2016. szeptember 28., szerda

Sóvirág - Vígszínház

Bazsi novemberig feltankolt színházjeggyel, ő a kultúrfelelős. Az idei évad első darabja a Sóvirág volt. Belecsapok a lecsóba: állítom, hogy én még ilyen jó színházi előadáson nem jártam. Nagyon intenzív és erős darab, végig éberen figyeltem, egy pillanatra nem ült le a kíváncsiságom, hogy mi lesz a vége. Nem is akartam, hogy vége legyen, annyira magával ragadó volt. 
Tudom, otrombaság ilyet mondani, de én szeretek holokauszt (amely szó nem helyénvaló, shoaht kell mondani, javasolják a hozzáértők) túlélőkkel találkozni. Meg szeretném próbálni valahogy finomítani ezt a gondolatomat, például mondhatnám, hogy érdekel, mit mesél egy túlélő. 

Fahidi Éva könyvét azonnal szeretném megvenni, miután láttam az előadásban. Életigenlő, hiteles, elragadó, minden mondata, minden mozdulata olyan volt, hogy úgy éreztem, megállt a homokóra.

Cuhorka Emese pedig olyan volt, mintha Siát láttam volna táncolni, csak élőben és az orrom előtt öt méterrel. Elképesztő előadó. Ami azért még ennél is jobban tetszett, az az, hogy micsoda kapcsolatba került Fahidi Évával. Ahogy egymáshoz érnek, mint a nagyi és a lánya. Emese vigyázott Éva minden mozdulatára, leste a hogylétét, vízzel kínálta. 

Az ő duettjükből állt össze a történet. Az idős és a fiatal összefonódása. 

Az előadás olyan volt, mintha improvizáltak volna, nagyon közvetlen volt, mintha hozzánk, nézőkhöz beszéltek volna, de aztán persze kiderült, hogy ez egy nagyon is összerakott színdarab.  
Az is nagyon érdekes volt, ahogy ugráltak az idősíkban, hol 7 éves énjükről meséltek, hol a 18 évesről, aztán megint vissza a 7 éveshez és így tovább, ami zavaró is lehetett volna, de egyszer csak leesett a tantusz és megértettem: az idős emberek is pontosan így szoktak "ugrálni" az időben. 

Sokat nevettünk az előadás során, annyira jó poénokkal jöttek, de képzeljétek, én életemben először sírtam színházban, mert azért ez az élettörténet nagyon is súlyos, miközben Fahidi Éva mindennek ellenére nagyon pozitív. Próbáltam magam tartani, erősnek mutatkozni, de ezek a könnyek csak úgy jöttek. Nem kibuggyantak a szememből, amikor drámai volt a hangulat, hanem észrevétlenül kigördültek. Azt vettem észre, hogy potyognak. Nem akartam én ott sírni Bazsi és Réka közt, hogy nézne az ki?!? - gondoltam magamban. De befolyásolhattam volna én a könnyeimet, amikor felcsendült Chopin? Vagy amikor a haláltáborokról mesélt? Nem. 

fidelio.hu


Ha lehetőségetek van rá, nézzétek meg! 




2016. szeptember 23., péntek

Olasz bratyizás a játszótéren

Az olasz mammát már ismeritek, most is róla akarok mesélni.

Azóta is jóban vagyunk, megvár az iskola előtt, hogy együtt menjünk be, már ő is sokat játszóterezik a gyerekeivel, nem úgy, mint az elején, amikor inkább mindig hazavonultak, sokat rihiröhizünk együtt, szidja a régi óvónőt, mint a bokrot, én meg meghallgatom (én azért nem szidom, mert én szeretek jóban lenni az emberekkel, inkább simulékony vagyok, mint pokróc, illetve mondhatnám úgy is, hogy segget nyalok, csak legyen béke). 

Én nem tudom, mi van vele, de mintha tavasz lenne, állandóan pasikról álmodozik. A fridzsider kollégáiról, az iskolában egy tanársegédről, az autószerelőről... Vicces, ahogy előadja magát az erős német akcentusával és az olasz kézhadonászással. 

Így történt, hogy tegnap addig nyüzsgött, míg ürügyet nem talált magának odamenni az olasz apukához, aki mindig a játszótér kerítésén kívül dekkol egy másik apukával, amíg a gyereke a kerítésen belül játszik a többi gyerekkel. Persze szerencséje volt az olasz mammának (aki nem olasz, csak az elején mindig olaszul beszélt a gyerekeihez, ma már nem), mert a kisfia elkunyerálta az olasz apuka kisfiának a rollerét és bingó, mamma már ment is oda beszédbe elegyedni. Hívott engem is, de én nem éreztem úgy, hogy muszáj lenne betársulnom. De olasz mamma nem hagyta magát, behozta az olasz apukát kerítésen belülre, bemutatott neki és várta, hogy mi hárman társalogjunk, de én kicsit gátlásos vagyok, nem tudok csak úgy lelazulni, meg különben is, én az új "csajommal" beszélgettem, Györgyivel (nem így hívják), akit nagyon csípek, mert egyrészt gyönyörű, másrészt az ő sztorija is nagyon érdekes. Csupa izgalmas ember él a nyóckerben. 
Mamma, amikor készültek hazamenni, még le is baszott leszidott, hogy ő tálcán idehozza direkt nekem a nagyon is szemrevaló pasast, én meg inkább egy másik anyuval dumálok?!?! Én meg visszapasszoltam a labdát, hogy bazze, hát nős, megmondtam, tök cuki felesége van, ne gyere itt nekem ilyen ötletekkel*.

Aztán mamma hazament, az olasz apu meg odacsatlakozott hozzánk és folyt.köv. beszélgetés. Azért örülök, hogy bemutatkoztunk, mert nagyon szeretek olaszul traccspartizni.

Azt mesélte róla az oviban az egyik dadus, akivel történetesen egy épületben lakunk, hogy a nemzetközi ovinapokon az olasz apu bejött egy haverjával és pizzát sütöttek a gyerekekkel és gitároztak. Én mindkettőt imádom. Úgy értem, a pizzát és a gitárt.
Olasz apu (most minek nevezzem, hát nem írhatom ki a nevét és a munkahelyét) mondta, hogy 10 éve él Budapesten és nagyon elégedett, szereti a várost és a magyarokat.
Az én gyerekeim apja nem ilyen és én ezt sajnálom. 






*Linda barátnőm most nyilván haldoklik a röhögéstől.

2016. szeptember 21., szerda

Szupermama (nem vagyok)

Nem gondolom magam szupermamának. Azért szeptember elsején megnézegettem egy "hogyan okozzunk örömöt az iskolás gyerekünknek az uzsonnás dobozzal" videót, amelyet az index dobott fel. Nők lapja cafét már pár éve nem tudok nézegetni, mert fintorgok. Elment a kedvem az nlc-től, miután azt láttam, hogy a "legmenőbbek" azok, akik fotóval tömik tele a posztjukat és csak nézegetni kell. Olvasni alig. Ehhez képest megnéztem egy videót, ahol még görgetni sem kell, ne keressétek rajtam az észt. Nincs.

Az uzsonnás doboz, ami eleve rózsaszín és macskás, nem kerülhet más, mint cukiság. Toast kenyeret veszek, amit megpakolok és aztán félbe vágom, hogy "tramezzini" legyen belőle. Ez annyira menő, hogy a lányom osztálytársa (még mindig csoporttársat akarok mondani, ovis resztli) közölte az anyjával, aki 1974 óta a barátnőm, és akiről már számtalanszor meséltem, hogy ő is pontosan olyan szendvicset kér, amilyet én készítek. Ezek szerint mégis kicsit szupermama vagyok. 
A barátnőm meg szidott, hogy a fene a pofámat, most szabdalhatja a kerek kenyeret háromszög formává. :D 
A szendvics mellé persze rakok felcikkezett almát is, amit alufóliába rakok, nehogy megbarnuljon, ezen kívül még szívecske formájú kókuszos kekszet, Dörmit, ha van, meggyes piskótát, amit apukám süt hétvégente. Nehogy éhen maradjon szegény gyerek. Csodálkoztam is az elején, hogy minden elfogy. Közben meg megy a cserebere, mert a lányom barátnője beszámolt, hogy finomak a szendvicseim. :D Megmondta előre a tanítónő, hogy ez megy az iskolában: "uzsonna business".

Nem saját fotó.
Majd lefotózom a gyerekét és kicserélem.



2016. szeptember 10., szombat

Boldog névnap

Szülinap után rögtön névnap. Mondanám, hogy most nem kaptam semmi szokatlan ajándékot, mint például "a Giannit", de kaptam.

A munkahelyemen van egy kemény mag, akik névnapoznak. Összeállnak páran, összedugják a fejüket, hogy mivel lepjék meg a névnapost. A névnapos persze ezzel tisztában van, ezért készül is.
Idén "irregular cheesecake-et" és a "regular rose de sable-t" készítettem. Mit készítettem? Készítettünk! Bazsi bedobta, hogy szívesen eljönne segíteni, ha már moziba nem mehetünk, mert honnan akasztottam volna le egy bébiszatyrot délután 6 előtt? El is jött. Hozott olívaolajat, olajbogyót, tonhalat, kekszet, sütőpapírt. Olyan jó volt! Sütöttünk Nutellottit is, de nem sikerültek. Olyan kemények lettek, mint a márvány. Ehetetlenek lettek, pedig összesen három alapanyag kell hozzá, Nutella, egy szem tojás és pici liszt, ezt a hármat simán össze kell keverni, pici pogácsákat rakni belőle a tepsire, aztán 5-8 perc alatt megsütni. Ott sertepertéltek a gyerekek a lábaink alatt, ezért hiába kapcsoltam le a sütőt, bent felejtettem, oda is lettek. 


Recept: a natúr puffasztott rizst összekevertem olvasztott csokival és beleraktam a tortaformába, ez helyettesítette a darált keksz és olvasztott vajat, ami az eredeti cheesecakehez kell. A vicces kollégám kérdezte, Katica tortabevonóval készült az alap? Ezen persze ledobtam a láncot /szép kolléganőm mondja így/, "kioktattam", hogy ehhez a tortához kizárólag nagyon finom csokit használtunk. Jó, hát nem Lindt, de legalább Milka. A krém is pofon egyszerű, összekevertem mascarponet Nutellával és kész. Kicsit csaltam, mert raktunk bele minimális zselét is.  A mennyiségek abszolút tetszőlegesen alakultak, ahogy esik, úgy puffan. A díszítés is teljesen szabadon választott volt. Be a hűtőbe és kész is. Nem, nincs sütés. Szuper könnyű elkészíteni és finom. Mondjuk páran lefikázták, hogy túl édes, de hozzáadott cukor nincs benne semennyi sem.
Eredeti recept itt.
Ez a specialitásom, a sivatagi rózsa. Felolvasztok finom csokit (törekszem rá, hogy mindig másfajtát), belekeverek kukoricapelyhet (lánykori neve: cornflakes),
kupacokat kupacolok kanálkával egy sütőpapíros tepsire, be a hűtőbe és kész is.
Főzzenek lekvárt a feleségek! Én nem vagyok hajlandó szeretek a rezsó felett álldogálni. Szerintem régen túl sokat főztem. Szerintem jól főztem, de ma már elég szarul, a fiam a sima rizstől, amit én készítek, öklendezik. Pedig régen tudtam rendes rizst is főzni. 

Ezt a gyönyörű kollégámtól kaptam. Aki persze foglalt, mint minden rendes pasas.
De mondjátok, nem cuki? "Ledfényforrásfüzért" applikált a csokira. Villogó csoki, értitek?!? :)
A dobozra még szívecskét is rajzolt, pedig ő egy introvertált figura, nagyon nehéz vele beszélgetésbe elegyedni.
Annyira tetszik, hogy háromszor is fel kellett, hogy hívjon, hogy menjek csak át hozzá. Nem az tetszett, hogy ennyiszer kellett csörögnie, hogy végre felvegyem, mert közben pörgött a munkanap, hanem az, hogy ugyan nem egy épületben dolgozunk, ugyan van barátnője, akihez ő hithű, ugyan semmi közös nincs bennünk, még a munka sem, mégis kedveljük egymást. Tetszik, hogy gondolt rám, és saját kezeivel készített nekem ilyen fiús DIY ajándékot.

A ledfüzért egy 9V-os elem táplálja. :D
Ja, azért kellett volna nekem menni a gyönyörű fiúhoz, mert én mászkálok a két épületben, neki pedig nincs mászkálni valója. Én simán átmentem volna, volt is dolgom a másik épületben, de a kolléganőim egyhangúan megtiltották, hogy a névnapom alkalmából én menjek a kollégámhoz. Erre átjött, mert már nem bírt várni. :) 

A kolléganőim "titokban" megkérdezték, mire vágyom igazán, mert vettek ők már kis töltelék ajándékokat, de még szeretnének valamit, amit én választok. Én mondtam nekik, hogy most ne legyenek ajándékok, hiszen most volt a szülinapom, akkor is nagyon kitettek magukért, de ők ragaszkodtak hozzá. Lepjetek meg! - mondtam nekik, de leráztak, mert a meglepik addigra már megvoltak. Eszembe jutott valami, amire már régóta áhítoztam. Milonka írt először a tacskós fülbevalójáról, aztán Pilla is kapott egyet Milonkától, hát azt kértem idén névnapomra, így most nekem is van. Milonka, Pilla! Remélem, nem gond, hogy lekoppintottam az ízléseteket, de mit csináljak, tényleg annyira nagyon tetszik, hogy már nem tudtam nélküle élni. Ráadásul nekem volt is tacskóm gyerekkoromban. Hét éves voltam, és a nagynénim tacskókkal foglalkozott, onnan lett nekem is egy. Fityisznek hívták. Az unokatesóm meg kisírta magának Fityisz tesóját. Amikor nagyapám elvitte a két kutyát az állatorvoshoz, az alábbi párbeszéd zajlott le:

Doki: - Jó napot kívánok!
Nagyapám: - Jó napot!
D: - Mi járatban?
N: - Jöttem beoltatni ezt a két kutyát.
D: - Na nézzük! Mi a neve ennek a kutyának?
N: - Fityisz.
Beoltotta.
D: Mi a neve ennek a másiknak?
N: Másik.
D: ???
N: Másik. Ennek még mindig nem adtak nevet.

Gondolom mindkét kutya a Fityiszre hallgatott. 

mankabymonika.hu

Update:

Megtaláltam a fotóját. 

2016. szeptember 5., hétfő

Gianni, a műpénisz

A hajam tövéig behavazott. Ezt a posztot augusztus közepén kezdtem el írni és most jutottam a végére. Az ihlet elszállt, már nem tudom úgy felidézni a történeteket, mint... mittomén, már megint rohanok, soha nem érek rá, de nem erről akartam sztorizgatni.

Túlestem a szülinapomon (43, nem piskóta. De a 40 az új 30, szóval teljesen elégedett vagyok magammal). 

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy elmeséljem-e a sztorit. A helyzet az, hogy meglehetősen... ciki. 

Kezdem Ádámtól és Évától, hátha jól jövök ki a dologból. Az van, hogy én nagyon szétszórt, szeleburdi fazon vagyok. Például két hete, amikor a szép kolléganőm szabin volt és helyettesítenem kellett őt, a főnökök kértek egy tál sütit a tárgyalásra. Készítettem nekik egy tök jól "megdesignelt" tál pilótaszexet, pilótatallért, mittomén még mit, bekopogtam, beléptem az ajtón, nem botlottam el, de a tálat úgy dobtam el, mint egy frízbit. Szó szerint, mint egy frízbit. A mai napig nem értem, hogy történhetett. Apukám persze tudja a tutit: azért csináltad fiam - mondta -, hogy többet ne neked kelljen bevinni a sütit. 
A tál nem tört el, de a sütiknek kampec volt. Az egyik főnök majdnem szívrohamot kapott, tényleg odakapott a szívéhez, a másik csak röhögött. Én meg: "bocsánat, én így jövök be!". Ismeritek a mérges kismalacot, aki elzakózik a bicajjal és azt mondja, "én így szállok le!" örök érvényűt, nem? 
Ilyenből ők nem csinálnak gondot, eléggé csípik a fejünket, ment az élet tovább. 

Eddig bírtam megírni a posztot még augusztus közepén. De hogy még mit akartam írni, nem tudom... Valahogy fel akartam vezetni a szülinapi ajándékomat. Ami nem volt más, mint egy "műbroki". Igen, én ilyen idejétmúlt figura vagyok, akinek még csak most lett vibrátora. Gáz? Úgy tudom, manapság minden rendes háztartás ugyanolyan fontos kelléke, mint a porszívó és mosógép. Nekem meg nem volt. Ezidáig.
A szép kolléganőm találta ki, hogy nekem erre szükségem van, ezért meglepett eggyel az általa szervezett partimon. El is nevezték nekem, mert mindennek nevet kell adni, a mosógép Mosó Masa, az autó Gizi, a műpénisz Gianni. 
Másnap gondoltam egyet, kipróbálom. Valószínűleg nem illik ilyenekről írni egy ilyen kis langyos víz mamablogban. Kipróbáltam, erre 10 percen belül bedöglött. Értitek. Gianni impotens. 

Elvittem kicseréltetni, de beintettek, mondván ez egy orvosi műszer (he?), a higiénia, értsem meg, ezt nem cserélhetik ki. Én meg kontráztam, hogy a garanciaidő és itt a számla, de mindhiába, veszett fejsze volt. Azért cuki az én műszaki zseni közlekedési mérnökfiúm, mert önként és röhögve elvitte megszerelni. Persze hiányzik valami alkatrész hozzá, ezért még nem kaptam vissza.
Ja, a boltban azt is az orrukra dörgöltem, hogy ráadásul ez volt a legdrágább darab és még ez is beszarik? Erre ők azt mondták, hogy cöcö, ez egy olcsó darab, hiszen a drágák 150 ezer forintba és 500 Euróba kerülnek (he?). Olyanból egy darab nem volt a polcon, szóval átbaszás szaga volt a dolognak és akkor ott fel is adtam a harcot, ezek engem simán palimadárnak néztek, fog a tököm kakaskodni ilyen hülyékkel. 


2016. szeptember 1., csütörtök

Bologna - még mindig

Utolsó bolognai poszt. Még most is ez éltet.

Itt szálltunk meg, nekem tetszett.

Tesóm, amikor elküldtem neki ezt a fotót a reggeli közben, csak ennyit írt: "tudtam!"
Gyerekkoromban valami irgalmatlan mennyiségű Nutellát végeztem ki.
Na jó, felnőttként sem viccelek, ha van otthon. Direkt nincs. Kell nekem ez a drog? Nem.
Másik sztori: egyszer, réges-régen, hoztam egy óriási csupor Nutellát ajándékba a tesómnak. Azt állítja,
ő egy grammot nem evett belőle, mégis elfogyott. Csak tudnám, ki ette meg! A baj az, hogy akkoriban egyedül voltam otthon.
Egyébként a fotón látszódik a "csavar"? 
Rémesen szeretem a hasam és a pisztácia fagyit.

Rémesen szeretem a hasam és a cannolit



Sette Chiese - részlet.




Ez a macska  mindenkinek elcsavarta a fejét ott a templomban


Modena (nem túl sok fotó)




Itt csak elsuhantunk.
Nem lenne ez fontos, mert kit érdekel egy motormárka?
Engem biztos nem. Csak hát történt, hogy volt egy pasasom, egy genovai.
Egy szutyok Fiattal közlekedtünk, míg nem egyszer, lerántotta a leplet a Ducatijáról*.
Onnantól azzal jártuk be a Riviéráit... hát mit mondjak, elég nagy flash volt.
Camogli, Portofino, Sanremo, Nizza, Monaco... 

Többször elsuhantunk előtte.
Na jó, erről már nem tudok sztorizni.
Maseratis pasasom nem volt.

Ez egyszerűen csak tetszik. 



*Tesóm világosított fel, hogy a Ducati a motorok Ferrarija. Én hülye vagyok a témában.