2016. augusztus 31., szerda

Bologna - Ca' Shin

Este felvitt az olasz partner Bologna dombjára. Ahol az autó kettesben már köhögött. Na jó, a mellettünk, kanyarban, emelkedőn elsuhanó Porschenak meg sem kottyant.  A partner Bolzanóban született, ezért ezt a dombot ő mégsem nevezhette hegynek. :D

Ennek a villának az a története, hogy ette-ette az enyészet, mire a partner elbűvölő feleségének egy barátnője szemet vetett rá, összedugta a fejét a barátaival és bementek a bolognai önkormányzathoz, hogy akkor ők ezt szeretnék maguknak. Az önkormányzat kiírt egy pályázatot, amit a barátok, szám szerint húszan, meg is nyertek. Beletoltak - kapaszkodjatok meg! - 850 ezer Eurót, aztán saját kezűleg pofozták helyre és ma egy működő és népszerű kulturális központ. A koncepció az, hogy minden biológiailag lebomló, minden újrahasznosított anyagból van. Már, ami lehetséges volt. (Az olaszok időnként kiszínesítik a sztorit, kissé túldimenzionálni. Szerintem.)
Ami még érdekes, hogy a villát 30 évre bérelhetik, így szólt a pályázati kiírás. Nem vásárolhatták meg. Az is érdekes, hogy a hatóság minden centimétert ellenőrzött, miközben a felújítások folytak, sőt, ennyi pénz ellenére még büntetést is kaptak, ha két centit tévedtek. A józan ész megáll.

Ami még tetszett, hogy az alkalmazottak mind nagyon fiatalok. A legidősebb 22 éves, ő egy marokkói szakács. A többiek 19-21 év közöttiek, román lány, moldáviai páros, marokkói fiú és egy cseh lány.

A villa megnyitóján nem kevesebb, mint Pavarotti felesége is jelen volt, mint támogató. A második felesége. Maga Pavarotti azért nem, mert már nem volt köztünk. 

Olyan eseményeket is rendeznek itt a kis kerti hegedülésen, skandináv képzőművészek egybegyűlésén és gyerektáborokon kívül, mint a Ducati új motorjának bemutatóját.

Kaptunk ajándékba mesekönyvet is, ami a villa történetét meséli el. Leírja, hogy kinek az álma valósult meg, hogy baráti összefogással bármi elérhető. Azt üzeni, merjünk álmodni. Tetszik.

Azóta találtak máshol is ilyen enyészet ette villát, de oda már szponzorokat kerestek, mert ezt saját zsebből már nem lehet idegekkel bírni. 

Ca' Shin, azaz "a fény háza" héberül, vagy
rusztikus udvarház olaszul.

Spritz és prosecco

Apericena, mert ez még mindig dübörög Olaszországban.
Ezeket a tálakat két fiatal készítette, egy 19 éves marokkói és egy 22 éves moldáviai srác.
Rengeteg fiatal volt, szólt a zene, lampionok világítottak felettünk, beszélgettünk, sztorizgattunk.
Isteni volt! (A vacsora viszont felejthető, de mit számít, hiszen Ferrari szakácsát nehéz lenne lepipálni.)

Minden biológiailag lebomló,
minden újrahasznosított anyagból készült, mesélték.
(Nézzük el nekik ezt a kis túlzást).

Ahogy régen, itt is pulcsikkal hőszigetelnek.

Egy kis videós ízelítő. Úgy látom, régen készült, azóta sokkal összetettebb.



2016. augusztus 30., kedd

Modena (túl sok fotó)

Ferrari úr első szerelőműhelye. Ma múzeum.
Dagi a háttérben.

A múzeumban van étterem is. Januárban ettem utoljára olyan finomat, mint itt.
Az is Olaszországban volt. Grrr, ezek szerint nem valami sűrűn járok Taljánföldre.

Egy "bocconcino", parmezánkrémes cracker szárított olajbogyómorzsákkal.

Azt mesélte a szakács (séf?), aki mindig kijött a műhelyéből társalogni velünk, hogy
ez nem akármilyen hús, nem ipari, hanem Trentinóban készíti egy 76 éves signora,
akitől bátran vásárolnak, mert a minőség garantált.
Finom is volt! Balzsamecetet viszont én többet nem veszek sima gyalog boltban, mert
közelébe sem ér ennek, ami a fotón látható.

Róla beszéltem fentebb. Ő jött ki hozzánk és csak mesélt és mesélt.
Például azt, hogy az édesanyja Enzo Ferrari szakácsnője volt.
Itt megállt a homokóra, és azt hiszem, még most sem tértem magamhoz.

Ferrariék szakácsa mesélte, hogy saját kezűleg gyúrta és tekerte a tortelliniket,
mert ő ezt nem adja ki a kezéből. Ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, másképp nem megy.
Ez is parmezánsajtos szósz. Komolyan mondom, sírni támad kedvem, annyira finom volt!

Miliő


Tudom, hogy ciki ételt fotózni egy étteremben, de engem ez most nem érdekelt. Fotóztam és kész. Egyszerűen mindenkinek meg akartam mutatni ezeket az élményeimet.

Modenában nem kirándulgattunk, ezért csak ezeket a fotókat tudom megmutatni. Igaz, a cégnél is lőttem pár fotót, de gyanítom, hogy azok csak nekem okoznak örömöt. Én hozzávetőlegesen 22 éve nehézipari gépekre "masztizok". :D

2016. augusztus 29., hétfő

Bologna (túl sok fotó)

Az első sk. panorámafotóm


Itt még nem tudtam megfogni Bolognát.

A firhangok tetszettek leginkább.

Egy hete én is bringázok, hát ezért.

A klasszikus spritz.

Apericena a spritzhez

A fotó nem adja vissza a valóságot.
Torre degli asinelli. 


Dante Alighieri, akit én nagyon szeretek.

Felirat hozzáadása

Főleg Laura Morante.
(Megnéztem, nem is Laura, hanem Monica Guerritore,)

Egyszerűen imádom a hasam. 

Itt ettünk.
https://www.eataly.com/

Nem tudom elmondani, hogy mennyi, de mennyi
finomságot lehet itt kapni és enni.

Acciughés penne és prosecco

Signora Barbarella, aki a buszmegállóban
elkezdett hozzám beszélni, nekem pedig el kellett döntenem, hogy
elforduljak-e, mert bolondokkal ne álljak szóba, vagy beszélgessek-e vele.
A másodikat választottam, és milyen jól tettem. A signora nagyon szimpatikus,
kifejezetten jót társalogtunk. A fotó nem adja vissza, de legalább 30 évvel idősebb, mint a képen látható.
Érdeklődő, mesélő, kedves, szórakoztató asszony, aki nemes egyszerűséggel úgy nevezte magát, hogy
ő Bologna egyik "personaggiója", kvázi legendája. Imádtam.
Megengedte, hogy lefotózzam, hiszen ő fent van a facebookon is, sőt, a lelkemre kötötte, hogy őrizzem meg a képet ("mi raccomando, conserva la mia foto")


Hihetetlen elegáns.
Ugyan az egyik magyar azt mondta, hogy szomorú, ha valaki nem tud méltósággal megöregedni, de én leoltottam,
miért kellene minden nagyikorúnak "itthonkában" lekvárt főznie az onokáknak? (Jó, ezt azért cukin próbáltam tálalni, nem támadtam.)
Szeretnék én így kinézni 92 (vagy 98? 102?) évesen.


Nincs vége, még jön egy rakás fotó, csak most főleg dolgozni kell. Ebédidőnek mára vége,

2016. augusztus 8., hétfő

Frankenstein kontra Muzsika hangja

A legfrissebb kolléganőmmel (20 éves, egyetemista, ő az egyik gyakornokunk) dumáltunk, hogy milyen filmeket szeret. Ő a horrorfilmeket. Aztán ebből el is indult a szokásos lavina, elkezdtünk sztorizgatni, hárman, mert becsatlakozott a szép lány is. Ők mesélték a mai filmeket, én meg a Rémálom az Elm utcát, a Cujot, a Phenomenát, amik még nem is olyan nagyon régiek, bezzeg az Ördögűző és a Madarak... Én még ezeken nőttem fel. Aztán bevillant, ötödikes voltam, amikor az iskolában megnéztük a Frankensteint. Így, hogy ez most szóba került nem is értem. Tisztán emlékszem rá, hogy levonultunk az osztállyal és tanárokkal a tévészobába, ahol hetente megnéztünk a Superquark adását, ami egy természettudományokról szóló műsor volt, sőt, a mai napig megy, ahogy elnézem a honlapját, de néha rendes filmet tűztek műsorra a tanáraink, például a Muzsika hangját, vagy a Frankensteint. Érdekes világ volt a 80-as években. 

2016. augusztus 4., csütörtök

A38

Végre elteltem, a "bulikaéhségem" jóllakott. Meg kellett dolgozni érte, közel két hónapba került, mire elegem lett és lenyugodtam. Tegnap Esti Kornél koncerten voltam az A38 hajón, szerdán Corvintetőn, kedden Operaházban, hétfőn Grundon, szombaton Péterfy Bori és love banden, előtte, valamikor a Kobuciban Quimbyn, a többiről is meséltem. Végre elegem lett. Szeptemberben lesz még egy csomó koncert a Budapest Parkban, a többieknek már van jegyük, mennék én mindre, de ki bírja ezt szuflával, amikor a kislányom pont első osztályba kerül, a kisfiam pedig eleve turbulens? Kénytelen leszek letérni az útról. 

Szigorúan limonádé

Kiültünk a korláton kívüli teraszra, mert mások is ott ültek. Kicsit féltem, mert a többiek be voltak nyomva, én meg annyira nem vagyok jó úszó, hogy a Duna sodrásával megküzdjek. Árgus szemekkel vigyáztam rájuk. Most nem azért írom, hogy fényezzem magam, mennyire józan életet élek, mert nem, csak mittomén', az én fejem lágya már egészen majdnem benőtt, a többiekéhez képest, ami persze logikus, mert jóval idősebb vagyok és felelős szülő. Legalábbis törekszem.

Berlin kontra Blaha

Voltam én már a Corvintetőn, de az kereken 7 éve volt, azóta nem másztam fel azokon a szutykos lépcsőkön. A gyerekeim apjával voltunk ott, aki nem egy party animal, nem is maradtunk sokáig. Tegnap viszont már haza sem akartam menni, annyira jó volt ott. A zenétől az eszem megállt, ez a tegnapi dj egy varázsló volt, tisztára elkapott a hangulat. Teljesen úgy éreztem magam, mintha Pilla videójába kerültem volna, mutatom. 



Ugyan tévétorony nem volt a hátunk mögött, de Blaha Csalogány Lujza igen. Mutatom.

A palatető nem szép, de ott van. 


Naplementében, Budapest tetején fenomenális zenét hallgatni a legjobb baráttal
és egy új havernővel, isteni volt!

Bóvli telefonnal csak ilyet tudtam lőni.

És akkor most priviben kezdeményezést folytatok a lányoknál... Például megnézhetnénk Améliet.

2016. augusztus 2., kedd

Rémálom

Már a második éjszaka voltak rémálmaim. Szörnyen lefáradok alvás közben, érzem, hogy egyre rosszabb, nem elég, hogy nem pihenek, de még a maradék energiámat is lehúzza. 

Ma hajnalban például Moszkvában jártam*. Én kirándultam, a kollégáim pedig dolgoztak és tovább nem mesélem el, mert egyrészt nem is emlékszem már kristály tisztán, másrészt nyilván nem is olyan érdekes. 

Tegnap végre találkoztam Éva barátnőmmel, akivel 7 (hét!) éve nem láttuk egymást személyesen. Minket összeköt egy szál. "Cellatársak" voltunk a SOTE I-en, amikor terhesek voltunk. Három hónapon át laktunk egy kórteremben, ágyszomszédok voltunk. Megismétlem: három hónapon át! Egyszer megszámoltam, valami 101 napra jött ki az ottlétem. 
Ő ikreket várt, én a kislányomat. Mindketten magas vérnyomás miatt lettünk bevarrva, aztán persze halmoztuk a kórokat. 
Jót nosztalgiáztunk tegnap. Jót a francokat, ez azért erős lenne. Ő elveszítette az egyik babát, én pedig előtte egy kisfiút. Akkoriban még morcos voltam, hogy nincs igazság a földön, ő 27. hétre szült egy élő gyereket, én meg 27. hétre egy nem élőt. Ami hülyeség volt tőlem, mert ő is elveszített egy gyereket, és akkoriban még nem tudtam, mivel jár koraszülöttként a világra jönni. Én a dolgok jó részét akartam látni, illetve még nyalogattam a sebeimet, gondolom ezért láttam úgy, ahogy. Azóta persze másként látom a világot, beleástam magam a témába, tisztában vagyok vele, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet befolyásolni. Esik, ahogy puffan, ami szarul hangzik, de így van. 
Éva mesélte, hogy szülés után négy hónappal is jegyzetelte, hogy mennyi vizet ivott meg és mennyit pisilt ki. Az anyukája szólt rá, hogy hékás, erre már nincs szükség. Ettől függetlenül fejben még két évvel később is számolta, hogy mennyit ivott meg aznap. Tényleg fel kellett jegyeznünk, hogy mennyit ittunk és mérőedénybe kellett pisilnünk, aztán feljegyezni mindent egy adatlapra. Aztán kellett még méricskélni, hogy mennyi szénhidrátot ettünk, vércukorszintet mérni, vérnyomást, persze, magzatmozást, meg mi mindent még. Állati volt. 
Elmeséltük, hogy mi magunknak kellett ágyneműt húzni. Kislattyogtunk a nővérszobába, kértünk tiszta ágyneműt, áthúztuk, a használtat visszavittük a nővérszobába. Azoknak a lányoknak, akik kénytelenek voltak 24/24-ben feküdni, a nővérek húzták át az ágyukat.
Mi magunk végeztük el a CTG vizsgálatot is (magzati szívhang monitorozás). Minden reggel indult a vadászat, hogy ki csap le előbb a jobb gépekre. Voltak olyan gépek, amelyeknek a zsinórja már szét volt esve, látszódtak a huzalok. Az ikresek vért izzadtak, mire meg tudtak csinálni értelmesen egy 20 perces vizsgálatot. Szorozva kettővel, hárommal, kinek hány magzat volt a méhében. Ott is az volt, mint az ágyneműnél, mentünk, kértünk zselét, keresgéltük a kórtermekben a gépeket, számoltuk, hogy körülbelül mikor kerülhetünk sorra. Tök önállóan. Azért persze volt, hogy ezekkel a gagyi gépekkel nem találtuk a magzat szívhangját és akkor jött egy nővér segíteni, ők azért mégis csak dörzsöltebbek a zöldfülű terheseknél. 
Arra is emlékeztünk, hogy az én matracom annyira ultra gagyi volt, hogy egyszer, amikor csak ketten maradtunk a szobában, mert éppen nem adódott senki más a másik két ágyra, akkor én bizony kicseréltem a matracot az ágyamon, mert szó szerint nem bírtam tovább. Mintha ágyrácson kellett volna feküdnöm, olyan volt. 
Képzeljétek, én voltam a "lázírólány". Minden reggel végig kellett másznom az emeleten és minden terhes hőmérsékletét fel kellett jegyeznem egy adatlapra. Ez jó volt, mert legalább bratyizhattam mindenkivel. Van olyan ismerősöm a facebookon, aki addig kutatott, míg meg nem talált, engem, a lázírólányt. Elmesélte, hogy nagyon megszeretett, mert mindig szívesen beszélgettem vele és ez akkor nagyon fontos volt számára. Micsoda életsztorikat lehetett megismerni, azt a mindenit! 
Kár, hogy akkoriban, ami azért nem is volt olyan nagyon régen, 2009-et írtunk, még nem volt lehetőség laptopot bevinni a kórházba, mert nem volt mobilinternet, akkor meg minek?!? Mondjuk jobb is, így is jártak be emberek lopni, pláne a szemészetre, ahol a frissen műtött szeműekhez jártak, és ugyan nem a szemüket kilopni, csak a szekrényük tartalmát. Még ilyen infók is eljutottak hozzánk, a szülészetre. Micsoda sztorikat lehetett volna megírni! 

Utána még találkoztam Vera barátnőmékkel. Sajnos úgy néz ki, hogy jövő húsvétig nem látjuk egymást. Kivéve, ha a férje besózódik és eljönnek a The Cure koncertre. Meglátjuk. Hiányozni fognak. 
Verával is nosztalgiáztunk. Vele 1982 óta vagyunk barátnők, de ezt már meséltem. Átzongoráztuk, hogy az akkori gyerekcsapatból kinek hogy alakult az élete. Kikből lett valaki. Érdekes sztorik ezek is. Megállapítottuk, hogy élhetetlenek vagyunk és nem tudunk kellőképpen segget nyalni, ezért tartunk itt. 

Végül hazamentem. 




* Azt hiszitek, megússzátok az álomfejtést, mi? Na nem! :D 
Azért Moszkva, mert apukám egy régi kollégája most költözött haza onnan, mindent látni a Facebookon. Ennek a régi kollégának a lánya egy szép lány, kifejezetten szép az arca (szeretem a szép embereket, na!). Apukám mondta nekem pár hete, hogy nézzem meg, bezzeg ő mennyire jól néz ki. Utalva arra, hogy én meg nem. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy nyaralni mentek és ott már nem csak a lány arca látszódott, hanem az alkata is, és hát 1,5-szer akkora, mint én. Vagy ugyanakkora. De nem törékeny. Tököm tele ezzel a kövérséggel. Persze, tudom, torna, diéta, életmódváltás. Nem könnyű. 
Beszélgettünk Veráékkal erről a témáról is. A férje is mondta a magáét, hogy a saját anyja, aki nem egy hülye nő, mindig szembeállítja őt a tesójával: "nézd meg, Eleni jár edzeni!", "nézd meg, Jorgosnak bezzeg már van gyereke!". Mire jó ez? Jorgosnak sem lenne semmi baja Elenivel, és én is imádom a tesómat, ő egy nagyon rendes, szeretetreméltó fiú, de ezzel a szembeállítással elindul az emberben egyfajta féltékenység, egyfajta irigység. Azért szerencsére apukám nem mindig csesztet a kövérségemmel, van, hogy napokig nem téma.

2016. augusztus 1., hétfő

Ismétlem önmagam

Éppen fényesre tömjéneznek. Viberen írt a barátom, aki a melót szerezte, hogy most beszélt a haverjával valamint a két magyar gigantikus céggel, akiknek tolmácsoltam,. Pontosabban ő ajánlott be engem, mondván az olasz vasúti nyelvben eléggé otthon vagyok. Jól esik a bók. Még a múlt heti tolmácsolásból érkeznek újabb infók rólam. Állítólag profi voltam és az olasz partner is kifejezetten kérte, ha jön legközelebb, akkor legyek én a tolmács. A szőke ciklont már el is felejtették. Állítólag! A magam részéről: hiszi a piszi. Most akkor elmeséltem már nektek ezt a sztorit? Hogy ott volt egy magyar jogászlány is, aki gyönyörű, szőke, kecses, elegáns és okos is? Aki beszél olaszul is? Aki egy cseppet sem segített rajtam tolmácsolás közben? Holott én a jogi nyelvet sem magyarul, sem olaszul nem szeretem. Mondhatom nyugodtan, hogy gyűlölöm. Szerencsére annyira összeszedett voltam, hogy nem fogott ki rajtam. 
Ez a sok pasas kiemelte a jó humoromat, az intellektusomat, a jó stílusomat, az alakomat, a mellbedobást is. Szó szerint idéztem. Jól kitárgyaltak ezek szerint. A barátom annyira barátom, hogy mindent elmesélt részletesen. Jó érzés, hogy még egy hét elteltével is ennyit dumáltak rólam, nem kerültem a feledés "kukajába*".

Tény, hogy vicces voltam. Na nem a tárgyalás során, mert ott nem lett volna helyénvaló a hülyéskedés. Az intellektust nem tudom értelmezni, mert abból soha nem elég. Persze tudom, hogy van, akihez képest fény vagyok a sötétségben, de valakihez képest pedig én vagyok a fekete éjszaka. A stílus... nem tudom hova tenni. Önmagamat adtam. A tárgyalást véresen komolyan vettem, a vacsorán viszont már tényleg viccelődtem. Én simán ráállok a kacér pályára, ha a pasik kóstolgatnak, veszem a lapot, lecsapom a labdát és ezt ők szeretik. 
Az alakom... persze, a legelőnyösebb göncömet vettem fel, úgy könnyű. A mellbedobást pedig nehéz visszafogni, szeretnék én kisebb idomokat, mert szerintem kezelhetőbb lenne. Mondjuk nem vagyok 90 D. 

Jó lenne több ilyen olasz meló, mert a munkahelyemen nem elég gyakran pofázhatok taljánul.

Teljesen természetes, ha valakit sokszor döngölnek a földbe, hogy semmire nem jó, valamint mindent szarul csinál, akkor azt elhiszi. Én elhittem. De valahol, mélyen, tudom magamról, hogy valamiben jó vagyok. És ez az olasz vasúti nyelv. Ha máshoz nem is, legalább ennyihez konyítok.



* he?