2016. február 29., hétfő

Mu Színház

Az, hogy elmenjünk a Mu színházba nem önálló ötlet volt, sokáig nem is tudtam a létezéséről.
A kislányom legszebb csoporttársa lépett fel tegnap, a szülei hívtak meg többünket. Örülök, hogy bevettek a csapatukba.
Én most jártam ott először, de annyira tetszett, hogy legszívesebben éves bérletet vennék. 

Először a 4 és 7 év közöttiek adták elő a műsorukat. Három csoport volt, egyenként 4-5 perces kortárs performansszal léptek fel. A legkisebbek voltak a legaranyosabbak,  a nagyok, ahová a kis barátnő is tartozott pedig egyenesen óriási volt. Elképesztő! Én azóta sem térek magamhoz, hogy a kis barátnő mennyire érzi a zenét és a táncot. Ugyan még csak hat éves, de annyira ügyes, hogy arra nincsenek szavak. A kézmozdulatai lágyak, a spárgája tökéletes, az ugrásai pont ritmusra.
Bánom, hogy a kislányomat nem tudom oda beíratni. Heti háromszor kellene járni, akkor, amikor én még bőven dolgozom.

A második előadás a Dzsungel könyve volt. Már amikor beültünk a nézőtérre minden sejtelmes volt. Sötét, szárazjég füstölgött körülöttünk, indák lógtak a plafonról. Aztán megszólalt a zene és jöttek a majmok. Én már régen láttam ilyen jó színházi előadást. Végig feszültségben tartott. Bandi idegei is végig pattanásig feszültek, az izgalmasabb részeknél az előadással rezzentek a vállai.
Nekem a legjobban Balu tetszett, ennek a lánynak aztán tényleg a zsigereiben van a tánc. Őrület volt!


2016. február 27., szombat

Iskolakóstoló + Pier Paolo Pasolini

Pénteken iskolakóstolón voltunk a Fazekasban. A gyerekek névsor szerint voltak beosztva osztálytermekbe, amikor már vége volt a rendes tanításnak. Ennyi jelentkező gyerek nem is fért volna el másképp.
Minket felnőtteket feltereltek a nagyterembe, ahol az egyik igazgatóhelyettes mondott el gyakorlati tudnivalókat és lelki útravalókat.
A lényeg, hogy 159 jelentkezőből 15 gyereket fognak kisorsolni (nyilvános sorsolás). A maradék 48 gyereknek már oda jár a nagytesójuk, nekik ennél fogva van helyük. Van még 4 hely a jolly jockereknek, akik esetleg külföldről jönnének haza. Gyakorlatilag olyan, mintha a lottó ötösre áhitozánk, mi maradékok.
Azért jó volt a 105 éves székeken ülni. Én fősulis koromban lehúztam három évet ott (is), már akkor is szerelmes votam ebbe az iskolába.

Előtte, csütörtökön elmentünk Gáspárral a Puskinba megnézni a Pasolini c. filmet (összesen négyen voltunk a teremben, de ezt most megértem, Pasolini nem túl ismert itthon. Örülök, hogy egyáltalán vetítik.).
Én tanultam róla annak idején, de nem a rendezőről (nem mélyedtünk bele), hanem az íróról. Nekem tetszett a film, az életéről ezeket a szálakat nem igazán ismertem, túl fiatal voltam szerintem, hogy felfogjam, még, ha olvastam is ezekről részekről. Mitikus figura volt, egy igazi forradalmár, jól odamondott a társadalomnak.
A mai napig nem tisztázott, hogy a politika tette-e el láb alól, vagy szimplán a huligánok.
A filmjeit én nem ismerem, hiába, hogy volt a fősulin filmtörténeti szemeszter. Azért a Decameron nem lett volna annyira súlyos, mint a Salò, avagy Sodoma 120 napja, azt igazán szívesen megnéztem volna. Na majd most.
Az durva, hogy Gáspár, akinek mániája a német nyelv, jobban ismeri Pasolinit, mint én, akinek az olasz a vesszőparipája. Ráadásul ő nem humán beállítottságú, hanem túlontúl reál, tekintve a summa cum laude (plusz valami ajándékot is kapott ezen felül) műegyetemi diplomáját, valamint a szakmáját. Most mit csináljak, büszke vagyok rá. Minden anya álma, hogy ilyen szuper gyereke legyen. Én is azt vizionálom, hogy a gyerekeim majd ilyenek lesznek, mint ő: okos, humoros, emberi, érdeklődő, szép, szorgalmas, érvényesülni tudó, nem sorolom tovább. (Párkapcsolati kínlódásokat leszámítva. Francba, hogy senkinek nem megy könnyen ez a dolog?)
Mindenestre látszik, hogy ki az értelmiségi közülünk. Nem én.

A végén még beültünk dumálni, mint mindig, aztán hazavitt, mint mindig.

2016. február 25., csütörtök

Turmix

Én elvittem magammal hétfőn az edzőcuccot, előtte még a honlap órarendjére is feliratkoztam, amikor meg odaértünk, közölték, hogy beteg az edző. A jumping fit-re nem vállalkoztam. Nem mertem becsatlakozni, mert oda tényleg csak az erősek járnak. Látszólag. Aztán az egyik lány mondta, hogy kezdők is jöhetnek. 

Két napja megkóstoltam végre a zabkását. Isteni! Azóta reggelire és uzsonnára azt eszem. Én egyelőre még nem főzöm, hanem csak belekeverem natúr joghurtba és beleszórok néhány fagyasztott meggyszemet a szüleim kertjéből. Ma narancsot, mert nem otthon készítettem el. 

A kislányomon teljesen megilletődtem. Hogy ez a gyerek milyen kitartóan korcsolyázik. Lehetőség volt a szülőknek is megtekinteni a gyereket a műjégen, miután egész télen oda jártak az ovival. Nem ő volt a legügyesebb, sőt, ő volt mindig hátul, de soha nem adta fel, teljes erővel végezte a feladatokat. 

A fiam viszont már három hete betegállományban van. Igaz, ezen a héten már nem volt láza. Hála a szüleimnek, hogy járhatok dolgozni és nem kell otthon dekkolnom. 
Meggyógyult ő már egyszer, úgy két hete, de amikor a kislányom is beteg lett, visszaesett a lázba. 

Ami még jó volt, hogy az egyik kollégám felhívott pénteken, hogy nem tud elmenni színházba (betegség miatt, nálunk is sorozatban dőlnek ki az emberek, borzalom), nekem adta a jegyeit. Na nem ingyen, de kicsit engedett az árból, így mindketten jól jártunk, mert nem kevesebb, mint a Mary Poppinst nézhettük meg, amire lehetetlen jegyet találni. Az előadás egy csoda volt, igaz alig láttam belőle valamit, mert én a makit néztem, ahogy örül. 

A színház előtt még a fodrászhoz is befizettem őt, hogy csinosabb legyen a haja. 

Gyerekek, ezen felül tényleg nem történt semmi.






2016. február 19., péntek

Mások gyerekei

Tegnap találkoztam az oviban a kínai tanárnővel, aki mesélte, hogy van már egy másik francia kisfiú is, és pont Bandiék csoportjában. Ahogy beszélgettünk, jöttek is ki a csoportból a gyerekek, mentek át a "gyűjtőbe" (igen, így nevezik az ügyeletes csoportot).
Már ránézésre is látszik, hogy nem magyar kisfiú. Leguggoltam hozzá, bemutatkoztam, és onnantól nagyon cukin elbeszélgettünk, például, hogy hogy érezte magát az oviban, mi a neve, hány éves, mi a jele és a többi. A végén megkérdeztem az óvónőtől, hogy ugye mindkét szülője francia, mint a spanyol kislány esetében. Közölték, hogy az anyukája magyar. Bumm. Én meg ott produkáltam magam. De az elején azt mondták, francia. Én azt hittem, olyan, mint a spanyol-spanyol kislány, aki csak ideiglenesen tartózkodott az országban. Ott az anyuka ösztöndíjasként töltött fél évet Magyarországon, és jött az egész család vele. Azért mindezektől függetlenül nagyon jól esett franciául cseverészni. Kifejezetten hiányzik a francia nyelv és most úgy éreztem, nagyon jól ment. Amíg Franciaországban éltünk, mindig azon görcsöltem, hogy bénán beszélem a nyelvüket. Pedig sokan dicsértek, mégis szorongtam. Most itthon vagyunk és már büszkén viselem a nyelvtudásomat. Nem semmi! Csodálkozom önmagamon. 

Az is nagyon jól esik, hogy az osztrák-magyar olasz mamma legkisebb fia tisztára odavan értem. Bármikor meglát, halkan odasomfordál hozzám, megkopogtatja a vállam (mert én állandóan guggolok, ha gyerekekkel vagyok... Ezt is Franciaországban lestem el, sokkal könnyebb úgy barátságban maradni a gyerekekkel, mint fentről lefelé beszélni hozzájuk, mintha istent akarnék játszani), átölel, súg valamit a fülembe. Általában azt, hogy mikor jöhet el hozzánk és mi a teljes nevem. Azt vettem észre, hogy minden gyerek kacarászva ismétli el a nevemet. Most ilyen idők járnak, a játszótéren a gyerekek tudni akarják a nevemet, ami ezek szerint vicces. Mintha csiklandoznám őket, úgy nevetgélnek. Pedig teljesen átlagos nevem van. (Itthon átlagos. Franciaországban vérciki a keresztnevem, grrr.)
Rajta is látszik, hogy nem magyar kisfiú. Rengeteg csillogó fekete haja van. A mamma is jó fej, mert nem féltékeny erre a rajongásra meg hát elég jókat dumálunk egyébként is. 

Mostanában megint sajnálom, hogy annak idején nem sikerült bekerülnöm az óvónőképzőbe, mert egyszerűen imádom ezeket a kis makikat. 

Az úgy volt, hogy amikor hetedikes voltam, a szüleim elvittek a fóti óvónőképző iskolába elintézni, hogy majd következő évben oda mehessek tanulni. Akkor még Rómába jártam iskolába. Azt mondták, rendben, nincs akadálya. Aztán következő évben mentünk beiratkozni, és közölték, bocs, de nincs már hova leültetni a gyereket. Rohantunk Gödöllőre, ott ugyanez, bocs, nincs szabad hely, telt ház. Mehettünk Vácra a gimibe. Így nem lett belőlem óvónő. 

Itthon talán nem tűnik nagy kunszt szakmának az óvónői, nem túl nagy a reputációja, de Franciaországban szerintem klassz dolog, én ott felnéztem az óvodapedagógusokra. 

2016. február 18., csütörtök

Az a hír, hogy nincs hír

Meg vagyok illetődve ettől a sok törődéstől. Ma Mary Poppins kolléganőm meglepett egy kézkrémmel, hogy mindig legyen kéznél. A kezeim, ha nem kezelem, olyanok, mint a kiszáradt, repedezett virágföld. 
A másik két kolléganőm pedig folyamatosan tartja bennem a lelket, nehogy egyek. (Este sajnos elrontom a dolgot, mert eszem. Még van mit faragni rajtam.)


Ennyi hírem van mára, tegnapra és tegnapelőttre.

2016. február 15., hétfő

Február végéig nem megyek sehova

Szombaton a haverom, mert azt nem írhatom, hogy barátom, még azt gondolnátok, hogy járunk (brrr, micsoda furcsa kifejezés), holott nem. Mindig is idegesített, hogy lebarátozzuk a szerelmünket is. Elkanyarodtam. 

Szombaton a barátom írt, hogy vett két koncertjegyet a Balkán Fanatikra. A baj az volt, hogy nem akartam bulizni menni, mert mindkét gyerek a szüleimnél betegeskedett már napok óta. Bandi már több, mint egy hete. Még 39,6-ra is felszökik a láza. Mondjuk amikor baba volt, rendezett 41 fok feletti lázakat is. Na az nem sétagalopp. 

Ilyenkor nem tudom pontosan, hogy vett két koncertjegyet, aztán elmegy vele valaki az udvartartásából, vagy kifejezetten nekem vette a másikat, ezért rákérdeztem kerek-perec. Nekem vette. Én őt eléggé csípem, ezért természetesen nem tudtam neki nemet mondani. Otthon persze kaptam a fejemre, mert én még mindig egy kis csitrinek számítok, hiába a 40+. Jó, hát tudom, illett volna a beteg kis majmokat ápolnom. Tudom. Szerencsére ők imádnak a szüleimnél lenni. 

Vidékről még haza kellett ugranom, mert nem volt nálam a vakolat, anélkül én nem teszem ki a lábam. Kell, mert az arcomon is megjelentek a májfoltok. A szem alatti fekete karikákról ne is beszéljünk. 

A buliban feljött a "ki hány éves" téma. Basszuskulcs, kiderült, hogy én 1980-as években születettekkel járok partizni (1985, OMG). Azt hittem, egykorúak vagyunk, erre kiderül, hogy több, mint tíz évvel fiatalabbak nálam. Na jó, a barátom (akivel nem járunk) 1979-es. 
Szombaton, miután közöltem, hogy '73,  a barátom haverjának a barátnőjének (akivel nem járnak) kikerekedett a szeme, majd miután összekanalazta magát, közölte, hogy egy tízest bátran letagadhatok. Persze az is lehet, hogy csak duma volt. 

A koncert szuper volt, klassz zene, amire istenit táncoltunk, még izomlázam is lett tőle. Mást nem mesélek a buliról, maradjak meg az emlékezetetekben szeplőtlen házi egérként. 






Frissítés: azért az is sokat fiatalít rajtam, hogy rendesen ki van párnázva az arcom. Sajnos nemcsak az arcom, brrr. Mindenesetre botoxra nincs szükség.




2016. február 12., péntek

Egy sűrű csütörtök este

Tegnap elhatároztam, hogy meggyszínű köröm nélkül sehova nem indulok tovább, megcsináltatom magamnak, amint lelépek a munkahelyről. Aztán ebből megint nem lett semmi, mert futnom kellett a Dohány utcába a Hátsó kapu nevű helyre egy LMBT előadásra. Érdekes volt, pláne, hogy zömében a '80-as évek végéről volt szó: hogy viszonyultak annak idején a melegekhez Magyarországon. Az nagyon furcsa volt, hogy összesen 25-en voltunk a rendezvényen, nem sokan. 

Aztán elmentünk, ettünk egy mexikóit. Ahelyett, hogy betartottam volna a munkahelyi súlykontroll csoport intelmeit, nevezetesen a két csinos kolléganőm utasításait: mit, mikor, hogy, mennyit kell enni. Francba! 
Szeretem ezt a két kolléganőmet, mert nagyon törődnek velem és ezt finoman teszik, nem tolják az arcomba, hogy kövér vagyok, csak terelgetnek a jó irányba. Igen, ők a receptesek, körmösök, akik nem azt a zenét szeretik, mint amelyiket én, de ez a jó az egészben, hogy nincs duzzogás, békésen pörög az élet tovább. (Jó, most azt hiszitek, hogy mentem az irhámat... és igazatok van, na!)

Mivel még mindig nem volt késő, elmentünk a moziba megnézni az Ifjúság című filmet. Ez sokkal jobban tetszett, mint Sorrentino "A nagy szépség" címűje, amit igazából nem értettem meg (hogy divatos legyek: nem jött át). Szerencsére az olasz tanárom azt mondta, egyáltalán nem kötelező és nem baj, ha valakinek nem tetszett. Egyszerűen nem értettem meg, mi a pláne benne. Azt hiszem az volt a baj, hogy tv-ben néztem, az pedig elég sokat ront egy rendes mozifilmen. 
Sajnos most is voltak a moziban, akik csörögtek a pattogatott kukoricával ÉS csipsszel. Erről IKL is írt pár hete. Én rászóltam a két libára, hogy legalább halkabban recsegjenek. Kiröhögtek. Csörögtek tovább. Szerintem direkt. Akkor meg beszóltam, hogy úgy esznek, mint a sertések. Pont láttam őket, előttünk ültek, a két ülés közt láttam, ahogy tömték a majmot, elég visszataszító volt. Egyedül annál a jelenetnél maradtak csöndben, amikor a karmester a teheneknek vezényelt. Na most nem lett volna jó ezt a filmet ilyen vágható csöndben végignézni? De. 

Onnan még elmentünk a Liszt Ferenc térre, megittunk egy bambit, jót dumáltunk, mint mindig, elsétáltunk a Bajza utcáig, ahol parkolt, végül hazavitt, mint mindig. 

2016. február 11., csütörtök

Játszótéri pletykalap

Az nagyon jó, amikor ultra szimpatikus lányokkal bandázunk a játszótéren, egészen feltöltődöm olyankor. A gyerekek futkároznak, mi beszélgetünk. 

Én nem tudom, mi a különbség a játszótéri  és a munkahelyi nők közt, de a tegnapelőtti játszótéri lányokért teljesen odavagyok. A munkahelyi lányok is helyesek, aranyosak, de közülük egyedül Mary Poppinsért rajongok, a többiek egyszerűen normálisak, nincs bennük plusz varázslat. 

Nó, a gyerekkori barátnőm (azt hiszem kimondhatom, az!), akivel 35 évig nem tudtunk egymásról semmit, most meg szinte naponta találkozunk, róla már meséltem.
Ő a rendes polgári munkája mellett fest és volt már néhány kiállítása is. Iszom a szavait, amikor a festészetről mesél. 
A mimikája nagyon vicces, bármikor felvidít. Olyan kreatív humora van, hogy szerintem simán beillene egy one-man-showba.

Panna, az énekesnő. Néha úgy kell bánni vele, mint a hímes tojással, mert könnyen agylobot kap, ha hülyékkel találkozik. Nem bírja az üvöltést, nem bírja, ha túl sokat mesélnek neki a munkahelyről, nem bírja a negatív hozzáállást.
Van egy "eltés tarisznyás" lány, aki állandóan, de állandóan a munkahelyéről (állami hivatal) dumál és csak rosszat. Panna amint meghallja őt, már forgatja szemeit és arrébb áll.
Én nagyon szeretem Pannát, jó vele beszélgetni, neki is jó humora van. Velük nyáron sokat bandáztunk a Mikszáth Kálmán téren, komolyan isteni, amikor a gyerekek elvonulnak játszani a szoborhoz, mi felnőttek pedig, mint felnőtt a felnőttel beszélgetünk.

A harmadik az olasz mamma. Na ő aztán egy valódi kakukktojás, már messziről látni, hogy kilóg a sorból. Osztrák mama, magyar papa, vagy fordítva, Budapesten végezte az egyetemet, aztán el Olaszországba, férjhez, végül vissza, de ezt nem mesélte el, hogy miért és hogy történt. Azt gondolom, nem véletlenül jár csupa feketében. Egy fia színt nem láttam rajta eddig, csak feketét.
Nagyon cukin intonálja a magyart.

Már meséltem itt az olasz mammáról. Azért olasz, és azért nem osztrák, mert a testbeszédéről ordít, hogy van köze Olaszországhoz. Imádom. De azt is szeretem benne, hogy eszméletlen fafejű és óriási az igazságérzete. Ő nem engedi letörni a szarvait (nem úgy, mint én). Harcol, inkább széllel szembe pisál, de őt nem fogják derékba törni, az fix.

Mi négyen így összeálltunk és csaptunk egy jó estét magunknak. Állati klassz volt!
Nó azért szerette meg mammát, mert mindketten németesek, Panna azért, mert eddig még csak nem is köszöntek egymásnak. Én eddig is szerettem mindhármat.

Az óvodában február 24-én lesz a farsangi nagy mulatság, ezt kiírták a faliújságra. Meglátta ezt mamma és a papírra ráírta tollal: a farsangi időszaknak vége, dátumok, hivatkozás. Alá is írta, tehát nem inkognitóban üzent. Az óvoda meg persze eldobta az agyát és írtak neki egy hosszú levelet, persze nem nevezték meg mammát és nem is írta alá a végén konkrét személy, csak így: az óvoda pedagógusai. A levélben az állt, hogy nálunk nem szokás a faliújságon keresztül üzengetni, hanem meg lehet beszélni mindent az óvodai dolgozókkal (a szerk. megjegyzése: ha az olyan könnyű lenne...), valamint az óvoda nem egyházi fenntartású intézmény, ezért ők akkor tartják a farsangot, amikor akarják (ezt arculathelyes szövegkörnyezetbe ágyazták). Ahhoz képest az óvodában minden héten rá van vezetve a heti menüre, hogy sertéshús mentes intézmény. 

Lefotóztam a faliújságot, de nem mutatom meg. Nincs idő kiradírozni az óvoda nevét és a többit.

2016. február 10., szerda

Mh-i pletyka (folyamatos frissítés)

Ma reggel is a köröm volt a téma, de olyannyira, hogy meggyőztem magam, nekem is kell a schell lakk, vagy mi a franc. Egy körömlakk, ami nem kopik le két héten keresztül. Valentinra meglepem magam egy ilyennel. Ennyit az én fintorgásomról.



Úgy látszik, ezen az új helyemen szófosásom van.



* megnéztem: 67 millió és 60 millió

2016. február 6., szombat

Néha jó vagyok

Péntek délután volt egy videokonferenciánk, aminek én a végére teljesen kikészültem. Az egész hét húzós volt, és mondhatom, pont a hét utolsó munkanapjának a végére berakni egy tömény műszaki tolmácsolást, cseresznye volt a torta habján. A vége felé már zsibbadtam, szerintem a kollégáim is látták rajtam, hogy végem van, ráadásul már közel négy óra volt, mindenki lézengett haza, ezért mi is befejeztük a tárgyalást (én már háromnegyedkor eléggé izgultam, hogy ki fog így a gyerekekért menni, de megúsztam). 

A végén a tapasztaltabb, szerintem nagyon okos kollégám megdicsért, azt mondta, jó voltam. Persze nála soha nem tudom, hogy csak gúnyolódik-e vagy valóban komolyan beszél, ezért privátban megkérdeztem egy másik kollégát, hogy mit gondol, csak szívatott vagy tényleg ügyes voltam. Azt mondta a másik is, hogy jó voltam és Pistinél lehet tudni, hogy mikor szédíti az embert és mikor komoly, és most nem szédített. Persze, ha van lehetőség, hogy szinkronban nyomjam, akkor tényleg jó vagyok (a mi témánkban), ezt tudom magamról, ha viszont másfél mondatot kell memorizálnom, végem van (mert nem a Műegyetemen végeztem). Bár ezek a fiúk (magyarok és olaszok is) tudták jól, hogy hol kell megállni, így azért könnyű volt a memóriajátékos (konszekutív) tolmácsolás is. 

Ja, el is felejtettem mesélni, hogy pénteken hajnal 4.20-kor keltem. Ilyenkor felmérem, hogy vissza tudok-e aludni, és naná, hogy nem, ezért általában elmegyek zuhanyozni, takarítgok (mára semmi nem látszik belőle), kikészítem mindenki ruháját, sminkelek, állatira ráérek mindenre reggel 6.50-ig. Most még az ebédet is megfőztem magamnak (értitek, hajnali 5-kor ebédfőzés!), elkészítettem a reggelit, tízórait, uzsonnát. Sűrűn kell enni, hogy lefogyjak. Hogy felpörögjön az anyagcsere. Nyilvánvalóan teljes kiőrlésűt eszem és keveset. Aztán este kompenzálok. Nevetséges. 
Mindenesetre ezért is voltam mosott szar pénteken.

Este mindenféle fáradtság ellenére még "sütöttünk" egy adag sivatagi rózsát a tesóméknak, de kiderült, hogy még mindig nem gyógyultak meg, így nem mehettünk el hozzájuk. Ez még a New York cheesecake előtt derült ki, azt még nem sütöttük meg. Gond egy szál sem, a sivatagi rózsák el fognak fogyni, isteni finomak lettek. Reszeltem bele narancshéjat is. Én a narancsos csokinak vagy csokis narancsnak nem tudok ellenállni.

Ma suliban volt a kislányom. Hogy ez a gyerek milyen nagy már... Én magam is rácsodálkozom néha, hogy milyen magas, milyen érdekes a mozgása, a haja is a földig ér. Furcsa, hogy hamarosan iskolás lesz. Eddig nem izgultam igazán, mert normálisnak vélem őt, nem zseni, nem buta. 
Ma is nagyon megdicsérte a tanítónéni őket, mind nagyon ügyes. Elégedett voltam. Aztán itthon kiderült, hogy nem érti a "robotnyelvet", de valószínűleg én mondom rosszul a betűket, mert abszolút nem tudja megfejteni a rejtvényt. Megpróbáltam dedósabban, úgy megy. Vö-á-zö-a: fogalma sincs. V-á-z-a: váza. 

Tegnap este legóztak, szent ígéretet tettek, hogy elpakolnak a végén. Nem pakoltak el. Én pedig nem pattogtam. Tetszik, hogy már nem kap el a gépszíj és nem üvöltözök velük, sokkal jobb így. Holnap majd rendet teszek. Ők is igyekeznek, de eszményi rendet ők  még nem tudnak teremteni. 



2016. február 5., péntek

Munkahelyi pletykák (folyamatos frissítés)

Így nem lehet dolgozni... Folyamatosan dumálnak.

Attól is agylobot kapok, hogy horvátba és olaszba akar menni. Szóltam neki, hogy menjen inkább Horvátországba és Olaszországba. Jó, jóóó, mondta, aztán mégis ugyanúgy folytatja.

2016. február 4., csütörtök

Munkahelyi pletykák

Tegnap le kellett költöznöm a másodikról a földszintre, az igazgatósági terepre, de nem azért, mert lettem valaki.
Fent sokáig csak fiúk között éltem, jó volt. Itt lent hemzsegnek a nők… édes kenyér, hogy mennyit tudnak beszélni! Nagyon furcsa ennyi nő között lenni.

Reggel nyolckor már kettőjüknek kifüstölt az agya, mert nem úgy van, ahogy elképzelték. Most globális nagy költözések lesznek. A rangidős nő, akit régen gyűlöltem, mert azt képzelte, hogy ő a főnököm, én meg azt, hogy nem az, és aki most már tök cuki (érthetetlen változás) most azon pattogott, hogy nem abba a szobába költöztetik, ahová eredetileg tervezték, hanem egy ablaktalan lyukba. aztán kiderült, hogy van ablak, csak nem az egész falon.
A másik, a csinibaba, pedig azon füstölög, hogy ő vissza nem ül már az eredeti szobájába, mert ott van a főnöke, aki rugdossa a lábát az asztal alatt és ugráltatja kávéért. Ugyan nem direkt rúg, de még bocsánatot sem kér. A faszi mondjuk tényleg mindig el van nyúlva az asztalánál, mintha strandon ülne a nyugágyban. 
A titkárnő, aki már tegnap elköltözött, de most mégis hétfőig az eredeti, régi helyén kell, hogy üljön éppen „főzőcskézik” a rangidőssel. Hallom, ahogy mondják, hagyma aprít, pirít, hús rá, együtt pirít, tejszín, só, bors, mittomén', aztán jön a következő recept... óh, bazz, nekem ez teljesen szokatlan és csak nyomják, nyomják, nyomják a szöveget... Elég nehéz így koncentrálni a feladatra. Ráadásul a földszinten látom, hogy kik járkálnak az ablak alatt, állandóan felkapom a fejem, ha arra jár valaki. Dekoncentrációs tábori kiképzés...


Van itt három nagyon csinos lány. A fiúk az emeletről jöttek le hozzám, megbeszéltük az aktualitásokat, de eközben ők csorgatták a nyálukat a csinibabára (grrr, kiestem a cukrosból). Láttam, ahogy tetőtől talpig végigmérik őt. Ők meg látták, hogy látom és összemosolyogtunk. Ezekkel a srácokkal mentem sörözni a múltkor, ezért félszavakból értjük egymást. Akkor is kidumáltuk a helyi halpiacot.

2016. február 3., szerda

Ha jól belegondolok

Korcsolyázni is voltunk szombaton, balettre és iskolai előkészítőre is jár a lány, a napvégi játszóterekről nem is beszélve. A dzsungel könyvére is váltottunk színházjegyet. Már csak Banditának kellene sportolnia. Decemberben abbahagyta a ritmikus gimnasztikát, mert ő András bácsiért rajongott (judo, vagy dzsúdó?), Kinga néni szigorát és a 1,5 óra esti (elég kemény) tornát nehezen viselte. 

Még, hogy nem járok sehova a gyerekekkel! Persze minden nézőpont kérdése. Lehet, hogy ez még mindig kevés.

2016. február 2., kedd

Akvárium (tegnapelőtt még nemzetközi buszpályaudvar)

Szombaton voltam Punnany Massif koncerten. Bevallom, én őket nem ismertem, de ha hívnak, én bárhová elmegyek (a decens határokon belül és nem akárkivel). 

A koncert jó volt, attól függetlenül, hogy egyetlen számot sem ismertem. Azért a koncert után nem róluk, hanem Kittibiről álmodtam egészen furcsát. Jó barátok voltunk, a Porschéjával (?) mentünk valahová, és egyszer csak beszorultunk két vízszintben álló sorompórúd közé (ld. hülye fb videó, amelyet többen is posztoltak), de élve megúsztuk, amikor jött a vonat. Kittibi meleg volt, az ő barátaihoz siettünk, akiknek virágot kellett vennem és pont olyat szereztem, amilyet Delphinetől (gyerekeim apjának az unokanővére, akit én nagyon szeretek) kaptam, amikor a kislányom született: óriási púderszínű rózsák pamuttal (a növénnyel) megbolondítva. Gyönyörű volt és mindenki örült neki. Mellékszálnak vége.

Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy Gáspárral voltam (akinek naná, hogy nem ez a neve). 

Ugyan bóvli zenére, de jót táncoltunk az after partyn, vele és a haverjával is, de amikor észrevettem, hogy Gáspár nincs a közelben, megkerestem őt. Kint ült, nyomkodta a telefonját. Dumáltunk, aztán mi ketten dobbantottunk, beugrottunk a Király utcába moslékot dönert enni, isteni volt. Amíg ő rendelt, én hogy, hogy nem, de szóba elegyedtem három szimpatikus sráccal. Hogy ez a Budapest mennyire barátságos hely! A koncert közben is pisilnem kellett (felfáztam, francba, ezért kellett sürgősen patikába mennem... Franciaországban felejtettem a tablettáimat, dupla francba! Isteni pirulákat kaptam), a mosdóban egy részeg tinilány nyafogva sírta el a szintén részeg barátnőjének a szerelmi bánatát. Nem bírtam magamban tartani, elmosolyodtam, amit észrevett egy velem egykorú lány. Összekacsintottunk. Aztán ezt jól meg is beszéltük, amikor elhagytuk a mosdót. Ez a Budapest kifejezetten barátságos hely! Lépten-nyomon szimpatikus emberekbe botlok. Mondjuk az furcsa, hogy már kétszer láttam olyant, hogy lányok a mosdóban pózolva fényképezkednek. Értitek, a klotyóban! Az egyik a proccos MOM Park mozijában volt (gyűlölöm a pláza mozikat, de egyszer elcibáltak oda is), a másik pedig itt, az Akváriumban. Most ez a trendi? Mosdóban fotózni és posztolni? Hova tart a világ?!?

Aztán hazaindultunk. Mondta, hogy aludjak nála, de nemet mondtam. Tudtam, hogy reggel sietnem kell haza a makikhoz. Apukám így is lebaltázott, mondván jó lenne, ha kicsit visszafognám a lovakat és innentől kizárólag gyerekprogramokat szerveznék. Azt hiszem, most voltunk bábszínházban... Na mindegy. Sajnos még mindig nem pihentem ki az öt év "gyest", még mindig nem telítődtem be a felnőtt programokkal. 

Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy nekem most Gáspár a legnagyobb barátom, a valódi. (Nem, nem gabalyodhatunk össze, mert ez már más dimenzió... Földönkívüli kötelék. Meg tíz éve már túlestünk a mittomén min.)
Most hasonló szar cipőkben járunk, ő nyakig ül a szerelmi vívódásban, és én is töprengek, hogy mi legyen és ezeket olyan jól meg tudjuk beszélni mi ketten.