2017. július 21., péntek

Szappanopera (321654987. fejezet)

Két napja kerestem a dezodort, már kezdtem meghülyülni, ilyen nincs, hogy nem találom!!! Kerestem a tornaszütyőben, az autó csomagtartójában, persze a fürdőszobában is, ott lenne normális megtalálni, kerestem a konyhában a pulton, mivel ott halmozom fel a másnap reggel elengedhetetlen dolgaimat, mint bérlet, fülbevaló, olvasószemüveg, napszemüveg, belépőkártya stb., de ott sem volt. Azért egy dezodor nem tűnhet így el, szőrén-szálán, és azért egy dezodorról nem normális ennyit pofázni, már az ötödik sornál tartok. De szeretném ábrázolni, hogy mennyire szétszórt vagyok. Egyre súlyosabban. Igazából hétfőtől szerdáig húztam az igát, mint egy buldózer, aztán csütörtökre kifáradtam. Tegnap nem lettek volna elégedettek velem a főnökeim, nem voltam túl hatékony, mondhatni alig bírtam két fűszálat keresztbe tenni. Érzem, hogy muszáj szabira menni. Azért ennek ellenére tegnap is elugrottunk a Cirkóba egy filmre, a Swingerklubra. Nagyon jó!!! Nagyon dán! He? - kérdezhetnétek -, az meg milyen?!?! Magam sem tudom jellemezni, nehéz megfogni, nem vagyok otthon a skandináv országokban. Talán a tipikus arcberendezésektől (mind viking), a jómódunkban azt sem tudják, mit kezdjenek magukkal, a színektől, a tájaktól, a toleranciájuktól, nyitottságuktól, felvilágosultságuktól (kész, több sztereotípiát most nem tudok) annyira dánok a dánok. A film tele van poénnal, dugással, mindenki által jól ismert életszituációkkal. Na nem, nem a swingerklubok viselt dolgaira gondolok, hanem például egy 20 éves párkapcsolatban előforduló problémákra. Volt benne olyan jelenet is, amelyet lélegzetvisszafojtva néztünk mindahányan a moziteremben. Szó szerint csomóan felsóhajtottunk kínunkban és nem eresztettük ki a levegőt, hallottam!!!

Szerdán pedig eljutottam végre a Kopaszi gátra. Olyan haverokkal mentem, akikkel 2012-ben találkoztam utoljára, és akikkel 2007-ig baromi sokat bandáztunk együtt.  
A Kopaszi gát előtt még beültünk Andibandival a Wok & Tandoori Express nevű étterembe. Gyerekek, annyira finomat ettünk, hogy én már nagyon régen nem ettem ilyen meglepetésszerű finomat. Az étterem egyébként rettenetes, egyáltalán nem bizalomgerjesztő, de mégis tele van vendéggel, ami azért sokat jelent. Mi vajas csirkét ettünk, vajas naan-nal, isteni, komolyan isteni!!! 

Ha már idetévedtem... Mesélek.

Minap szó szót követte, valahogy oda jutottunk az első számú fészekhajjal (igen igen, úgy néz ki, szeretne velem találkozgatni :) ), hogy Vekerdyt ugyan nagyon szeretem, de ideges vagyok, hogy ennyire rajong érte Magyarország apraja-nagyja. Mintha nem létezne rajta kívül más gyerekpszi (persze lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan, de mintha a csapból is ő folyna).
Egy másik minap tudjátokki... tudjátok, a házinyúl, akinek szintén fészek lett a hajából. Rám való tekintettel megnövesztette, amit persze a hitvese nem ért és nagyon szeretné neki levágattatni tüskésre, de ő inkább növeszti tovább, hiszen tudja, hogy a szép haj a gyengém, és neki gyönyörű, jó minőségű haja van, otthon meg azt mondja, hogy a kisgyerek kérte, nehogy gyanút szagoljanak, az eszem megáll, :D, de most valahogy vissza kellene kanyarodnom a Vekerdy indítótémához, na, második számú fészekhaj, aki a főhapsim (szerintem most ti tépitek ki a hajatokat, jogosan!!! Lapozzunk.) zendített rá, hogy olvasott tőle egy cikket és azt kellett volna kielemeznünk. Én, ha meghallom Vekerdyt, rendszeresen (unalomig) mindig Françoise Doltóval replikázok, hogy bezzeg Franciaországban, amelynek (vagy aminek?) lakossága 50 millió... na és itt javított ki első számú fészekhaj, hogy az az 50 igazából 60, de ezt annyira kedvesen, annyira szerényen, annyira tapintatosan tette, hogy komolyan, egészen kezdem megszeretni a fiút. Annyira fontos dolgokkal foglalkozik, és ezekből hármat is (!), annyira művelt, annyira szép, annyira érdekes figura, én nem is tudom, hogy hogy létezhet ilyen ember és miért szeret velem lenni (szerencsére egyikünk sem ér rá rátelepedni a másikra, így azért könnyű és könnyed). Mindenesetre hozzá képest én egy utolsó amőba vagyok.
Most már én is tudom, hogy honnan lehet tudni, hogy Franciaország, Olaszország és Nagy Britannia (vagy Anglia? kész, ülj le, egyes) lakossága 60 millió (nem centiméterre). Onnan, hogy ezek hárman jól bemajréztak amikor a két Németország (NSZK és NDK) újraegyesült. Az NSZK is 60 milliós lélekszámú volt, de az NDK-val együtt hopp, hirtelen 80 milliós lett (60+20), azért ez nem piskóta! Szeretek ilyen dolgokat hallgatni tőle. Mesélne ő magasröptűt is, gondolom, de sajnos az én agyam nem mindent fogad be, nem vagyok elég művelt, így aztán nem is vagyok jó beszélgetőpartner. Ugyan próbálkozom, de egyszerűen elakadok. Egyszerű vagyok, mint egy pont.
Ami rémesen ciki, hogy bármikor olyan balek elszólásokat tudok kiköpni a számon (vagy nem is elszólás, mert tényleg simán hülye vagyok), hogy arra nincs bocsánat. Most mondjak példákat, hogy mikkel tudom magam a földig alázni? Brrr! Nem mondok. :P


A dezodor a hűtőben volt. A céges hűtőben a kajás szütyőmben. Gratulálok önnönmagamnak!


2017. július 10., hétfő

Családi ars poetica

Apukám tegnap megállapította, hogy a kistesóm kisfia pont olyan, mint a nagynénikéje (azaz én):

"Mindenhol jó, de a legjobb máshol!" 

Eredetileg ez úgy hangzik a családunkban, hogy "mindenhol jó, de a legjobb külföldön!". 

A testvérem kisfia is nagyon szeret csavarogni. Pont úgy, mint én. Egyszerűen nem megy másképp.

Azt nem értem, hogy apukám mire fel van ezen kiakadva. 1970 óta külszolgálaton dolgozott, aztán miután mi is megszülettünk, mentünk velük. Most meg hőbörög, hogy nem bírok a seggemen ülni. "Már megint hova a francba akarsz menni?!?!" - kérdezi rendszeresen. (44 éves vagyok. :) )

Most mesélte, hogy Mongóliában választások lesznek, és csak az egyik elnökjelölt volt népviseletben (del), a többiek mind európai ruhában voltak. Annak idején pedig mindenki delt hordott, senki nem volt európai ruhában. Mondta is, hogy az már nem az ő Mongóliája. 

2017. július 6., csütörtök

Guppik, guppik... mindenhol guppikat látok






Ha már háromszor voltam tornateremben tornázni, akkor mondhatom, hogy járok? 

Izomlázam van. Nincs mit csodálkoznom, immáron 22 hónapja nem mozgattam át a testemet. Akkora puding vagyok, amekkorát ti még nem láttatok. Sőt, olykor a vérkeringésem is leállni látszik. Piszkosul elhanyagoltam magam. Na majd most. Na ja, majd most is augusztus 25-ig tornázom, aztán snitt. Nah, mindegy, ez is több a semminél. Apropó, most jut eszembe! Miután már nekem is van tv-előfizetésem, van Fit TV-m is. Majd szeptember elsejétől a tv előtt végzem önnön magam karbantartását. Aztán majd jó vékony leszek és elvégzek egy barista tanfolyamot, elmegyek cappuccinókra macifejet designelni és ettől majd boldog leszek és felhőtlen. Mert ma még felhős, de már szakadozik fel, mindjárt kitisztul. Látom. Nem is biztos, hogy meséltem, de én nagyon szeretek úgy gyalogolni az utcán, hogy felfelé nézek. Nézem az épületek ornamentikáját, benézek az ablakokon (de, de, már meséltem, emlékszem), ábrándozok. A kislányom is ilyen ábrándozós. 

Igazából arra akarok kilyukadni, hogy nincs kedvem egy olyan emberhez, aki ugyan mindenféle szépet mond, de számára a guppik fontosabbak (meg ugye a többiek...). 

Guppik bazze? Guppik?!?!?!


Jó, hát az is lehet, hogy csak kamuzott, mert már fosik elmondani az igazat. Hééé, ébresztő, na nehogy már védeni kezdd, Bezzeg! Ettől még lehet, hogy jót akart és direkt mondott ilyen blőd kifogást, hogy miért nem tud eljönni hozzám, mert nem akarta, hogy halljam az igazat, például, hogy anyuval kell elmennie új Ralph Lauren papucsot venni, vagy gyantáztatni, vagy tököm tudja. Halló, felpofozzalak Bezzeg? De lehet, hogy akart jönni, csak anyu kiadta feladatul, hogy a guppiknak kell kukac és anyóshoz kell menni az útisütiért, és hát egy jó férj oda megy, ahova anyu mondja. Bezzeg, be-fe-jez-ni! 

Befejezem, szarok az egészre. De tényleg.

2017. július 5., szerda

Térjünk kellemesebb vizekre

Múlt hét hétfőn megtekintettük a Határidős esküvő című filmet a Cirkóban, és örömmel konstatáltuk, hogy csupán ezer forint a mozijegy, és azzal a lendülettel elhatároztunk, hogy minden hétfőn beülünk egy filmre.

Hétfőn nem sikerült elmenni a Cirkóba, de tegnap igen. Mary Poppins vette meg a jegyeket (előbb ért oda), ő is örömmel mondta, hogy képzeljem, ezer forint a jegy, mire én pislogva csodálkoztam, hogy hiszen tudja, azért jöttünk hétfőn, mert aznap csak ezer forint. Aztán ő is pislogott, hogy hiszen kedd van. Végül tovább pislogtam, hogy oh, máris?!?

Aztán éjfélkor vettük észre, hogy aludni kellene menni. Beültünk a Szerájba (nem ettem én mást, csak padlizsánsalátát, de ezek szerint azt sem kellett volna, a reggeli mázsálás nem volt túl szimpatikus, grrr), és jót dumáltunk. Frédi hazarepített engem, aztán Mary Poppinst Kelenföldre a P+R-be, de előtte a lelkükre kötöttem, hogy akármit nem beszélgethetnek meg rólam. :D

2017. július 4., kedd

Fontossági sorrend


1. második gyereke
2. első gyereke
3. felesége
4. gyerekek hobbija 
5. anyja
6. apja
7. anyósa
8. gyerekek iskolája (tanulmányi eredmény, fakt, ünnepségek, köröm tövig lerágása, hogy jaj, ov és az ő munkaalapú társadalma beleköp a levesükbe. Ja, pont az ő levesükbe kizárt, hogy bele tudna köpni, abszolút nem értem az ilyesféle nyaffnyaffokat)
8. munkahelye 
9. apósa
10. telken fűnyírás (jó, ezt csak hétvégén, amikor eredendően is a pálya szélén ülök a kispadon)
11. akváriumi halaknak haleledelt (tubifex?) beszerezni nyaralás előtt, OMG
12. én

Egyszer leírtam neki ezt a ponthalmazt, amikor a 11. petty mittomén' mi volt éppen, lehet, hogy új vívósisakot kellett venni a gyerekeinek, vagy valamelyik gyerek kis barátját elhozni partizni, vagy a feleség barátnőjének volt valami hasfájása és oda kellett elugrani, amire nekem begőzölt a fejem, hogy én a 180.000 pont vagyok, amin ő persze felháborodott, hogy nem is. Azt mondta, hogy a 4. és az 1. közt ingázok. Cö-cö, hát na, jó lesz az 12.-nek is. Ez az igazság. Nincs mit szépíteni. Hiába mondja azt, hogy így még soha senkit, ennyire még soha senkit. Még az is lehet, hogy elhiszi önmagának, és ilyet még nem pipált. De én nem most jöttem a háthúszassal. Röhögök. 

Jó nagy hülye vagy Bezzeg! :D

Jó, jó, tudom, hiszen én mondtam ki, neki is és mindenkinek a környezetemben, hogy nem megyek bele semmiféle hivatalos kapcsolatba. Akkor most mire fel picsogok ezen a 12. helyen? 

2017. július 3., hétfő

Tököm tele

Egy viszonylag normálisan csordogáló nap után



minden elszaródott.

A nem normális  velem kezdte el megosztani, hogy hova menjenek nyaralni augusztusban, miután a felesége kiadta neki feladatul. Leállítottam. Mi közöm nekem az ő boldog chill vakaciójukhoz? Semmi. Miért nem a feleségével ülnek a pc előtt és ábrándoznak közösen? Mert a feleség alszik.

Leállítottam. Meglehetősen szarul esik, hogy idén is felültetett a lóra a gyerekeim apja. Amikor legutóbb itt volt, vett az anyósom bankkártyával három repjegyet Párizsba. Jó hosszú időre, mert úgy volt olcsó a jegy (augusztus 3-20.). Aztán a múlt héten írt egy emailt, hogy rossz híre van. Augusztus 1-en elköltözik a svájci határhoz dolgozni. Így valószínű (99%) nem utazunk sehova. Spec jobb is, én nem kívánok ilyen hosszú ideig anyósomnál időzni. Meglátjuk mi lesz. Szentesen szerint semmi.

Ez a figura meg ismeri a szitumat, meséltem neki is, erre ennek ellenére nekem küldözgetett volna cukimuki szállodaképeket. Igazán tapintatos. Én nem értem az embereket. Vagy én vagyok mimóza.

Szokásos téma

Pasasok. Gondolom, már unjátok, de ezek a témák mindig pislogásra késztetnek (engem). Nem hiszek a szememnek. Most a 22 éves kollégám nyomult rám. Jó, hát nem először, de ez a mai egészen konkrét. Megkérdezte sms-ben, hogy mikor futunk össze. Én nem értettem, mivel nincs közös munkánk, mire fel futnánk össze?!? Aztán szó, szót követett. Fussunk össze egy kávéra. Hm, ebből már értettem, hogy mit szeretne. Majd rátért a lényegre: mikor vihet haza, kérdezte. Közöltem vele, hogy kocsival vagyok, és azt is, hogy nem dughatunk, hiszen kollégák vagyunk, a fiúk meg mindent, de mindent megbeszélnek egymás közt. Tőlük tudok elég sokat egy kolléganőmről, aki szám szerint hat (6!!!) kollégával is lefeküdt már. Hattal. Őrület. És ezt mindenki tudja. Én is láttam őt kettővel összesimulni, nem voltak elég óvatosak. Na az fix, hogy én nem kezdek ilyen srácokkal, tőlem aztán összedőlhet a világ is. Akiről ti is tudtok, nem adja ki az infót, hiszen nagyon megütheti a bokáját.

Na, azóta átjött a fiú (aki az üzenetekkel bombázgat), és szóban is elmondtam neki (sajnos vihorászva, és ugye tudjuk, "femme qui rit à moitié dans ton lit", azaz az a nő, aki vihorászik, félig megvan /nagyon nyers fordítás/), hogy ne reménykedjen, engem aztán nem vág gerincre. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy ezek a hülyék fogadásokat kötöttek, hogy kinek sikerül, mivel egy másik fiatal srác is hónapok óta nyomul, pontosabban körülbelül három havonta újra bepróbálkozik. Hát beszarás. Csupán 20 év van köztünk, nem is értem, mitől ilyen nagy az önbizalmuk, vagy mi a szart látnak bennem (ugye minimum 10 kg súlyfelesleg...), tisztára unalmasan öltözök, semmi mellbedobás, a szoknyák is térdig érnek. De azért elég vagány lehetek a szemükben, hogy ilyen kategorikus nemet tudok mondani! Gondolom még annál is jobban csorgatják a nyálukat a kis hülyék. 

2017. június 23., péntek

Túl sok fotó


Minden vonatot lefotózok Bazsinak, ez a szenvedélye.  
Mi csak mentünk a tömeg után, és ezt találtuk.
Élőben azért jóval nagyobb volt a zsibogás, fotón nem érvényesül igazán.

Itt már egészen jól látható az éjszakai élet.
Én pont ezt a fajta pezsgést imádom. 

Minden étterem és kocsma tele volt. De dugig!



Fiatalokat is szeretek fotózni... 

És időseket is.

Mindenki sétál, gyalogol, mozgásban van.
Vagy csak ücsörög.

Szentképeket is szeretek fotózni.


Mindent szeretek fotózni.

Ezeket a felcicomázott szentképeket különösen szeretem.
Az elengedhetetlen firhang, művirág, kis kerítés, kivilágítás annyira magával ragadó.

Itt még azt hittem, tatarozzák a házat, azért van ott az a nagy nájlon,
aztán láttam, hogy csomó helyen védik a mosott ruhákat, talán a galambok ellen?
Vagy esik? Vagy nem tudom, mitől.

Imádom.

Élőben érdekesebb volt.

Ezért én kimondottan rajongok: asszonyok ülnek a lakás előtt és csacsognak.
(Csomó fotó homályos, mert mozgás közben kattintottam. Nem volt pofám telibe fotózni őket. Így legalább megmarad a személyiségi joguk. Nem?) 

Nem tudtuk kivárni a sort, gondoltuk majd visszamegyünk és
eszünk egy panzerottót, ha már ennyien álltak ott sorban .
Nyilvánvaló, hogy nem találtunk vissza, a sikátorok közt volt, abszolút labirintus az első alkalommal.

Szeretem az ilyen kirándulóhajókat.
Meséltem már? Amikor ötödikes voltam, Anconába mentünk osztálykirándulásra. Egyik nap esett az eső, a parton voltunk, a tanárok kitalálták, hogy menjünk fel, tekintsük meg az épülő hajót, igen ám, de nem engedtek fel. A tanárok meg kitalálták, hogy a gyerekek írjanak levelet a kapitányhoz. Ezért írtunk. Hogy, hogy nem, felengedtek. Soha nem felejtem el, nagy élmény volt. 



Jártunkban-keltünkben egyszer csak azt láttuk az átsejlő függöny mögül, hogy két asszony orecchiettét gyúr. Megtorpantunk. Az egyik néni észrevette és kijött megnézni minket. Beszélgetni kezdett velünk, elmesélte, hogy másnapra, vasárnapra gyúrják a friss tésztát. Megengedte, hogy lefotózzuk. Nagyon kedves volt.
Én imádom nézegetni a "terroni fuori sede" (körülbelül "székhelyüket elhagyó parasztok") oldalt a facebookon, nagyon viccesen adják elő az Észak és a Dél közti különbséget. Sok szó esik arról, hogy az olasz mammák állandóan valami isteni finomságot készítenek. És lám, tényleg él a hagyomány.




Focizó kisfiúkat is imádok fotózni. Ez már éjfél után volt. 


Naná, hogy lementünk a fenti képhez. 
Nagyon szeretek templomlépcsőn ücsörögni. 

Tartsd tisztán a városod!


Másnap reggel. Imádom a cornetto con la cremát.


Szerintem nagyon korrekt!

Grotta Palazzese
Szerencsére pont zárva volt, tatarozzák, különben "kénytelen" lettem volna kiperkálni minimum 110 Eurót egy degusztációs menüre (ez a legolcsóbb, bár lehet, hogy egy szimpla kávéra is beülhettem volna, ki tudja?). 

Itt pancsoltunk. Sőt, még egy barlangba is beúsztam az öböl végén, hűha, nagyon nagy élmény!


Ennél jóval több fotót lőttem, csak a zömén rajta vagyok, így azt nem pakolhatom ide, de még a facebookra sem, mert igaz, hogy csak nettó 1,5 nap kirándulás volt, de egyeseknek a szemét már ez is csípné, pfff! Tököm tele, hogy az ember nem posztolhat, mert rögtön kapnám az ívet tudomkitől, aki szupermilliárdos, és baromi rossz szemmel nézi más örömét, és akkor remeghetnék a mh-en. Beszarás. De gond egy szál sem, mert itt jól megosztom veletek az élményeimet. :) Azért kár, mert egészen tetszem magamnak a fotóimon, ez azért meglehetősen ritkán fordul velem elő. Grrr! :)

2017. június 22., csütörtök

San Vito

Június 16-án belefutottunk egy körmenetbe. De milyen körmenetbe? Én még ekkorát nem láttam! Igaz, éccsapám azt állítja, hogy Nápolyban is pont belefutottunk egy ekkorába, de én arra nem emlékszem. Valószínűleg túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, mit látok. 

Arról a részről lemaradtunk, amikor a szentet a tengerre eresztik és rengeteg csónakkal kísérik. Kár.
Sőt, arról is lemaradtunk, amikor a szent a díszletből ereszkedik le a budai siklón. Az is kár. 









Lifttel érkezik a szent


Napközben azt hittük, a kivilágítás egész nyárra szól, sőt, még azt is gondoltuk, hogy karácsony óta nem szedték le, de szombaton mindent elkezdtek szétszedni, így rájöttünk, hogy ez kizárólag San Vitónak szólt. 





2017. június 20., kedd

Kávé, kávé, kávé

Bari Centrale vasútállomás, első kávé
"Otthon", én főztem a klasszikus Bialettiben, második kávé


Bari, második reggel (vagy utolsó? :D ), harmadik, vagy ki tudja hányadik kávé


Hazaindulás előtti kávédesszert, a cremino




Csak ennyi kávés fotót találtam, pedig mintha többet ittunk volna, ha azt veszem, hogy zéró fáradtságot éreztem a három nap alatt, holott pénteken éjjel 3-ig fent voltam (dolgoztam! Értitek? Sürgősen fordítani kellett valamit reggelre, nem ért rá hétfőig, az ész megáll!!!), és reggel 6-kor már felkeltem. Szóval sok kávét ittunk, mert én imádom Olaszországban a kávézást. Mindenesetre úgy látszik, nem is beteges még a kávéfotózási mániám. 

2017. június 19., hétfő

Életképek (Polignano a Mare)

 Amíg a szép kolléganőm tetvészkedett zuhanyzott, én kimentem megtekinteni a naplementét, és erre bukkantam: helyiek sétálgattak a korzón. Onnan tudom, hogy helyiek voltak, mert a kisfiú felkiabált zio* Francescónak az étterembe, hogy zió, zióóó, aki aztán kihajolt a tetőteraszról és nagyokat integettek egymásnak. Zio fel is hívta őket, ugorjanak be, de nem mentek, inkább sétálgattak tovább. Hát nem elragadó? Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor szerelmes lettem Pugliába.







Ez a kedvenc képem!

Innen fentről integetett zio Francesco



* nagybácsi