (ugye minimum 10 kg súlyfelesleg...), tisztára unalmasan öltözök, semmi mellbedobás, a szoknyák is térdig érnek. De azért elég vagány lehetek a szemükben, hogy ilyen kategorikus nemet tudok mondani! Gondolom még annál is jobban csorgatják a nyálukat a kis hülyék.