2016. január 28., csütörtök

Ne is kérdezzétek!

Szombaton kiugrottam Marseillebe. Ne is kérdezzétek! Elmesélem a benyomásaimat, mivel még soha nem jártam arrafelé.

Belecsaphatnék a közepébe, de inkább kezdem az elején. Az úgy kezdődött, hogy Gáspár jóbarát elaludt reggel, mert a telefonja önálló szoftverfrissítésbe kezdett, mehettem taxival. Hajnal négy óra volt. Ellenben kedden, amikor visszaérkeztem, kijött elém meglepetésnek a reptérre és együtt ebédeltünk.

Azt nem is tudtam, hogy Marseilleben még van valódi útlevél ellenőrzés. Pont olyan, mint régen volt szokás. Ül a vámos a kutricában, kéri az útlevelet. Még az Európai Unióból érkezetteknek is át kell vergődniük az ellenőrzésen, mese nincs.
Voltak kutyás rendőrök is, pont olyanok, mint a Bridget Jones második részében. Gondolom (tudom), hogy Marseilleben van is mit keresniük.

A metróban hajcsúcsig felfegyverzett géppuskás fess rendőrök pásztázták a helyzetet. A Kelenföldi pu-n is előfordul kettő ilyesmi rendőr, de ők nem bizalomgerjesztőek, esetlenek, unottak, lóg rajtuk a ruha.
Rengeteg, de rengeteg ember utazik azon a két metróvonalon, ami van nekik. Budapesten talán a hármas metrón a csúcsok csúcsidejében vannak ennyien, talán. Megmozdulni nem lehetett.

Rengeteg, de rengeteg az arab. Fekete is, de főleg arab. A csinosabb negyedekben kifehérednek az emberek. A szegényebb negyedek kicsit még engem is sokkoltak, kosz, káosz, vagy csak túl sok ember a leárazás miatt? Nem tudom. Mindenesetre kicsit úgy éreztem magam, mintha Algériába csöppentem volna.

Aix-en-Provence lényegesen elegánsabb, mint Marseille. Ott nem jártunk sokat, de az a kevés, amit láttam, azon máris látszott, hogy nem szutyok.

Mindezektől függetlenül nem volt félelmem Marseilleben. A panorámája elképesztően szép, a tengere azúr, ahogy kell. Láttam a repülőből.

Ahogy haladtam a reptérről be a városba a busszal furcsa érzésem volt. Nem értettem, mit keresek én ott. Ismerős volt minden (noha soha nem jártam még arra), mégis zavarodott voltam, mi közöm nekem Marseillehez?

Apjuk a buszvégen várt. Bőgtem. Mert én ilyen bőgős vagyok. Mindig is az voltam. Tudom, hogy nem kell minden piszlicsáré dolgon bőgni, de megörültem neki.

Gyalogoltunk. A vasútállomásról (ami a buszvégállomás is) elmentünk az öreg kikötőhöz, ahol halárusok kínálták a halaikat, élő halat is. Volt polip is! Ez azért érdekes, mert én szeretem a polipot és Royanban nem lehetett kapni, mert ezek szerint a polip nem szereti a hideg vizet. 

Az öreg kikötőből pedig felgyalogoltunk a Notre-Dame-de-la-Garde-hoz, ami nem kis séta. Igazából csak három kilométer, de az egész város egy kaptató, a végére rendes izomlázunk lett.

Apjuk most még egy faluban lakik, egészen helyes kis lakásban. Sétáltunk egyet a faluban vasárnap, ittunk egy kávét. A férfiak a bárban kártyáznak, egyébként semmi egyéb esemény. Na ezért nem szeretnék én egy francia faluban lakni. Két nap után egyszerűen nem bírom tovább.

Visszafelé is volt gikszer, sztrájk miatt. Törölték a müncheni járatot, megcsináltam én az online check-in-t Frankfurtba, amit felajánlottak München helyett, de azzal meg az volt a baj, hogy éjfélre értem volna haza, azt meg nem akartam, ezért telefonáltunk és az ügyintéző nagyon készséges volt, elintézte nekem, hogy Brüsszelen keresztül szálljak át. Hajnal négykor kellett indulni.
Igen ám, de nem lehetett online check-in-t csinálni a brüsszeli járatra a variálás miatt, ezért egész este és éjjel paráztunk. Reggel a reptéren semmi gond nem volt, simán ment minden, amikor a rendes check-in-hez mentünk és legalább Brüsszelben nem kellett akkorát rohannom, mint odafelé Frankfurtban. Na az szép műsor volt. Landolástól számítva volt kereken 45 percem átszállni a következő gépre, csak hát mire leszálltunk a gépről és a busz bevitt a terminálra maradt összesen 10 percem, a beszállókapu viszont piszkosul messze volt.. Frankfurt nem viccel a méretekkel. Szó szerint loholtam, vágtattam, mindenkin keresztül, ész nélkül. Én, aki hihetetlenül edzetlen vagyok mostanában, egészen gyors voltam és kitartó (augusztusban jártam utoljára edzőteremben!). Mire odaértem, kiköptem a tüdőm. Az emberek ültek békésen, semmi ficánkolás, senki nem készült sehova, na mondom magamban, lekéstem. Lihegve megkérdeztem, hogy áll Marseille. A nő közölte, hogy nyugi, időben érkeztem, késik a gép fél órát (ez nem volt még kiírva az utastájékoztatóra, amikor kiszálltunk a buszból). Megnyugodtam.

Ilyen kis játékrepülővel jöttünk Brüsszelig.
Nincs több fotóm, nem volt kedvem fotózgatni.


Elfelejtettem. Visszafelé, Marseilleben kis papírral vettek mintát a táskáimról, ruháimról, ezt a papírt berakták egy gépbe. Szúrópróbaszerűen ellenőriztek többünket. Az egyik ember megkérdezte, mit csinálnak. Robbanószert kerestek. Ilyennel sem találkoztam még.

2016. január 23., szombat

Túl sok fotó

Nem dumálok fölöslegesen, jöjjenek a fotók. 







"L'ombra dei cipressi"
(A professzorom mindig műveltségi versenyt
rendez a facebookon.)



Mosoda






Szemből nem vállalom magam... pedig jópofa közös fotók készültek rólunk.






2016. január 22., péntek

Pici all'aglione

Elmesélem, hogy miket ettünk.


Első este a fiúknak úgy kellett könyörögni, hogy jöjjenek velem vacsorázni,. Nem akartam egyedül vacsorázni az olasz fickóval, mert már nem vagyok olyan szórakoztató, mint régen voltam. Persze akkor még benne volt a pakliban a termálfürdőzés, lehet, hogy mennem kellett volna, mert Andrea mondta, ha a fiúk nem is akarnak vacsorázni, mi azért elmehetnénk ketten. Nem tudom miért nem mertem bevállalni. Elég esetlen helyzet volt.
Annak idején olyan jókat tudtam sztorizgatni, most meg döcögnek a gondolataim, ráadásul a hallgatóságon is látom, hogy unja a banánt. Nem tudom mi történhetett velem. Egy-két ember van, aki nem unja a szövegem, a nagy Gáspár, Mary Poppins, de még a nagy barátnőimen is látom néha, hogy lapos, amit mesélek. Elaludt a régi fényem, nincs mit tenni. Tényleg a régi fény hiányzik, mert ma felhívott egy régi-régi kollégám, a szerbiai magyar fiú, akivel a fénykorban dolgoztam együtt... látszik, hogy akkoriban még pisáltak utánam a fiúk, most meg leágazóban vagyok. Még nincs teljesen vége, mert akadnak rajongók, de ez már nem ugyanaz az ázsió. Hála az égnek annak a két-három embernek, akik még locsolgatnak. Hát ez így tényleg kifejezetten egy gasztrofejezetnek néz ki... Térjünk a lényegre.

Én eddig nem ismertem a "pici-t" (olvasd: píícsi, ejtsd: píísi). Ez egy nagy átmérőjű, szabálytalan formájú spaghetti. Mi házi készítésűt ettünk, isteni volt. A szósz sima paradicsom, édes fokhagymával és erős paprikával, eszméletlen finom volt, komolyan óriási ízélmény volt. Ráadásul én első fogásnak ennyi tésztát életemben nem láttam Olaszországban a tányéron. Itt kellett volna megállni. 

Nem saját fotó! Nem volt pofám hozzá.
Az étterem fotója.


A második pedig vörösboros marharagú, ami olyan omlós volt, hogy kés nem is kellett hozzá. Volt még sütőben olvasztott pecorino sajt szarvasgombával, nincsenek szavak hozzá. Aztán főtt, paradicsomos bab, panírozott zöldségek, oh egek. Ezeket berakták az asztal középére és mindenki kedvére vehetett magának a tányérjára. 
A második fogásból nem adtak sokat, hála az égnek. Attól, hogy tényleg csak kóstolgattunk, nem gurultunk el az este végén és elég jól összekovácsolódtunk a többiekkel, nagyon hangulatos volt. 

Desszertnek crema catalana, tiramisu, panna cotta, creme caramel volt. Ezt már nem kellett volna elfogyasztani, de mi nem tudtuk otthagyni. 


Második este már az első fogást is úgy kértük, mint előző nap a második fogás. Középre kétféle tésztát raktak és abból vett magának mindenki a saját tányérjára. Én megszavaztam a pici-t, mert beleszerettem, de aznap fehér szósszal kértük, azaz kolbásszal, pancettás tojással, sajttal, a másik pedig házi gnocchi volt paradicsomos szósszal. 
Egyik kollégám kért egy repetát a gnocchiból, neki az lett a kedvence.

Másodiknak carpaccio di vitellót ettünk. A fiúknak nem tetszett túlságosan, én viszont imádtam. Andrea az egyik tálat meglocsolta fejedelmi olíva olajjal és balzsamecettel, a másodikat pedig citrommal és olajjal. 

Aztán mesélt nekünk az olajokról és közben készített pár szelet toscanai sótlan kenyeret. Rácsurgatott rengeteg olajat, megsózta, elnégyelte és mutatta, parancsoljunk, próbáljuk ki. Én imádom az olívaolajas kenyeret, nem kellett kétszer kínálni. Aztán ebből még egy adagot készített, miután látta, hogy két pofára tömtük. A végén nem volt megállás, még a maradékot is kitunkoltunk.

A végén az elmaradhatatlan tiramisu és crema catalana volt.


Jó túra volt. 

2016. január 21., csütörtök

Ami kimaradt

Kezdem a lényeggel: nem voltunk termálfürdőzni. Francba. Túlságosan elhúzódott a munka, Andrea, az olasz partner pedig a nap végén még össze akarta foglalni az elhangzottakat. 
Vacsoránál mondta, sajnálja, hogy nem tudtunk elmenni pancsolni, de majd legközelebb. Én azért megkérdeztem, mert kíváncsi voltam, hogy melyik fürdőre gondolt és basszuskulcs, a Terme di San Cascianóra. Nem kevesebb, mint római kori kőmedencékben lehetett volna relaxálni a semmi közepén egy toszkánai domboldalban. Francba, hogy ez kimaradt!





Később leírom, hogy miket ettünk, mert azért az nem piskóta. Most futok, rengeteg munka gyűlt össze, de ezen még muszáj volt egyet picsognom itt is.

2016. január 16., szombat

Kár, hogy a nők nem mesélhetnek kedvükre

A karácsonyi céges parti (az aktuális munkatársaimmal) annyira jól sikerült, hogy még csak január közepe van, de már 4-én a sok BÚÉK közben a romlatlan kollégám kérdezte is, hogy mikor ismételjük meg a bulit, aztán egy héttel később is, majd a partiarc kollégám is rázendített, csak szóljak, szívesen meghívna egy spritzre, én meg rábólintottam, szervezze meg, menjünk mindahányan, mert én ezt úgy értettem, hogy naná, hogy nem kettesben megyünk. Azon nyomban vette a telefont, riasztotta a többieket, és megegyeztünk a csütörtöki napban. 

Hét közben is oda-odabökte, hogy ne feledjem, csütörtökön hét óra. Aznap a villamosmegállóban megvárt, hogy együtt menjünk a tett színhelyére, a "Hrabal, kóstólja meg Csehországot" sörözőbe. 

Elég lassan melegedtünk be aznap este, sokat dumáltunk a munkahelyről, kulisszatitkokat is, de csak 10 óra felé kezdtünk el sziporkázni és eszetlen sokat röhögni.

Az egyik srác súlyemelő világbajnokságokra is járt fiatal korában, állati klassz helyekről szokott mesélni és olyan szerényen, hogy elmondani nem tudom. Ő első ránézésre olyan, akitől az ember kicsit tart, közben ma már tudom, hogy vajból van a szíve, nagyon rendes fiú és végtelenül szereti a feleségét, aki a másik cégünknél dolgozik és akit én is nagyon csípek. Sajnos ő nem tudott velünk tartani aznap este, sürgősen tortát kellett sütnie másnapra.
Tavaly nyáron házasodtak össze, mindenkit meghívtak szertartásra, de pont nem voltam itthon, lemaradtam.

A másik srác a szikh férfi, aki ugyan elmondása szerint nem direkt, de ultra trendi. Mesélte, hogy mások is ezzel zargatják. De mit csináljak, gyönyörű haja van, kontyban hordja és szakállas.
Beállított a piros retro versenybringájával, amit egy óriási lánccal kötött le, ahogy kell, fülén divatos fülhallgató, komolyan bámulatos figura. Leírni nem tudom, mert ilyennel az ember korunk Budapestjén lépten-nyomon találkozhat, semmi különös, gondolhatnátok, de van benne valami, ami annyira karizmatikussá teszi, talán az, hogy teljesen normális, szerethető figura. Ő is "nős", van egy barátnője, akinek csuda klassz szakmája van.

A romlatlan srácról sokat nem tudok, csak annyit, hogy programozó zseni, száz éve van egy barátnője, van egy befogadott pulijuk és egy befogadott vegyes kutyájuk, ennél fogva elég nehezen találtak maguknak albérletet és állandóan kutyát sétáltatnak. Ő óriási nagyokat tud kacagni.

A partiarcot azért neveztem el így, mert hozzávetőlegesen heti két napon józan, a többit végig szokta bulizni. Az egyetem óta nem nőtt be a feje lágya, tisztán látszik, hogy még mindig úgy érzi, valami európai városban tölti az Erasmus programját. Ő az, aki a karácsonyi partin tolta belém az spritzet, és a végén, amikor már kikészültem és hazaindultam, belesúgta a fülembe, hogy szemét vagyok. :D Mert nem akartam velük tartani, pláne nem felugrani hozzá egy légyottra, miközben világos jeleket adott.
Csütörtökön, amikor éjfélt ütött az óra és zárt a söröző, a cincérnőnek rárajzolta egy sörkekszre, hogy "I  <3  Y", de a cincér nem tudta értelmezni, mert hát tényleg kusza volt a sok sörtől és egyébtől, ezért odaadta nekem, hogy értelmezzem. :D Aztán vett egy másik sörkekszet és arra is írt valamit, majd mélyen a szemembe próbált nézni (hehehe) és átnyújtotta. Nekem. Elvettem, elolvastam, bólintottam, hogy értem, aztán a táskámba tettem. Csak remélni tudom, hogy a többiek a spicces állapotukban ebből semmit nem vettek észre.  Az utcát, a házszámot és a kapukódot írta fel. :D Annyira cuki, megzabálom, ettől komolyan újra 33 évesnek éreztem magam. Jól esett ez a bók. Valamiért nem úgy veszem, hogy csak gerincre akar vágni, hiszen kitartóan udvarol. A tudjátokki is, de ő mégis idegesít. Nem tudom, hogy mitől függ, mindkettő szép férfi, és mégis, az egyiktől falra mászok, a másikat kedvesnek tartom. Valószínűleg csak irritál, hogy fel akarja szarvazni a feleségét, ami nekem baromira nem szimpatikus. Pláne nem úgy, hogy nem bolondult meg, nem szerelmes, hanem csak úgy.

Kimentünk az utcára, záróra volt. Az ajtó előtt még dumáltunk és röhögtünk. Olyasmiken, hogy a partiarc fújta ki a cigit, ami pont a súlyemelő arcába ment, és mondtuk, hogy ezt mindenki tudja, mit jelent. Ezek után megint mélyen a szemembe próbált nézni és tudatosan rám fújni a füstöt. Elég egyértelmű jeleket adott. Kár, hogy egy nő nem lépheti meg, de legalábbis nem mesélheti el, nem úgy, mint egy férfi, akinek büszkeség, ha a legyet is röptében, mert nálunk nőknél juj, mit szól a környezet.

Partiarc helyes és okos srác. Érdekes, nála nem zavar a pedálozás, valahogy jól csinálja. Talán azért tartom őt vagánynak, mert nem sznob, mint a tudjátokki, aki tegnap előadta, hogy a Blahára ő nem szívesen teszi be a lábát, mert ott olyan (itt fintorgott egyet) emberek járnak. Pfff. Milyen bazze? Én is arra járok, rajtam kívül pedig még kifejezetten érdekes emberek. Értitek, nyomul, de ilyeneket mond, szerintem ez elég sértő. Kiborulok az ilyen urizáló figuráktól (a valódi rongyrázásait el sem mesélem, hagyjuk). Hála az égnek, hogy az igazi munkatársaim valódi jó fej emberek és nagyon örülök neki, hogy ennyire befogadtak, hogy még sörözni is elhívnak magukkal, holott ők 14 évvel fiatalabbak nálam, jesszus! Remélem, nem csaptam ki a biztosítékot!



2016. január 13., szerda

Pletykalap

Hétfőn kiugrunk egyet dolgozni Olaszországba. Tegnap a partnernek írtam egy századik e-mailt, de ő erre a levelemre nem válaszolt, viszont küldött egy sms-t, hogy vigyek magammal fürdőruhát, mert ismer a környéken jó szabadtéri termálfürdőket, egyik este elmehetnénk, ha lesz kedvem. Azt miért nem írta oda, hogy a másik két kollégám is hozzon fürdőruhát? Most mit csináljak? Szóljak a srácoknak? 

Ezzel a partnerrel összesen kétszer találkoztam eddig, nem akarom azt gondolni, hogy ez már flört. Szerintem ez csak cukiskodás. Remélem, tényleg csak kedvességből akar elvinni pancsolni, de akkor meg igazán lehetett volna annyi esze, hogy a srácokat is odaírja az sms-be. Francba, nincs kedvem konfliktusokhoz. Az a helyzet, hogy a tudjátokmelyik kolléga folyamatosan feni a fogát, én meg nem győzök NEM válaszolni a feldobott labdáira (például elküldtem neki a hotel címét, mert kérdezte, erre ő kimásolta és elküldte nekem a hotel egyik szobájának az ágyát. Értitek! Forog a gyomrom. Hát én erre kurvára nem válaszoltam. Aztán a másik: az olasz partner elküldött olyan anyagot, ami a sajátjuk, azaz tilos sokszorosítani és továbbadni harmadik fél számára, mire a kollégám írja nekem, "mennyi titok". Erre sem válaszoltam. Talán megérti, hogy hiába erőlködik). 
Ha kiderül, hogy a taljánnal megyek el este termálfürdőzni és nem vele dugni velük várost nézni, majd biztos duzzogni fog, mert ő ilyen sértődékeny, elkényeztetett egyke, de én már most leszarom. Százszor elmondtam ennek a hülyének, hogy ne reménykedjen és ne célozgasson. Egy ideig leszáll a témáról, aztán megint kezdi előröl. Tököm tele. Van, amikor hetekre leáll, olyankor azt hiszem, hogy felfogta. Aztán mégsem. Pedig elvileg okos mérnökember, aztán tessék. De nem is értem, hogy képzeli. Éldegél a látszólag csodálatos házasságában valamint a remekül teljesítő gyerekeivel, közben meg csesztet. Mire jó ez? Nem azt állítom, hogy én szent szűz vagyok, de amíg kapcsolatban éltem nem ragasztottam szarvakat. Persze, tudom én, a hapsik másik bolygóról érkeztek. 

2016. január 11., hétfő

Három mese

Ebédszünetben elugrottam a Decathlonba kicserélni a kislányom új balettcipőjét. Csütörtökön végre rátaláltam az álmai tánciskolájára és tánctanárára. Igaz, egy évvel ezelőtt is rátalálhattam volna, nem tudom miért nem néztem körül újra, akkor már létezett ez a hely, illetve a gyerekbalett. 

Az első magyar tánciskola nem volt túl jó, például a karácsonyi táncelőadáson bemutatták, hogy tudnak bukfencezni, szökdelni, semmi balettre hasonlító táncelem nem volt. Kicsit pipa is voltam, hogy Budapesten csak messzi külső kerületekben vannak szuper balettiskolák, belvárosban és közel a belvároshoz semmi. Hála az égnek mégis van, ráadásul annyira szép és modern, hogy a lélegzet eláll. A tanárnő pedig első látásra nagyon ért a gyerekek nyelvén, ráadásul nem magas sarkúban tanítja a balettet, hanem ő is beöltözik edzőruhába. Láttam már magas sarkúban tanítani...  

Vissza a cipőhöz. A kislányom 30-as csizmát hord, a biztonság kedvéért 31-es cipőcskét vettem neki. Na ezt cseréltem ki ma 35-ös balettcipőre. Számla nem volt nálam, nem tudom hova kevertem el pénteken. A Decathlonban mondták, hogy ha lett volna már Decathlon kártyám, szó nélkül kicserélnék, de így nem. Aztán a lány az információs pultban mégis megkérdezte, mikor vásároltam pontosan, beírta a termék kódjait a gépbe, aztán egyszer csak visszaadta a pénzt és mehettem kicserélni a túl kicsi cipőt. Nagyon segítőkész és kedves volt. Le a kalappal előtte!

A tánciskolán felül van még egy óriási közös élményünk. Bejutott a Fazekas Mihály iskolában rendezett iskolaelőkészítőre (ottani tanárok tartják). A kislányom nagyon élvezte, hiszen meglehetősen ki volt éhezve az ilyen foglalkozásokra. 
A tanítónő az óra végén kijött az ajtó elé és a szülőknek elmesélte, mivel foglalkoztak aznap, értékelte a gyerekeket, aztán bemehettünk a gyerekekhez, akik megmutatták a munkájukat. A magyar ovi után nekem az is furcsa volt, hogy egyáltalán párbeszédet kezdeményeztek.  
A tanítónő, amikor odaért Macs padjához, mondta, hogy a makimajmom azonnal beilleszkedett és felzárkózott, felvette a ritmust. 
Az az igazság, hogy én is két másik szülőtől tudtam meg, hogy egyáltalán létezik ilyen előkészítő. Ők már az előző félévben is jártak (de nem szóltak nekünk, grrr), ehhez képest Macska nincs lemaradva, sőt, volt akinél ügyesebb volt. Persze ez nem attól van, hogy zseni lenne, hanem Franciaországban két évvel ezelőtt ők már hasonló feladatokkal foglalkoztak és otthon is igényli ezeket. 

Tegnap járt le a mozinyereményem határideje, ezért Gáspárral gyorsan elmentünk, megnéztük a Lépcsőházi történetek c. francia nyelvű filmet, majd amikor vége lett, beültünk a szemben lévő teremben a Truman c. spanyol nyelvűre. Gondoltuk, ha már így ráérünk, használjuk ki a lehetőséget. Mondjuk én a második filmnél már elég sokat fészkelődtem, mozgáshiányom volt, elgémberedtem, hát ennyit ülni egy helyben nem valami jó, pláne, hogy a második teremben nem volt fűtés, brrr! Pléd viszont volt, megmenekültem.

Mindkét film szuper volt. Ráadásul direkt nem olvastam el róluk semmit, azt akartam, hogy legyen meglepetés minden egyes pillanat. Így még talán nem is láttam filmet. Állati klassz volt! Az első film előtt persze vetítették a második film előzetesét, de direkt eltakartuk a szemünket és egymással beszélgettünk valami másról.
Nem is tudom, melyik tetszett jobban. Talán a spanyol film. De a franciában szerepelt Valeria Bruni-Tedeschi, akit én nagyon szeretek, jó és érdekes olasz filmekben szerepelt. (Most olvastam róla a wikipédián... a magánéletéről nem sokat tudtam eddig... nem kevesebb, mint Nicolas Sárközy sógornője.)

Aztán még beültünk a Serajba, de nem moslékot gyrost ettünk, pedig ott milyen finom. Helyette padlizsánsalátát, ami szintén isteni. Megbeszéltük az élet nagy dolgait. Éjfélre keveredtem haza. 






2016. január 7., csütörtök

Múlt idő

Én eléggé szerettem a gyrost Budapesten. Egyes baráti köreimben a mai napig úgy hírlik, hogy ha engem az utcán kap el az éhség, garantáltan egy gyrososhoz térek be. 

Remélem, a baklava nem cseszik ki velem ilyen csúnyán! 





2016. január 6., szerda

Mesedélután

Szilveszterkor, amikor már ki tudja hányadik unó partit játszottuk, Vera egyszer csak rákérdezett: ti is szoktatok kártyázni a munkahelyeden? Kikerekedtek a szemeim, még csak makogás sem jött ki a torkomon. Nem értettem. Annyit tudtam mondtam neki, hogy mi dolgozni szoktunk a munkahelyen. Aztán megmagyarázta, Jorgosék az egyetemen, ahol tanít a szünetekben a kollégákkal kártyáznak. 

Ez eléggé tetszik nekem, megpróbálom bevezetni nálunk is. Ráadásul két legyet egy csapásra. Nem lenne idő evésre, így végre fogynék, valamint még jobban összekovácsolná a csapatot, sőt, majd javasolni fogom a citromba harapott kollégáknak is a túlsó parton. Az egyik kolléga, akit már "ismertek" is, nálam próbálja kinyomozni, hogy milyenek voltak a karácsonyi partik. Én arról nem tehetek, hogy ő bajkeverő (megtudtam, hogy valódi spicli), irigy, barátságtalan, savanyú, és emiatt soha nem hívják meg őt egy buliba sem.

2016. január 4., hétfő

Újra a fedélzeten

Én már vártam, hogy dolgozni jöhessek. Ettől a hidegtől nem csavaroghatunk túl sokat kint, mert én ettől a kevéstől is érzem, hogy fáj a torkom, bent viszont becsavarodunk. 

Sajnos az idő- és laptophiánytól nem volt alkalmam irkálni. Na de majd most! (update: reggel kezdtem el írni, még mindig nem jutottam a végére, sőt, indulnom kell a gyerekekért. Rengeteg a munka... egyelőre győzöm.)

Persze a frappáns témák csak annyira voltak azok, hogy ki is szöktek a fejemből. Azért elhadarom gyorsan, hogy miket csináltunk a két hét szabadság alatt.

Hú, azért összefüggő két hét szabi nem piskóta! Sőt, összesen 16 nap volt. Állati! Igaz, nem csináltunk semmi különlegeset. Se síelés, se trópusok, se semmi, mégis jó volt.

Egyszer voltunk korcsolyázni, holott, ha nem vidéken lettünk volna, hanem a kerületünkben, akkor mehettünk volna többször is, mert a helyi lakosoknak ingyenes a pálya, de a Bálnánál is van egy kis korcsolyapálya, az is ingyenes. Most mit csináljak, nem elég a fizum, hogy minden körhintára befizessek.

Voltunk a Bábszínházban megnézni a Diótörőt is. Szerettem volna idén is elvinni a majmokat az Operaházba, de mire észbe kaptam, elfogytak a jegyek. Hála az égnek! Bár a barátnőmék augusztusban még kaptak megfizethető jegyeket a kakasülőre, de én elöl szeretek ülni, hogy lássunk is. Egyszer mentünk el a lányokkal egy osztálytársunk előadására és ugyan hallani hallottuk őt, de semmit nem láttunk belőle. Utána már csak a Zeneakadémiára mentünk el, hogy lássuk is őt. Anno domini 2003.

A bábos performansz szuper volt, mindhármunknak nagyon tetszett. A második felvonásánál a kislányom beült egyedül az első sorban, ahol volt pár üres hely. A kisfiam pedig az elején bőgött egy sort, mert fél az egérkirálytól, de végül megnyugodott és a még táncolt is. Szerencsére nemcsak ő pofázta kommentálta végig az előadást, rengeteg gyereknek volt közléskényszere. :D 
Sokkal jobb volt ez az előadás, mint a moziban Snoopy. Kicsit még én is csalódtam, holott gyerekkoromban szerettem. Bandita egyenesen ki akart menni a moziteremből, annyira untatta. 

A szilveszteri buli is jó volt. Veráék hívtak meg, akinek a férje görög és nem is tudtam, de a tesója is itthon volt, akinek a férje olasz. Jorgos Görögországból hozott malachúst, ő is sütötte meg, isteni finom volt. A gyerekek egykorúak, nagyon jót játszottak.
Rengeteget unóztunk meg hát az elmaradhatatlan tombolázás. Éjjel kettőkor feküdtünk le aludni, a gyerekek éjfél után.

Megnéztük a moziban Snoopyt is, de nem tetszett, pedig gyerekkoromban szerettem. Ja, ezt már írtam, csak közben eltelt 8 óra.

Voltak még aranyos aranyköpések is, de ezekre sem emlékszem, fel kellene jegyezni, amikor éppen köpik. 

Újévi fogadalmat nem tettem, minek? Hiszen hetente, sőt néha naponta megígérem magamnak, hogy lefogyok aztán mindig elrontom.