2016. április 6., szerda

Amikor én még kislány voltam

Hétfő: pocsék, rengeteg munka. Lekéstünk a gyerek iskolai felmérőjéről. A kolléganőm sírógörcsöt kapott, amikor mondtam, hogy le kellene lépnem. Ezért inkább maradtam.

Kedd: még annál is borzalmasabb, megint nem tudtam időben elindulni a munkahelyemről, mert a kolléganő megint sírógöcsöt kapott. Fiatal, még. De tegnap legalább odaértünk a gyerekkel a felmérőre. Igaz, 20 perccel zárás előtt. Hibátlanul, maximális pontszámmal megírta a tesztlapot, de mire bekerültünk a szóbelire már olyan fáradt volt, hogy nem működött az agya. Azért azt el tudta mondani, hogy a hal a kedvenc étele és a fekete a kedvenc színe. Este hat után szabadultunk. 
Ez a felmérő csak arra lett volna jó, hogy kiderüljön, melyik osztályba érdemes íratni őt: matekos osztályba vagy az emelt szintű angolosba. Nem derült ki. 

Este megörültem, mert visszaigazolt a fb-on egy általános iskolai osztálytársam. Én már alig emlékszem az általános iskolai osztálytársaim neveire, de Antoniót nem felejtettem el. Nem, nem gyerekkori szerelmem volt, hanem csak padtársam. Engem mindig fiúk mellé ültettek, hogy ne pofázzak annyit. Én egy zárkózott gyerek voltam az elején, egy szorongó néma kacsa, de felsőben egyszer csak megnyíltam. Ezért a nem pofázás nem jött össze, de mit csináljak, mindenki dumált.
Ez a srác a szemben lévő épületben lakott és volt személyzetük, takarítónő, kertész, szakács. Amikor a srácék nyaralni mentek, a személyzet mindig rendezett egy óriási partit a többi ázsiai havernak (nem emlékszem hova valósiak lehettek, de akkoriban a tehetősek filippínókat alkalmaztak). Láttuk az ablakból, ahogy partiznak és csak csodálkoztunk, hogy ilyet lehet.  Lehetett.
Volt olyan, hogy amikor a lány osztálytársaimat meghívtam magunkhoz, felmentünk a tetőteraszra vizes lufizni és amikor megmutattam nekik, hogy hol lakik Antonio (pontosan szemben), akkor átkiabáltunk neki, hogy dugja ki az orrát. Elég jól beégett az agyamba ez a jelenet. Az egyik filippínó jött ki a teraszukra és szólt neki. Irgalmatlan nagy római tetőteraszt képzeljetek el, de tényleg hatalmasat, megmutatnám a google earth-en, de nem teszem, személyiségi jogok és a többi miatt. A "mi" (magyar állam) tetőteraszunk sem volt piskóta, de Antonioéké lepipálta, az biztos meg hát az övék  csinos is volt, pont olyan, mint a Nagy szépség c. filmben is van: rengeteg növény, szép fehér párnás kerti bútorok, őrület!
Egyszer, nyolcadik év végén meghívott mindenkit a vidéki házukba medence partira. Én azt hiszem, ott ébredtem rá a társadalmi különbségekre. Addig csak kicsit éreztem furcsának, hogy minden osztálytársamnak Timberland cipője volt, nekem pedig "csak" Lumberjack, de ott a medence partin azért kinyílt a csipám. Ezek az én régi osztálytársaim egytől egyig mind szerény volt, senki nem kérkedett azzal, hogy meglehetősen tehetősek. Ott, a vidéki házban is volt személyzet. Az asszonyok három óriási tepsiben hoztak frissen készített pizzát. Ott szerettem meg a pizza rossát, mert addig finnyás voltam, nem szerettem igazán az olasz konyhát. 
Antonio helyes srác volt és most is az. Mondjuk úgy, hogy állati dögös felnőtt lett belőle. Egy részvénytársaság elnöke. Hozzánk ő lebukott, nem volt jó tanuló, de ezen cseppet sem izgult. Konkrétan leszarta a tanulást, mint ahogy Fabrizio is, akinek az apjának a Via Giuliában volt és ma is van antikváriuma. Na ő csapnivalóan rossz tanuló volt, de ő volt a legviccesebb fiú, ezért mindenki szerette. Mellé is kellett ülnöm. Tőle kaptam az első zsidó kultúrcseppeket. Nem volt ő hülyegyerek, csak laza figura.
Fabrizio, amikor intőt és mellé lelkifröccsöt kapott a tanártól, hogy mi lesz így belőle, azt mondta, hogy nincs min paranoiázni, az ő sorsa el van rendelve, ne féljen tanár úr, ott a bolt.
Attól, hogy általános iskolában folyamatosan bukdácsoltak még mindkettőjük diplomás ember lett, nem is akárhol és megy a szekerük rendületlenül. 

Mégis megmutatom,  talán így még nem sértek jogokat.


Ma egyedül tartom a frontot a munkahelyemen: saját helyemen, a titkárságon, sőt, még portaszolgálatos is lettem. Még csak fél három és már lóg a belem, harmadik napja nincs idő ebédelni sem, ezért az íróasztalnál tömök magamban hülyeségeket két telefonhívás és levélírás közben, de nem baj, ma, ha minden jól megy, megyek a moziba és utána kerekasztal beszélgetésre. Anyukám vigyáz a gyerekeimre, ezért éjjel kettőkor neki fogtam takarítani. Sajnos nálunk már hétfő este olyan, mintha bombát robbantottak volna a lakásban. Meg hát ettől a végtelen fáradtságtól nincs kedvem a szinten tartáshoz. Összepakoltam a konyhát, a nappalit, a fürdőszobát kisuvickoltam, hajat is mostam meg ruhákat, edényeket is, reggel az ágyat összerendeztem. Csak a porszívózás és a felmosás maradt el. Négykor újra elmentem aludni. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha mindezt két óra alatt képes vagyok kivitelezni, akkor az nem is akkora nagy kupi.


12 megjegyzés:

  1. És azt ugye tudod,hogy tegnap volt a nem fizetett munkák napja? Csak szólok 😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az lett volna az igazi, ha valaki megfizette volna ezt a nemes világnapot. :))

      Törlés
    2. Nos az ajánlás szerint az ünneplés helyes módja az, hogy a láthatatlan munkát ( mert ez a helyes neve a napnak, utánanéztem) végzők ezen a napon magukkal törődjenek, ne másokkal . Hmm?

      Törlés
    3. Tja, most mondd... Sebaj, majd jövőre pótold (pótoljuk,khm)

      Törlés
    4. Véssük be a naptárba! :)


      Kecs, van blogod? :) Olvasnám.

      Törlés
    5. Ahh,nincs. En egy ilyen kibic vagyok. Se blog,se Facebook. Csak olvasok sokat, az is sok időmet lopja. Sajna függő típus vagyok, csak lógnek a neten, ha meg több lenne a csábítás. De kedves a kérdés, jól esik (mert hiú is vagyok,no)

      Törlés
    6. Na jól van, jól van! :)

      Sajnos én is függő vagyok, de úgy látom, hogy irgalmatlan sok embert bekapott az internet. Szóval nem lógunk ki a sorból.

      Törlés
  2. méééééég mesélj a gyerekkorodról!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól esik a bíztatás!!! :) fogok, mert kedvet adtál hozzá.

      Törlés

A robot kikapcsolva.