Reggel hétkor kellett volna lehúzni a rolót

El kell mesélnem, hogy ma reggel az óvodában vettem észre, hogy nincs meg a táskám. Ugyan az uzsonnás, könyves szütyő nálam volt, de semmi más. Azt hittem agylobot kapok. Rohanhattam haza.

Miközben mentünk az ovi felé, a villamoson a lányom szólt, hogy le kell szállnunk. Egyetlen egy megállónyira lakunk. Én még simán utazgattam volna. Eléggé el voltam merülve a gondolataimban. Pontosabban kongott az ürességtől a fejem, nem gondoltam én semmire.

Miután leadtam a gyerekeket az oviban és amikor tudatosult bennem, hogy se bérletem, se pénztárcám, se iratok, se smink, se semmi nincs nálam, és gyalogoltam az autóhoz, mert metróval és busszal már nem értem volna időben a munkahelyemre, mit látok? Büntit. Kettőt is. Ezek szerint lejárt az éves kerületi ingyenes parkolási engedély (saját autóval parkolok a saját kerületemben.) Sajnos csak hétvégéken járok autóval, egyébként leparkolok vasárnap és onnantól békávézok péntekig. Ráadásul nem a saját utcánkban találtam helyet legutóbb, hanem a szomszéd utcában, azt is négy-öt kör után, ezért sem láttam, hogy már rajtam a bünti. Még jó, hogy nem kerékbilincset raktak az autóra.

Az is szerencse, hogy 15 napon belül kell befizetni az alacsonyabb összeget. Természetesen megpróbálom kisírni, hogy velem ne vicceljenek már, töröljék el a francba. Gondolom első körben beintenek, hiszen a kerületnek semmi köze nincs a parkoló társasághoz, „logikusan”. 

Mindez azért, mert már korán reggel kifüstölt az agyam, a gyerekek készültek összekapni, és nekem már ettől is kifeszültek az idegeim. Mondom, még nem pattant ki az igazi balhé, még csak készülőben volt.