2016. június 29., szerda

Balek

Voltam olyan balek, hogy felköszöntöttem szülinapja alkalmából egy tanáromat a facebookon. Jöttek sorban az üzenetek, sok ismerőse köszöntötte fel őt, aztán néhányan írták, hogy már két éve békében nyugszik. Ledöbbentem, szomorú lettem és főleg zavart. Úgy döntöttem, hogy nem törlöm az eredeti üzenetet, inkább én is hozzáírtam, hogy nyugodjon békében. Nem tudtam, hogy már nincs köztünk. Szerettem őt, jó tanárom volt. 

2016. június 27., hétfő

Elmaradt tánc

Pénteken, munka és randi (milyen randi? áh, semmi, csak kell a nehezen és még nem teljesen újraépített önbizalmam szintentartásához) után, de még a bulika (végre kezd beépülni az agyamba a dizsi új neve) előtt volt egy kis üres időm, amikor nem kellett semmit csinálnom. Lehetett volna bármivel foglalkoznom, de nem volt kedvem belefogni semmi értelmesbe. Pedig takarítani és rendet rakni bármikor lehet nálam, kiválogatni a kinőtt gyerekruhákat is, folytatni a két könyvet, amikbe belefogtam, de nem, én nem csináltam semmit. Nem találtam a helyem. Furcsa volt, hogy nem nyüzsög körülöttem senki és nem kell idegzsábát sem kapnom semmitől. Egyszerűen beleragadtam ebbe a szokatlan érzésbe és csak feküdtem a kanapén, hasztalan nyomkodtam a telefont és vártam, hogy teljen az idő és indulhassunk a lányokkal. Azért nem teljesen volt üres az agyam. Bevillant, hogy van néhány haverom, akik szokták mesélni... ez azért túlzás... tehát, van néhány haverom, aki el szokta ejteni egy-egy szóban, hogy mennyire szar dolog a magány. Ők azok, akik tudatosan ikszeltek a függetlenség rovatba. 40 körüliek vagyunk (+/- 3 év), fiúk is, lányok is.
Szóval, ahogy rájuk gondoltam, megértettem őket.
Meglehetősen ritkán nyígják el magukat, hogy szar ez így, hogy nincs kihez szólniuk, és lehet, hogy szar döntés volt a szingliség.  Azért ettől függetlenül néha mégis kibújik a szög a zsákból. Ahogy nálam is kibújik, hogy két gyereket bevállalni elég bátor és meggondolatlan dolog volt részemről. Nem, nem bántam meg, mert imádom őket, de kalkulálni kellett volna, hogy mi van, ha egyedül maradok a két gyerekkel. Nem számoltam. Apjuk itt volt és most azt hiszi, hogy egy hét alatt segített rajtunk. Hát lófasz. Nem ecsetelem, mert mindjárt felrobbanok, pedig nem is zsizseg mellettem senki.
Vissza a független haverokhoz. Zömében szuper az életük, mert elég ritka, amikor nem pezsegnek, mert már megint Milánóba ment meccset nézni (bérlete és éves tagságija van, őrület), Távol-Keletre pár hétre túrázni, Brazíliába hőlégballonozni, Norvégiába sarki fényt nézni, koncertről koncertre, sorolhatnám... miközben én meg sehova. És ez még csak az utazás része volt, hol van még a rongyvásárlás és a szuper otthonok, az érdekes hobbik... Tudom, maradjak csöndben. Nem irigykedni akartam itt, mert az olyan förtelmes dolog, mint a féltékenység (az új flörtöt is mindig rendre utasítom, amikor féltékenykedni támad kedve: a féltékenység randa állat, szoktam mondani neki), hanem csak elmesélni, hogy egy nap alatt képes voltam rosszkedvű lenni, mert nem kellett gyerekeket terelgetnem. Mondjuk ezt az egészet leírhattam volna egy szóban is: hiányoztak. Holott már csütörtökön arra fentem a fogam, hogy semmi mást nem fogok csinálni szeptember 1-ig, csak a csendet hallgatni, amint leadom őket a szüleimnek a nyári vakációra.
Ezt megbeszéltük a sógornőmmel is, aki szombaton vizsgázni volt, ezért a tesóm a két gyerekével a szüleimnél volt meg hát mi is, mint közel minden hétvégén.
Én zömében a kis fél éves kislánnyal foglalkoztam, mert imádok csecsemőket cipelni a karomban, etetni, altatni (vagy altatnietetni? :) ), átpelenkázni, átöltöztetni, megfürdetni, annyira cuki és illatos, hogy nem tudok betelni vele. A tesóm és a szüleim a nagyokkal foglalkoztak, de igazából mindenki rendezett mindenkit. Minden flottul ment, de sógornő már délután három felé rákérdezett, hogy mégis mikor mennek haza az övéi, mert már hiányoznak neki. Ehhez képest fél hét volt, mire elindultak, annyira jól bírták a gyerekek.
A sógornőm is rendszeresen kipurcan a fáradtságtól, látom rajta, hogy tiszta ideg és majd összeesik. Két év van a gyerekei között, tényleg elég melós, de nekem már könnyű, mert már túlestünk ezen az időszakon. Amikor hazaért a vizsgázásból, mondtam neki telefonon, hogy aludjon, pihenjen és ne csináljon semmi fárasztót, de éreztem rajta, hogy ő sem találja a helyét. Nem könnyű leereszteni és kikapcsolni az agyat.

A témához semmi köze, de azért megírom, hogy bulikában végül nem is voltunk. Túl meleg volt és túl fáradtak voltunk, ezért csak kilométereket gyalogoltunk a városban ("kocsmáról kocsmára"). Végre voltunk egy értelmes rooftop bárban, mert voltunk mi már értelmetlenben is, onnan el a Gozsduba, majd a Bazilikához, hogy jeges kávét igyunk, de addigra már minden jegeskávézó bezárt, de végül a TG-ben volt, ahol hemzsegtek az escort lányok, nem viccelek, gyönyörűek voltak, megint nem viccelek. Onnan vissza az Akváriumhoz, megint be a Király utcába, végül megint a 360 bárban kötöttünk ki (ha már egyszer kifizettük a beugró karszalagot). A tánc most elmaradt. 





2016. június 24., péntek

Vegyes

Apjuk balra el. Én dolgozom. Gyerekek jövő héttől táborban. 

Az ált.isk. oszt.társam elég aktív a facebookon, kimondja, amit gondol. 

"Brexit, Le Pen, M5S, Trump, Orban ecc. ecc. La classe dirigente del Mondo si faccia un bell'esame di coscienza. Evidentemente il modo in cui hanno diretto le cose negli ultimi 20 anni ha qualcosa di sbagliato, o almeno non hanno saputo spiegarlo."

A politikához hülye vagyok, de azért a felsorolt neveket még én is tudom, hogy merre dőlnek. 

Érdekes dolog azt látni, hogy egy született jómódú fiú merre tendál. Jól esik látni, hogy nem barom fasó. Persze, tudom, a fb is csak egy szelete a valóságnak, de mégis jó tudni, hogy nem mindenki barom.

A Magyarország-Portugália csodameccset nem a téren néztük, hanem elmentünk Mary Poppinshoz. Este kilenc volt, mire hazaértünk és azt láttuk, hogy a 4-6-os villamossíneken sehol egy villamos, viszont annál több gyalogos. A gyerekeim is ki akarták próbálni, milyen lehet a villamossíneken sétálni és menni a tömeggel. Bevonzotta őket a ria-ria-hungária! Mentünk egy saroknyit, közben pedig a kisfiam kérdezgette, hogy miért nem járnak a villamosok, mi ez a sok ember az út közepén. Erre egy középkorú normálisnak kinéző pasas menetelés közben odaszólt, hogy "azért, mert mi magyarok vagyunk, a villamos meg francia". Promt válaszoltam neki, hogy ez a gyerek is félig francia, de nem hallotta, elhúzott mellettünk. Apjuk meg csak pislogott, hogy ilyen nyilvánvaló... jobbikost még nem látott.

Más. Tegnapelőtt elvittük a gyerekeket strandolni. Csak négy órát pancsoltunk, de annyira meleg volt, hogy inkább hazamentünk, de ennyi is elég volt, hogy ronggyá égjünk. A gyerekek nem, mert őket alaposan bekentük égés elleni krémmel. Mi hülye szülők pedig legyintettünk, mi kibírjuk. Francokat. 
Emlékszem, amikor még nem voltak gyerekeink és először jártunk apjukkal Royanban, ő szénné égett, aztán balhézott, hogy azonnal menjünk égés elleni krémért a patikába. Most felajánlottam neki, hogy bekenem, de nem, ő nem kért belőle. Volt is nyafogás a végén. Nem nekünk való ez a hőség.

Most nem beszéltünk a visszaköltözésről. Én kerülöm a témát, és ő sem hozta fel. Így múlnak el szerelmek. Azért nem esik jól... Persze azt sem tudom, mit szeretnék. Jó lenne vele élni, de az eszemmel tudom, hogy amíg nem adottak a feltételek, addig óriási baromság lenne felrúgni ezt a biztonságos életet, amiben most vagyunk a gyerekekkel.

2016. június 20., hétfő

Még cím sincs

Nehezen érek rá blogot írogatni, sajnos. Nemcsak idő nincs, de kedv sem sok. Nem tudom mitől.

Már unom a témát meg hát annyira tré, hogy ide nem is akarom elmesélni.  

Voltam Quimby koncerten, amire legalább három éve vágytam. Csurig áztunk és ettől olyan furcsa hangulatom lett. Minden olyan tökéletesnek tűnt. Jó barátokkal voltam, Gazsi hozott magával öt nőt, ott volt Tündi - Tibi páros is, tényleg szuper volt. Azért a végén nekem szólt Gazsi, hogy mehetünk haza. Úgy értem, mindenki a saját otthonába. Szerencsére ez így tökéletes, ő a legjobb barátom, mellette pedig csapja a szelet egy másik figura, akit nem kell komolyan venni, de azért jól esik, hogy csapja. Apjukkal valószínűleg már nem tudjuk rendbe hozni a dolgainkat, veszett fejsze. Pedig néha még ábrándozok, hogy mégis, de még mindig nem szokott le a viselt dolgairól (folyamatos fikázás, kákán csomó keresése, negatív spirálba lehúzás...), így aztán jobb lesz nekem felébredni a csipkerózsaságból. 

2016. június 10., péntek

Mára ennyi

Tegnap óvodás osztálykiránduláson voltunk, ahol kiderült, hogy még egészen jól tudok röplabdázni, pedig 29 éve nem röpiztem, de még csak játszásiból sem, nemhogy dobogóra hajtva. 

2016. június 3., péntek

Tetvekről, moziról, csordaszellemről... mazsolázzatok kedvetekre!

Azt sem tudom, hol kezdjem. Olyan szaftos sztorijaim vannak, hogy... el sem merem mesélni.

Inkább azt mesélem el, hogy tegnap a rendkívüli szülői értekezleten vettem észre, hogy nincs meg egyik telefonom sem. Levert a víz. Aztán a céges meglett, de a sajátom nem. Amikor vége lett az értekezletnek, amiről fogok még itt értekezni, mert tanulságos, hazamentem, átkutattam az előszoba komódokat, a konyhapultot, de semmi. Feladtam. Meg indulnom is kellett, de mivel hideg volt, kiugrottam az autóhoz a kabátomért és ha már ott voltam, benéztem az autó utasterébe, hogy nem hagytam-e véletlenül ott. Képzeljétek, az anyósülésen volt. A nyóckerben. Sértetlenül!!! Egy egész éjszakán és nappalon át ott volt és senkinek nem tűnt fel és ha fel is tűnt, nem nyúltak hozzá. Azért most elmorzsolok egy rózsafűzért.

A mozi előtt beugrottunk a Szerájba és rendes lány voltam, csak egy fél padlizsán- és egy fél zellersalátát ettem. Isteni volt!
A Haifa kikötő című filmet néztük meg a Cirkóban. Nekem tetszett, igaz, a végén a szálat nem varrták el ízlésemnek megfelelően. Mindenesetre azt hiszem, kívülről betéve megismertem Haifa lépcsőit, valamint kifejezetten büszke voltam magamra, hogy végig értettem az összefüggéseket, a visszakapcsolásokat, az áthallásokat, erre a végére, pontosan a végére lógva hagytak.
Mozi után még beültünk a Biaritzba egy teára, hogy még dumálhassunk. Én azt hiszem egyedül Gáspárral tudom feltölteni az elmémet értelmes dolgokkal. Mostanában nincs senki más körülöttem, akivel meg tudnám vitatni az élet dolgait. Ez azért elég súlyos, mert nagyon ritkán tudunk találkozni, amiből egyenesen következik, hogy nincs mit csodálkozni, ha elbutulok.
Aztán, mint mindig, hazavitt. 

Vissza a szülői értekezletre. Kiderült, hogy már három hete folyik a tetűügy és az is, hogy az ovi megpróbálta elsunnyogni a dolgokat, valamint balekok is voltak, mert az egyik fiatalka kis óvónő berakta az igazolások közé az első ÁNTSZ igazolást és nem szólt sem a kolléganőjének, sem az igazgatónőnek, hogy tetves volt egy gyerek. Aztán még lett egy titkon tetves és egy nyíltan tetves, de még mindig nem írták ki az üzenőfalra, hanem csak az ötödik gyereknél kaptak észbe, miután a szülők agya már bugyogott a méregtől, hogy nem kellene-e tájékoztatni az egész óvodát az esetekről? A helyzet az, hogy már átterjedt a többi csoportra is és például mi is hiába kezdtük meg a megelőzést múlt héten szerdán, e hét szerdára (megelőzés 2.0 fordulónapján) a kislányom is tetves lett. Illetve csak serkés, de gondolom valami bestia csak odatojta a tojásait. Szóval megnyertük mi is. Na nehogy már kimaradjunk a jóból. Ennyit a Paranitről. 
Vettem a samponon felül Paranit "lotiont" is (ez van ráírva), na hát az már tényleg kimoshatatlan libazsír. 

Aztán volt szó még az olasz mammáról is, akit mindenki ... hogy is mondjam... minden szülő zsebében kinyílik a bicska, ha mamma megszólal, de én mondtam a többieknek, hogy az lenne a legjobb, ha levennénk őt az e-mailes levelezési listáról és őt külön, másképpen tájékoztatnánk, hogy ne legyen már vége az örök balhénak és ekkor elkezdtek a jelenlévő szülők fröcsögni (mamma nem volt ott), én meg leállítottam őket, mert a fröcsögésen kívül már fantáziáltak is, hogy vajon miket csinálhat mamma. Gyűlölöm a kiközösítést és az ilyen hamis információterjesztést, pláne hogy nem is volt ott. Szerintem segítségre lenne szüksége, nem ilyenféle támadásokra, de aztán az lett a konklúzió, hogy az iskola- és óvodapszichológus sem igazán tud mit tenni, akkor meg mit akarunk. Így halnak éhen Magyaroszágon 1,5 éves kisgyerekek, mert ott megpróbált a védőnő, gyerekorvos, hivatal tenni valamit, de amilyen hatékonyak vagyunk, csak szart pofozunk. És a társadalom is elég seggfej, hogy inkább támadnak, fikáznak, ujjal mutogatnak, csordában!!! De azért tegnap úgy láttam, kicsit elgondolkodtak és kicsit elmerengtek az emberségükön. Na nem azért írom, hogy fényezzem magam, de elég legyen már abból, hogy egy másodpercnyi gondolkodás nélkül haladunk a csordával.

Apropó csorda. A minap az egyik főnök szól a szép lánynak, hogy diktálni fog neki egy levelet (2016-ban, hát beszarás). A szép lány betojt, mert ő nem tud gyorsan gépírni, valamint 4 centis körmei vannak, de én meg imádok írni, pontosan olyan gyorsan írok, ahogy a gondolataim szárnyalnak (muhahaha, mi ez a tömény öntömjénezés ma?), szóltam neki, hogy átvállalom, de akkor meg azon parázott, hogy hogy néz az ki, de nem volt mitől félni, ezt a főnököt egy kis humorral, egy csipet terelgetéssel észrevétlenül rá lehet venni ilyenre. Lediktált egy fizetésemelési kérelem elutasítást. Szép lány ott állt az ajtómban, főnök mondta, hogy ha valaki fizuemelést kér, akkor mindenki ezt a formulát fogja megkapni, mire a szép lány bólogatott és mondta a cicahangján, hogy jó. Eltelt két másodperc, mire leesett a tantusz és közöltem vele, a főnök szeme láttára, füle hallatára, hogy a francokat jó. Ilyenre nem mondjuk, hogy jó. Azt már nem mondta, hogy bazze, ne a csordával haladj, hanem legyen önálló akaratod és véleményed. Nem, nem fosok ilyeneket kimondani. És attól sem félek, hogy a fájlt "fizetés nuku" címen mentettem el, mert ez a főnök szereti az ilyen kis humorbombonokat (én annak veszem, aztán persze lehet, hogy gyenge).

Most nagyon kell futni dolgozni, lenne még mit mesélni, de tényleg rohanok.