2016. december 25., vasárnap

Vámos Miklós: Álmaimban valahol

Csomó vázlat keletkezett a tíz nap alatt, miközben nem volt időm. Most meg a TV üvölt mellettem, azt hiszem, legjobb lesz, ha éjjel ülök ide.

Azért megpróbálom.

Boldog karácsonyt a mélyen tisztelt olvasóimnak! Pláne, hogy nincsenek trollok. Igazából pedig Meggie ültetett ide. Melinda,  amikor te írtál, akkor még javában forrt a fejem, mert nem találtam a számlát, otthon felejtettem egy csomó, de tényleg csomó ajándékot, aztán nagy nehezen megnyugodtam, rájöttem, hogy ilyenkor úgyis mindenki annyi ajándékot kap, hogy eggyel több vagy kevesebb nem sokat számít.

Történt egy halom szarság, de kit érdekelnek, amikor tapsifültől kaptam egy könyvet ajándékba. Amikor átadta irtó nagy zavarba estem, nem számítottam rá. Na jó, titokban vágytam rá, mivel a gyerekeim apjától lófaszt sem szoktam kapni 2013-tól, ami akkoriban annyira rosszul esett, hogy mondhatom, ez is egy nagy bélyeg a mi kapcsolatunkon. Amikor készült visszaindulni Bezzegországba, gyorsan elment venni valami csekélységet az anyjának és az egyik tetszőleges sógorának. Nem, ezzel nincs baj. Azzal sincs, hogy engem leszar. De a gyerekeinek miért nem szokott hozni csekélységet? Legyek őszinte. Nem az van, hogy soha nem hoz, de igenis előfordult és nem egyszer. Hozzáteszem, 2015. októbertől 2016. októberig egyáltalán nem jött látogatni a gyerekeit és telefonon (skype stb) is eléggé elérhetetlen volt. De én nem erről a seggfejről róla akartam írni. Most nem.

Vámos Miklós: Álmaimban valahol. 

Először le sem esett a tantusz... Kemény cím, nem? De ne révedezzünk, mindenki marad a helyén és kész.

Aztán kaptam még egy repülőjegyet is, jippppppi! Szingli koromban olyan jó volt felülni a fapadosokra, és amióta gyerekeim vannak, fillérezgetek, de olyan repülőjegyre nem telik, hogy csak veszem a hátizsákomat, elrepülök, valami hostelben megszállok és járom a környéket. Már azt is tudom, hogy hova fogok menni.  

Folyt.köv., menne ez, csak nincs idő. Előreláthatólag meghülyülök. Majd megpróbálom érzékeltetni az elmúlt 10 nap versenyfutását az idő elől.

2016. december 15., csütörtök

Miss Partvis

Őszinte leszek. Érezni, hogy közeleg a karácsony, pezseg a levegő. Írt egy exem és írt fészekhaj is. Jól esik, de nincs mit tenni, engem csak tapsifül érdekel. Mi van, ez a blog csak a hapsikról szól? Igen.

Az exem egy ... hogy is mondjam, hogy mondjak is valamit, de maradjon inkognitóba? Politikai körökben mozog. Neki mindig olyan inspiráló írni. Részemről ez most pár helyzetjelentésben ki fog merülni. Azért köszi, hogy írt, tényleg jól esik.

Fészekhaj pedig írt egy könyvet németül, amit kiadtak Németországban. Húha! A két ország közti politikai helyzetről. Nem piskóta. Ettől persze én nem fogok vele randizni. Vagy kellene? Nem, most kizárt dolog.

Tapsifül azt mondta, folytassuk így, ahogy most, még 10-20 évig. 

Egy barátnőm mesélte a munkahelyi légyottjait, hogy tanuljak belőle. Ez azért elég erős :DD. Nevezzük a női szereplőt Miss Partvisnak, a férfi szereplőt pedig hapsinak. Ezek ketten már szexeltek a munkahelyen is. Nem semmi! A sztori az, hogy mindig felszöktek a tetőre, ahol a fű sem nő, és ott, khm, khm. Igen ám, de valahogy le is kellett surranni a tetőről, az meg nem ment anélkül, hogy azokon az emeleteken is áthaladjanak, ahol a kollégái dolgoznak. Egyszer - mesélte - a lépcsőházban lehetett hallani, hogy csomóan beszélgetnek a folyosón, így aztán nem mertek lejönni. Miss Partvis pedig csípőből kreatív, megfogott egy söprűt és egy lapátot és azzal vonult le. A kollégák néztek is rá, hogy ez meg mi, ő pedig rávágta, lent nincs, ezért fentről lehozta, kiborult a virágföld, mert kinyitotta az ablakot, fel kell söpörni. De a hapsi még fent rekedt. Miss Partvis pedig felment az emeletre és mint a Hamelni patkányfogóban, furulyázni kezdett és jött utána mindenki, így történt, hogy a hapsi is le tudott szökni a tetőről. 



Otthon lenyugodtak a kedélyek. A gyerekeim apja megbetegedett, felső légúti nyavalya. Hétfőn irkált, hogy ebben a szar országban nincsenek dokik. Én az ilyeneken már nem akadok fenn, ha nincs, hát nincs. Aztán írt, hogy Budán talált egyet, este 6-ra kapott időpontot. Rohantam haza, igen ám, de nekem kellett felszednem a gyerekeket az oviban, isiben, mert ő elveszítette a lakáskulcsot még pénteken. Az én lakásom kulcsát. Nem először, tehát ezen sem akadtam fent. Hazakutyagoltunk a gyerekekkel, aztán sipirc a dokihoz mind a négyen. Autóval képtelenség lett volna odaérni, ezért a BKV mellett döntöttünk. A villamosmegállóban vette észre, hogy a bérlete lejárt. Elvezettem őt egy buszmegállóba, ahol tudom, hogy van jegyautomata. Ott elgurult a gyógyzere, ideges lett, mondta, hogy nem megyünk sehova, mindent leszar. Javasoltam neki, hogy ugorjunk el a Mikszáth Kálmán térre, ott csomó doki van, majd én kidumálom a helyzetet, hogy külföldi és nincs EU-s eü-kártyája. Elindultunk, aztán egyszer csak a lányom szólt, hogy "de hol van a papa?". Elvesztettük. Így mi hárman a gyerekekkel hazamentünk, aztán vártunk. Apjuk meg is érkezett kisvártatva, hogy egyszer csak nem látott minket. Hm, kb. 50 méteren sikerült elveszítenie a fonalat. Addigra én már felhívtam a Mikszáth teret, kiderült, hogy van ügyelet is a házidokikon kívül, menjünk nyugodtan. El is mentünk, az ügyelet előtt csak egy ember várakozott, tök gyorsan bekerültünk. Igen ám, de doki nem volt, csak asszisztens, aki nagyon kedves volt, megmutatta, hogy hova kell menni ilyen esetben. A Haller utcában 24 órás ügyelet van és külföldieknek is tökéletesen ingyenes az ellátás. Így is történt. Eredetileg nem akart ő oda elmenni, de végül hála az égnek, meggondolta magát és elment egyedül. Én pedig addig lerendeztem az esti műsort: vacsorakészítés, vacsoráztatás, fürdés, pizsama, fogmosás, mese stb. Kapott antibiotikumot. Megnyugodott. Huhh! De aztán kedden újra állt a bál a lakáskulcs miatt. Reggel én elláttam a gyerekeket, pisi (mert olyan álmosak még olyankor, hogy még ezt is vezényelni kell), reggeli, ruhák kikészítése, mondogatni, hogy öltözzenek, apjuk meg közben aludt. Így mi reggel elindultunk az oviba, isibe. Apjuk meg egész nap vakargathatta a tökeit. Ebből kerekedett ki egy alapos kis balhé. Aztán, hogy én nyugodtan tudjak dolgozni és létezni másnap, inkább kibékültem vele. Tegnap már normálisak voltunk. Reggel felébresztettem, hogy méltóztasson kiengedni a kulcsommal, aztán vigye a gyerekeket a isi/oviba. Este láttam, hogy lószart sem csinált otthon, pedig mittomén' beindítani a megpakolt mosógépet nem lett volna nehéz. Megcsináltam én, és ki is teregettem, meg is terítettem. Na jó, főzni szeret. Főzött is, a gyerekek ettek is szívesen. Olyan furcsán sótlanul főz. Elszoktam a sótlan ételektől, holott amíg együtt éltünk, nem sóztunk eszetlenül. Itthon már megszoktam, hogy minden sós.

Olaszországról még nem is meséltem. Igazából semennyi kirándulgatás nem volt, tényleg tömény munka volt a két nap. Nagyon szerettem. Reggeltől estig tolmácsoltam és ügyes voltam végig. Most is volt egy másik magyar nő, aki beszélt olaszul, be is feszültem, izgultam, de aztán kiderült, hogy ő nem szándékozik olaszul csacsorászni, mivel... sokkal jobban beszéltem a nyelvet. Nem esik jól leírni ilyet, beképzeltnek érzem magam tőle.
Jó volt, mert ténylegesen be kellett ülni a vasúti járműbe és a fülkében tolmácsolni, hogy mi mire jó és hogy kell használni. Isteni volt. Ott furikáztunk előre-hátra, ez az én favorit munkám, amikor kézzelfogható a meló.
Most is voltunk a Ferrari múzeum éttermében, megint jót ettünk. Most nem volt pofám fotózni.
Beugrottunk Bolognába is turistáskodni, de egy fia parkolóhely sem volt még a negyedik kör után sem, így kértem a főnököt, hogy ezt engedjük el és vacsorázzunk a hotelben. A hotel, ami igazából egy egyetemi kollégium, de annyira vérprofi, hogy simán elmegy egy négycsillagos hotelnek is szerintem. Én nagyon jól éreztem magam. Sokkoló volt ott enni a rengeteg egyetemista között. 43 éves vagyok, kissé kilógok a sorból. Akárhogy is fiatalnak nézek ki, azért már nem mondható, hogy 35 alatt lennék. A főnök mondta, hogy simán elvegyülhetünk közöttük, na pláne Dani baba, a 25 éves kis mérnökfiú, aki velünk jött, de szerintem ez egyoldalú: én fiatalnak érzem magam, kimondom, 20 éves kis csitrinek, de a fiatalok ezt nem így látják. Ők engem valószínűleg egy signorának látnak. Most jut eszembe, Pilla szülinapján mesélte az egyik általam nem ismert gyönyörű, fiatal bloggerlány, hogy tök furcsa neki, hogy kommentelt nála egy idősebb olvasó: valami 40-es anyuka, brrr! :DDD (Nem én voltam szerintem, tényleg nem tudtam beazonosítani a lányt.) Ilyen ez, hiába érzem én magam örök fiatalnak, a fiatalok bennem a nénit látják. Aúúú!

Fotóztam párat Olaszországban, de semmi jelentőset. Ráadásul az ultra trendi, de ripityára tört telefonom, lemerült, azon vannak a fotók. Utálom, hogy már harmadszor törtem össze a telefont.

Ami még isteni jó volt az olaszországi útban az a meditáció volt. Én nem vagyok egy jógára járó figura, sajnos, de ott az autóban állati klassz volt. A srácok elől ültek, beszélgettek, rádiót hallgattak, én pedig hátul semmit nem hallgattam. Csak ültem, bámultam ki az ablakon vagy aludtam, de úgy négy órákat egyhuzamban és ez az egész annyira pihentető volt, hogy minden héten szívesen beülnék egy autóba és csak ülnék, bámulnék, aludnék. 

2016. december 12., hétfő

Mindenki hülye, csak mi franciák nem

Melinda kérésére. :)

Csak tapsifüles van.

Nagyon fáradt vagyok. Tudom, elcsépelt. Mindenki piszkosul fáradt ebben az időszakban, hiszen szeptember óta csak teperünk megállás nélkül. 

Vasárnap reggel 8 helyett fél 9-kor indultunk Olaszországba. Z. felvett a lakásomnál, aztán még felvettük Dani babát Biatorbágyon. Dani baba egy 25 éves mérnök fiú, minden munkáltató álma. Okos, érdeklődő, cuki srác. Egész nap zárkózott volt, aztán egyszer csak megnyílt és két nap alatt összehaverkodtunk. Z azt mondta, életében nem dumált ennyit Dani baba, mint az utazás alatt. 

Az első este egy álomszép hotelben háltunk meg. A vacsora a szembe trattoriában volt. Egy kis szutyok étteremben, ahol csak két asztal volt fodlalt. A miénkkel együtt. Aztán egyszer csak megtelt az egész étterem, és alig győzte a személyzet. Pizzát ettünk, finomat. Én ittam egy peoseccót is. Nem szeretek alkoholt inni, de ez finom volt.

Másnap munka. Na jó, holnap folyt.köv. Kipurcanok. Nem tudok írni. Itt van apjuk. Vasárnap érkezett. Az olasz céghez tartottunk, amikor mrá mittomén miért, de messengeren írkált, hogy milyen egy fasiszta ország ez a Magyarország. Így kellett volna dolgoznom, hogy belém állította az ideget. Ja, emlékszem, a gyerekorvos volt a hülye, naná. Ezért az egész ország fasiszta. Most meg ő betegedett meg és megint mindenki faszfej volt. A bőröndjét ma összerakta, ugyan nem tudja még, hogy mikor megy vissza bezzegországba, de már nagyon unja itt. Valószínűleg nem bírja ki karácsonyig. A gyerekeknek mit mondjak? Dolgoznia kell menni? Nem, nem fogom mindig tolni a szekerét és hazudozni a gyerekeknek. 


Tapsifüles... Azt olvastam a google pszichopletykalapjában (hány szó?), hogy tilos róla írni, túl kicsi a világ, nem kellene a tűzzel játszani. 

Holnap megpróbálok rendesen írni. Addig pedig aludjunk.

2016. december 9., péntek

Laura Pergolizzi


Olaszországban az autópályán hallottam ezt a dalt, rendesen bele is égett a retinámba az agyamba.

2016. december 2., péntek

Hippi akarok lenni

Szeretnék én írni, de azt sem tudom, honnan kezdjem.

Talán keddtől, amikor már mindenki meggyógyult. Francokat gyógyult meg, a fiamnak még mindig nem jó a hasa, de akkor is elvittem az óvodába, mert kedd a korcsolya napja. Imádkoztam (kihez?), hogy a führer óvónő észre ne vegye, hogy még nincs minden maradéktalanul rendben. Anyatársaim pedig most forgatják a szemeiket, hogy hogy képzelem én, félbetegen oviba vinni a gyereket?!?! De muszáj dolgozni. Vagy nem muszáj? A gyerek nyilván fontosabb. Csak feltupírozom, hogy fontos a munkám? Nem tudom.  

Péntek van. Azt hiszem, nem voltam sehol a héten. Ja, de, ovis szülői értekezleten. Iskolaválasztás következik már megint. Nem is értem, minek mentem el erre az értekezletre. Tökéletesen teljesen fölösleges volt, mivel csak egy iskola jött el bemutatkozni, és pontosan az, amelyikbe a lányom jár. Gondolom a többi iskola később jön kortesbeszédet tartani. Azokra már tényleg nem megyek el, mert a fiam is a szomszédba fog járni iskolába és kész. Nincs mit variálni. 

Voltam még osztálylátogatáson, na hát az nagyon cuki volt. Végtelenül megható. Tetszik, ahogy Andi néni tanít. Sajnos Erika néniről lemaradtam, futnom kellett dolgozni.
Reggel még mindig van "osztály vigyázz!", nem változik a világ. Aztán volt átmozgatás: vállkörzés, karkörzés, fejkörzés. Utána körülbelül öt percenként változó feladatok: egy hurkapálcára applikált krepp papír szalaggal írtak a levegőbe betűket; feladatlapot töltöttek ki; a táblához kellett menni három gyereknek, kaptak a kezükbe egy-egy légycsapót (ultra cukiság), és meg kellett találniuk a táblán a tanítónő által felolvasott szavakat. A lányok ügyesen csinálták, elolvasták, odacsaptak a légycsapójukkal a szóra, a fiúk meg, imádom őket, gondolkozás nélkül, fejvesztve rohantak, odacsaptak bármelyik szóra, tök mindegy volt, hogy mi volt odaírva, a lényeg az volt számukra, hogy ki csap a táblára elsőnek. :DDD Nagyon röhögtem! 

Azt hiszem nem voltam sehol ezen a héten, de a múlt héten sem. Összefolynak a napok. Egyik beteg, másik beteg, én beteg, mindenki egészséges, de mégsem, és már tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem.

Vasárnap megyek Olaszországba. Spirituálisan már ott vagyok. Nagyon várom. Igaz, melózni megyek, de azért klassz lesz, remélem. Mondjuk azt a melót szeretem csinálni. Igaz, lesznek nehéz részek, amikor majd vért pisálok izzadok, de annak legalább lesz értelme. Nem tartom értelmesnek azt, amikor olyat csináltatnak velem, amihez nem konyítok és még konyítani sem szeretnék.

Olaszországban majd fotózok nektek 💙*. Meg eszem. Na azt kurvára nem kellene. Kiborulok, hogy mintha egyetlen érték az lenne körülöttem, hogy kurva jól kell kinézni, a többi nem számít. Nem kamuzok, folyamatosan ezt látom, ezt hallom: kollégáktól, kolléganőktől, főnöktől, családtól, (na jó, azért nem mindenkitől). Jó, nyilván mentegetem magam, mivel 20 kg-val több vagyok a környezetemnél, ezért próbálom úgy beállítani a dolgokat, hogy a belbecs sokkal fontosabb, mint a külcsín. De ettől még mindenki csonti, csak én vagyok ilyen tehén. A főnök is mondta a szép kolléganőmnek, hogy hülye vagyok, hogy le akarok fogyni, mert azt hiszem, hogy majd úgy fogok magamnak pasit találni. Az a főnök, aki szünet nélkül bámulja a melleimet és ennek még hangot is ad. Egyszer kiselőadást tartott a melleimről (mintha valami Marilyn Monroe lennék, de ha választhatok, akkor inkább Sofia Loren). Nem kamu. Az a főnök, aki elhívott vacsizni, hogy dumáljunk. ("dumáljunk".) Akiről a múltkor írtam, de azóta frappánsan lekezeltem a helyzetet és béke van
Egyrészt, én nem keresek magamnak pasit, mert van, maradjon köztünk, másrészt nem kell keresni, jönnek maguktól, de nekem csak az az egy kell, pssz, és aki így, +20 kiloval is rajong értem. Na ettől függetlenül még mindig 20 kg-val több vagyok báááárkinél. És tessék, itt van, én is ezen a baromságon pörgök. Utálatos. 

Nem az a lényeg, hogy hosszú haj, rövid ész. Szerintem én teljesen jól vagyok így, ahogy vagyok, mivel akiket én igazán szeret... Kezdem elölről. Szerintem én teljesen jól vagyok így, ahogy vagyok, mivel az a fontos, hogy én jól érezzem magam a bőrömben és a koponyámban, nem pedig az, hogy mit közvetít felém a környezetem. Nem az, hogy milyennek szeretnének látni. Nem az, hogy milyennek kellene lennem szerintük. Vagyok, amilyen vagyok. Szerintem jó vagyok így, ahogy vagyok. Na jó, ettől még ez mosakodás, mert a hasam óriási. De miért kell filozófiát kerekíteni minden köré? Miért nem lehet lazán élni és kész? Legjobb lenne hippinek lenni. 

Ez egy spirál, mely negatív irányba száguldozik.

Aztán még attól is agylobot kapok, hogy mindenki vásárol, amitől az a kényszerképzetem támadt, hogy nekem is vásárolnom kell. Csak hát ehhez a világ pénze nem elég, nemhogy az én fizetésem. Utálok vásárolni. Például azért is, mert most mehetnék kicserélni a lányom csizmáját, aminek tönkrement a cipzárja. Az egy hónapos csizmának. Azért is, mert vettem a tesóm kislányának a keresztelőjére egy kis ajándékot, egy ruhácskát. Megmondtam, hogy 18 hónapos gyerekre kell, az eladó készségesen hátra ment a raktárba kihozni egy megfelelő méretet, erre 12 hónapos ruhácskát fizettem ki, vihetem vissza. A karácsonyról ne is beszéljünk.

Az is zavar, hogy megint jön apjuk, megint izgulhatok, hogy lesz-e balhé. De legalább hozza végre a családi pótlékos papírt. Állítólag. Amivel két éve és négy hónapja szart foglalkozni.

Apjuk vasárnap érkezik, én vasárnap utazok el. Isteni. Ez is szervezéssel jár.

Apjuk tegnap küldött egy fotót a kivilágított karácsonyi Párizsról, odaírta, hogy "nem rossz hely ez a Párizs". Ja, én ezzel tisztában vagyok, csak amíg ott éltünk, szart rá, hogy jól érezzük magunkat és mondjuk akár költekezés nélkül, de sétálgassunk a csudaszép feldíszített városban. Mehettem egyedül. Mentem is. Úgy értem, a két kisgyerekemmel. Most meg itt henceg nekem. Tudod mit - gondolom magamban -, Budapest nem annyira szép és kicicomázott, mint az nagy Párizs, de én sokkal jobban szeretem, mert itt legalább vidám vagyok és van kivel eszmét cserélnem. A szá vá, szá vá-tól (ça va? ça va.) nem éreztem, hogy pezsegne az endorfin az agyamban, itthon viszont igen, ha például találkozom Annával a pöttöm kis nyóckeres játszótéren. Itt fel tudnék sorolni legalább öt olyan embert, akikkel, ha találkozom, kifejezetten feltöltődöm. De lehet, hogy tizenötöt.





* azt a  kutya mindenit. Van itt a bloggeren egy speciális karakterek ikon, ha belemegyek, lehet válogatni, de ha a vaksi szemem nem találja, mert már öregségi nemlátásom van, akkor csak be kell rajzolni az egérrel azt, amit meg akarok találni, jelen esetben a szívecskét és tádádá, kidob az embernek többféle szívet. Óriási! Nem is tudtam.




2016. november 28., hétfő

Vírustámadás

Rajtam a sor, elkapott a "gastro" vírus*. Éjjel hánytam, mint a lakodalmas kutya. De hogy az mennyire fáj, aúúú. A kislányom kezdte, a kisfiam folytatta, most meg én.

Egész nap feküdtem (kivételek persze voltak, értitek), gondoltam kipihenem magam, de még mindig görcsölök. Ebben az a legérdekesebb, hogy a gyerekeket valahogy el kellett vinni oviba, isibe, most pedig elhozni őket. Azt hittem, délutánra elmúlik.

Közben kaptam a híreket a munkahelyemről. Nem igazán kötöttek le, hogy őszinte legyek. Fázom, reszketek, fájnak csontjaim, izmaim, kimerített ez az egész.


* lánykori nevén hányós hasmarsos

2016. november 26., szombat

Karácsonyi hajrá

Kistesóm kérdezte, hogy mire vágyok karácsonyra. Hirtelen ezek jutottak eszembe:

Biciklikosar. Mupajegy. Szonyegtisztitas. Lakasfestes. Fapados repjegy. 10 kg minusz. Ilyesmik. :-)

2016. november 24., csütörtök

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem

A szüleimnél dekkolt egy szép tükör, amit én szépen elhoztam tőlük, ha már évek óta senki nem használta. 

Felakasztani nem tudom, mert nincs otthon fúró és férfi. 

Tegnap hazaugrottunk a szüleimhez, mert a kislányom ott töltötte az újabb betegállományát, hogy én szakadatlanul dolgozhassak. Meggyógyult, ma már mehetett iskolába. Állítólag az osztály zömén átment a hányós hasmarsos vírus. Voltam fogadóórán, onnan tudom. Azt mesélte mindkét tanárnő, hogy végtelenül bájos, boldog a gyerek. Mindig nevetgél, imád csacsorászni, soha semmi nem szegi kedvét. Ez a pár mondat lesokkolt. Mintha rólam beszéltek volna. Mary Poppins mondta, amikor hazaköltöztünk, hogy "te mindig vidám vagy, holott nincs rá okod". 
A munkahelyemen is én vagyok az ügyeletes jókedvű. Megjelenek valahol és a kollégáim azonnal röhögni kezdenek (nem, nem kiröhögnek, hanem valahogy kitör belőlük a móka kacagás). Odahívnak magukhoz pár szót váltani, bohóckodunk és csak röhögünk, röhögünk, ezen felül van egy kemény mag, akikkel  még meg is ölelgetjük egymást. A kislányom is ilyen felhőkben járó vidám figura. A fiam nem. Ő pukkancs. Viszont van, amiben ő is kiemelkedő, naná. Ő a sportember. Most jár egy Tomi bácsi (22 éves lehet maximum) az oviba, aki focizni tanítja őt. Imád focizni. A héten elkezdődött a korcsolyaoktatás a Műjégpályán, és az óvónő azt mondta, élmezőnyben van, sőt, tanítja, segíti a többieket. Azt nem tudom, hogy mitől tud hirtelen korcsolyázni, hiszen tavaly még csak a pingvinnel közlekedett. Dzsúdózni is imád, de oda most nem tudunk járni. Az oviban van ezen felül még heti egy torna és fakt, és őt persze testnevelés fakultációba rakták. Járt már gimnasztikára is, de minden ilyen oviidőn túli sportot alig tudok megoldani. Sőt, sehogy. 
Hihetetlen izomzata van a fiamnak, nem csodálkozom, hogy jól megy neki. Ami baj, hogy iszonyodik a víztől hajmosástól, pedig úszni is meg kell tanulnia (micsoda logikai lólépés), de nem akarom őt sokkolni, ha most nem szereti, majd megszereti máskor. 

Vissza a tükörhöz. Éppen vacsoráztam a kisfiammal, amikor éccsapám rákérdezett: sikerült felakasztani a tükröt? Nem? Akkor hova raktak? Nekitámasztottam a falnak - mondtam. És beleférsz?  - folytatta a kérdezősködést -, vagy vegyünk még egy tükröt, hogy keresztbe is meg tudd nézni magad? 


Rakok egy smileyt a béke kedvéért:  :D

2016. november 16., szerda

12 óra 16 perc

12:16 h.

Végre eljutottam pisilni. Ráadásul mensitime van, hát azért nem esett jól idáig húzni. Extra pörgés van reggel óta, most adtam fel, ebédidő közeledik és én most jöttem és itt relaxálok a blogon.

Igaz, a szervizes fiúk meghívtak reggelizni, tehát azért nem az van, hogy nem álltam le egy pillanatra sem. Na jó, amikor hívtak, hogy kész a melegszennnvics még nem sejtettem, hogy negyed órán belül kinyiffanok a melótól. Nem kezdem el részletezni a sufnitunning SAP-rendszerünket, nem mesélem el a titkársági kapunyitó gombot, a titkárságon csöngő telefont, sem azt, hogy állítólag én napi három órát dolgozom. Ja, mert van egy ilyen pletyka, hogy a cégnél a nők (kivétel Mary Poppins) mind léhűtők. Jó, hát az is igaz, hogy van, aki tartós körmöt megy csináltatni munkaidőben. 11-re jár be "dolgozni" (muhaha), megissza a kávéját, elszívja a cigijét és megy körmöt políroztatni, aztán megebédel, pletykál (idézek: "mindenki el van kurvulva, ahelyett, hogy dolgoznának", nem, nem kamu, nem színeztem ki a sztorit, ez a színtiszta valóság), a telefont átirányítja máshova, aztán 16:35-kor uzsgyi. Így azért valóban három órára jön ki a munkaidő, csak azt nem értem, hogy mire fel vetítik ezt ki a cég minden további női dolgozójára. Nyomban felrobbanok.

Ugyan megmondtam Bazsinak, hogy mostantól én nem akarok több színházat, de nincs mese, vett koncertjegyet a Müpába. Végül is igaza van, hiszen az nem színház.

Nagyon várom a karácsonyi leállást, ez így elég húzós.

Amikor mensitime van, extra hülyét csinálnak belőlem a hormonjaim, depizek, aztán két óra depi után fogom magam és kitakarítok, de még a meszelőszettet is előszedném szívem szerint, ha lenne. Így történt meg, hogy írtam a sógornőmnek, gyermekeim egyik húgának, hogy ha béke szigete van ott Bezzegországban, akkor kérdezzen már rá a testvérénél, hogy mikor méltóztatik kicsikarni a bezzegországi államkincstártól egy olyan papírt, ami azt mondja, hogy apuka nem kap családi pótlékot, ezért anyuka jogosulttá válhat végre. A csaj nem válaszolt a levelemre, de láttam, hogy látja, amit írok, mert a messenger okos. Aztán másnap apuka írt nekem egy kimért e-mailt, hogy 3-4 héten belül elküldi a papírt, felhívta a hivatalt. Gyorsak ezek ott Bezzegországban. Megköszöntem. Aztán jött a következő e-mail, hogy mi a szarért kellett ebbe az ügybe bevonni a családját. Hát kisapám azért, mert én 26 hónapja kérem, nem egyszer és nem kétszer (sőt, az általa szeretett fiútesótól és a szeretett másik húgától is kértem, hogy lépjenek közbe), csak szarsz a fejemre (a fiútesó és a másikhúg is szart), családi pótlék meg sehol. Most megint áll a bál. Energiavámpír.
Azárt gáz, hogy hozzávetőlegesen 650 ezer forintról beszélünk, ami rohadt sok pénz, viszont euróban kifejezve szinte semmi. Nem mondhatom neki, hogy nézd apuskám, 2 ezer eurót veszítettem miattad, mert mi az a 2 ezer euró. Lófasz masnival. Itthon viszont elég sok kiflit tudtam volna belőle venni. 

Pilla kérdezte, miért blogolunk. Talán mementónak. Nem tudom. De szeretem, ahogy rárakom a klaviatúrára az ujjaimat és kipörögnek belőlem a napi aktualitások. Az ujjaim olyan gyorsan írnak, ahogy a gondolataim pörögnek. Hangsebességgel jelennek a monitoron. Sőt, talán gyorsabban is. Egyenként elmesélni az eseményeket a családnak, barátaimnak, kollégáknak sokkal több időt venne igénybe, ezért inkább elmesélem nektek.
Aztán talán még azért is, mert amikor írok, akkor egyedül lehetek. Ritka pillanat. Otthon a gyerekeim lökik a szöveget megállás nélkül, a munkahelyen a széplány kollégáim. Azonban néha jól esik kettesben lenni magammal. 

Ebédidő vége.



2016. november 13., vasárnap

Őszinteségi roham

Már a cím lepötyögése közben meggondoltam magam. Vissza minden, nincs roham. Visszafogom a lovakat. Mert ezt nem lehet elmesélni. Azonnal kiborulnátok. Ezt nem lehet. Ezt a 13 éve tartó macska-egér harcot. Igen, az van, hogy a fiú jelen van. Befészkelte magát az összes sejtmbe fejembe. Azt hiszem, legalábbis azt állítja, neki is reszeltek. 13 éve. Én próbálom a mellékutakat, hátha észhez térek, de látjátok, nem megy. Mondjuk, ha fizikailag távol dolgoznánk egymástól, biztos könnyen menne neki is, nekem is. De így? Házinyúl, brrr. Nem vezet jó útra. Én mindent megpróbáltam, hogy ő is észhez térjen. De nem tér. Szerencsére okos vagyok (már hogyne lennék, ennyi évesen annyira dörzsölt az ember, hogy imeri és tudja a dolgok pszichológiáját), tudom kezelni a szitut. Mert ez, ami van, egyszerűen helytelen. Nem engedhetem, hogy szintet lépjünk. Megmondta a pszi, addig nem nyugszik, míg. Már ott tartunk, hogy féltékennyé tett. Röhögök. Jogosan tette, mert pénteken, amikor a buli volt, minden kollégám engem zsongott körül. Ez persze nem igaz, hiszen ott volt a három, nálam sokkal, de sokkal szebb kolléganő is. Az igaz, hogy engem pörgettek a táncparketten, de ez csak azért van, mert én party animal vagyok, szeretek táncolni. A szépek pedig nem igazán. Például a széplány csak egyetlen egy kollégával táncolt szívesen, a dokival. A többieket lerázta. A másik két szép inkább társalogni szeretett. A nem szép imád táncolni, de őt nem duruzsolták körbe. Ezért, kizárásos alapon, maradtam én. Ez pedig vörös posztó volt, gondolom ezért jött elő a "hű, de csinos volt minap Mary Poppins", hogy ettől én is érezzem, mit érzett ő a bulin. De én tudom, hogy Mary Poppins gyönyörű, és azt is, hogy ő a legjobb barátnőm, nem fogok ezen picsogni. De. Jól van, kölcsön kenyér visszajár. Megkaptam. Mehetūnk tovább.

2016. október 26., szerda

Csak finoman

Nem vagyunk különösebben jóban a gyerekeim apjával. Két éve külön élünk. Ő Bezzegországban, én Budapestországban a két gyerekünkkel.

Már számtalanszor nekifutottam, hogy leírom a tényeket, aztán inkább kitörlöm az egészet.

Tegnap hazautazott, én meg eléggé elkeseredtem. Az az igazság, hogy amikor itt van nálunk, olyan, mintha vakációznánk, holott én olyankor dolgozom, sőt, most dupla melóm is volt (mert egy fizu nem elég), a gyerekek meg óvodában, iskolában vannak. Senki nem érti, hogy miért nem a hosszú hétvégén jött, esetleg az őszi szünetben, de én ilyeneket meg sem kérdezek tőle, mert ő egy pukkancs, már nem bírom nézni a duzzogását (és ez egy enyhe kifejezés).

Alapvetően tök jó vele, amikor itt van nálunk. Leszámítva, hogy olyan kupit tud csinálni, amilyet ti még nem láttatok életetekben. Borzalmas.
Igaz, hogy életében először vasalt, nem tudom mi alapon panaszkodom rá. Egy halom gyerekruhát és a blúzaimat is kivasalta. Teregetett is, el-ké-pesz-tő!
Főzött is. Bevásárolt. Unalmában kétszer is elment gyerekruhákat venni. Vajon ki szólt neki, hogy kapja össze magát, mert 2015. októbere óta sikerült vennie két ping-pong ütőt és néhány ping-pong lasztit, egy heti élelmiszert és slussz? Se karácsonyra nem jött el ünnepelni, mondván őt a karácsony hidegen hagyja, a húsvét még annál is kevesebbet ér a szemében, a gyerekeinek ugyan megígérte, hogy a szülinapjukra eljön, aztán mégsem sikerült. Vajon magától volt ilyen bőkezű? Még új biciklit is vett a lányunknak. Szülinapra. A fiunknak pedig egy labdát. Labdát. 7.000 Forintért (hétezer, jól olvassátok). Egy öt éves gyereknek. Akinek van labdája. Na mindegy, ne akadjak már fent minden szaron. Aztán persze rájött ő is Decathlonban (ami ugye Bezzegországban alapult), hogy lehet kapni labdát 3 fillérért is. Tényleg mindegy!
Még egy-két hülyeség miatt kaptam agylobot, de már annyira laza vagyok, hogy nem pattogok. Például a fiunknak vett fehér nadrágot. A lányunknak egy ünnepi ruhát, amilyen már pont van neki, de ez tényleg a legkevesebb, kicserélem másikra.
Cipőcskéket is vett. Négyet is. Tisztára belehúzott.
Sőt, befizette az internetszámlámat és tankolt egyet az autómba. Magam sem értem. Főleg, hogy pár hónapja kerek-perec leírta, hogy lófasz masnival, nem ad gyerektartást, mert úgy könnyű lenne nekem, oldjam meg, ahogy tudom. Nem kértem én tőle, csak közöltem, hogy a családi pótlékos papírt igazán elintézhetné így két év után. Természetesen kaptam hideget-meleget, volt hiszti, fenyegetés, zsarolás. "Ezek az én gyerekeim, nem a tieid" - mondta, de én már annyira kemény vagyok, hogy nem fostam össze magam félelmemben,  mint annak idején Bezzegországban. Franc tudja, azért egy anyára azt mondani, hogy a gyerekei nem az övék, elég vad. Meg hát a kurva nénikéjét, ki dekkolt a SOTE I-es női klinikán 3 hónapon át terhesen? Ő? Nem. A másikkal ki vonult be a műtőbe egyedül? Ő? Nem. A harmadikról ne is beszéljünk.
Mivel mi nem szóban beszélünk egymással, amikor nincs itt, hanem viberen, skype-on, ezért szépen lefotóztam (PrtScn) ezt a csodálatos mondatát, miszerint a gyerekeink nem az enyémek, csak az övék és hogy egy kanyit nem hajlandó adni gyerektartásra. Persze ettől még bárki mondhatja ebben a túlfejlett, túldigitalizált, túlinformatikált világban, hogy én ezt összemontázsoltam.

Mivel ő Bezzegországban született, számára nagyon fontos, hogy a gyerekek megfelelő napi zöldség- és gyümölcsadagot egyenek, és ne csak előrecsomagolt szart. Féltem is, hogy a gyerekek elszólják magukat, és ennek rendje és módja szerint be is igazolódott a félelmem. A kislányunk ketchupot kért valami kajához. A ketchup pedig a sátán műve. De sajnos én meg-megengedek nekik olyan ennivalókat, amitől egy francia kiborul, például csokis pudingot este, ne adj úristen Túró Rudit. Legfeljebb gyümölcsös joghurtot fogyaszthatnak desszertnek. Inni vizet. Gyümölcsléről ne is álmodjanak. Képzeljétek, most először nem volt vaskalapos. Egészen tűrhető volt a kajához való hozzáállása. Mondjuk egyszer megszorította a fiunk karjait, amit a kisfiam úgy értelmezett, hogy húha, a papa milyen erős.

Mennyi mindent tudnék mesélni...

Gyorsan hozzáteszem, hogy nyilvánvalóan én sem vagyok egy matyóhímzés, biztosan én is sokat hibáztam, amikor még együtt éltünk, el is mondta, hogy milyen kemény volt egyedül dolgoznia, miközben én nem dolgoztam. Cöcö, csak hát nekem attól még volt bevételem és igenis előfordult, hogy dolgoztam olykor-olykor, de azt is lefikázta, holott ő éppen munkanélküli volt, én dolgoztam, onnantól fogva az egy forint plusz is több a nullánál, pláne, hogy az ő fizuját simán elértem, amíg keresett, jaj, mennyit tudnék mesélni...

És akkor ez az ember megjelenik itt és szinte cuki és még hiányzik is. Nem vagyok túlzottan normális, tudom.

Jogosan gondolhatjátok, hogy kamuzok, mert abszurd, amit fent leírtam, bár ha belegondolok, nem is Budapestország ez, hanem Abszurdisztán, így a fent leírtak talán már nem is tűnnek annyira képtelenségnek.


2016. október 20., csütörtök

A végén kiderül, hogy nem is vagyok annyira bóvli

Nem is tudom, mit elégedetlenkedek önmagammal állandóan. Ti is észrevettétek már meg mindenki mondja, hogy az önbizalmammal kellene kezdenem valamit. 

Tegnap felhívott Z, és átküldött irgalmatlan mennyiségű fordítani valót, kereken 126 oldal műszaki szöveg. Franciáról magyarra. Belepillantottam. Értem. Persze azért nem én lennék, ha nem pislogtam volna csodálkozásomban, hogy ez hogy lehet: értem, amit olvasok, holott én segghülye vagyok franciából, pláne a szaknyelvekből. Na jó, azért, hogy helyére billenjen a mérleg nyelve elmesélem, hogy minap kaptam egy fordítást olaszról magyarra, aminek csípőből kellene mennie és úgy elakadtam, hogy egyetlen egy szó miatt az egész doksinak nem találom a mondanivalóját. Egyetlen egy szó miatt borul az egész kártyavár. Jogi nyelv és én ahhoz hülye vagyok, olaszul is, magyarul is. Simán bevisz az erdőbe.

Írtam a szuper okos barátnőmnek, hogy segítsen, de lepattintott, hogy ő a jogi nyelvhez úgy nyúl, mint a szaros véres rongyhoz, bocs, de keressek mást. Írtam gyorsan a professzoromnak, hogy segítsen. Segített is volna, ha nem utálná ő is a jogi nyelvet. Mesélte, hogy ő is simán visszapasszolja az ilyen kacifántos jogi felkéréseket. Próbált kutatni a neten, talán ő érti is, hogy mit másolt ki kínjában küldött, de nem jutottam előre. Egyszerűen nem értem. 
Ezért hívtam az olasz jogászunkat, aki történetesen nápolyi. Kérte, hogy küldjem el e-mailen a levelet, hogy megnézhesse. Elküldtem. Válasz semmi. Három napja baszik válaszolni, ezért írtam neki viberen, hívtam telefonon, de semmi. Kezdtem belesüppedni a bánatba, hogy ezek szerint én tényleg hülye vagyok, amikor is jött Z hívása, hogy menni kell Olaszországba, két céghez is, és van ez a tömérdek francia szöveg, ennek is essek neki, és ha lehet, csekkoljak át az ő cégéhez. Az úgy volt, hogy megkérdezte, hogy érzem magam az aktuális cégemnél, és én igazából szuper jól érzem magam, csak van három dolog, ami zavar: a kevés pénz (amiből soha nem elég..., pláne, ha egyedül nevel az ember két gyereket... ezzel mondtam valamit...), a kevés olasz meló (hozzávetőlegesen olyan 3% az egész, hát ez szinte nulla), és néhány igazán rosszindulatú seggfej kolléga. A szép kolléganőmmel elég sűrűn verjük a fejünket a falba miattuk, de azért szerencsére a cukik jóval többen vannak. 

Jól esik, hogy Z. megpróbál átcsábítani a cégéhez. 

Egészen megtáltosodtam, nem? Poszt hétfőn, poszt kedden, poszt szerdán, poszt csütörtökön... Nem semmi! 

2016. október 19., szerda

Nápolyról olvastam

Úgy tapasztaltam, ha a címben valami frivol szerepel, akkor az egekig száll a statisztika*. 

Mariann hozzászólásáról rögtön ez a lenti cikk ugrott be, amelyet az egyetemi docensem posztolt ki a közösségi oldalon, mert ő egyrészt nápolyi, ennél fogva rajong Nápolyért és előszeretettel posztol bármit Nápolyról, másrészt csupa életvidámság:





Angolul annyira ramatyul tudok, hogy nincs is türelmem elolvasni a cikket, azonban az olasz verzióval egyetértek. Csak értetek rakom ide az angol verziót, csipegessetek belőle. 






* De engem a számok soha nem érdekeltek, ezért is voltam matekból... khm... pocsék. Olvastam valahol**, hogy nem menő, ha egy Eltés tarisznyás büszkén azon rihi-röhizik, hogy ő szar matekból. 


** Azt is tudom, hogy hol. Nagyon szeretek tőle olvasni. Megragadnám az alkalmat és elmondom, hogy én nem szoktam mellemet veregetve ezen röhögni, hogy mekkora egy szar vagyok matekból, de ma már ki tudom mondani, hogy bocs, nem szeretem. Elfogadom, hogy így születtem és kész. Valószínűleg ma már diszkalkuliásnak neveznének, bár nem biztos, mert le tudtam érettségizni és volt, amikor bármilyen érettségi tételt simán meg tudtam oldani és még értettem is, de ahhoz magántanár kellett. A pszi is megmondta, hogy na bumm, elég sok ilyen ember van, hogy nem minden egyes tudományból kurva jók, és akkor mi van? Összedől a világ? Nem. 


2016. október 18., kedd

Az új biciklimről

Képzeljétek, kaptam ajándékba egy biciklit. Nem is akármilyent, hanem egy városi Schwinn Csepelt. Nekem nagyon tetszik, nagyon kényelmes, van rajta kétrészes csomagtartó táska, világítás, váltó, fék, a színe is szép, szinte új, komolyan, egy csoda. Imádom! De ebben eddig még semmi érdekes nincs. 

Kapaszkodjatok meg! 

A kolléganőmtől kaptam, akire még itt, a blogon is fújtam. Ez az a lány, aki régen barátnőm volt, Republic koncertre jártunk együtt, aludtam is nála párszor, együtt jártunk turkálóba, együtt főztünk 5 liter káposztalevest, hogy lefogyjunk (nem fogytunk le, sőt, kifejezetten elszaladtak velünk a lovak és dagadt macák lettünk), együtt sütöttünk 50 muffint (ne csodálkozzunk, hogy kikerekedtünk). Ez az a lány, aki pár éve tisztára meghülyült és a cégnél legalább 80-an fostak tőle. Szó szerint legendák kerengenek róla, hogy kit, mikor, mivel és mennyire bántott meg. Néha cuki is tudott lenni, de zömében tiszta terror volt. Velem is összeakasztotta a bajszát háromszor, ezért (újabb csavar) kitöröltem őt a facebook ismerőseim közül. Egyszer olyan pipa voltam rá, hogy fogtam és rányomtam a töröl gombra. 

Ez a lány felmondott. Én azt mondom, helyesen tette. Számításaim szerint 17 évet lehúzott ennél a cégnél, saját bevallása szépítése szerint 11-et, de amikor én becsekkoltam A Vállalathoz, ő már itt dolgozott 3 éve, tehát akárhogy nézem, matematikailag is igazam van. Egy ideje teljesen befásult, kiégett, amin nem csodálkozom. Muszáj volt lépnie, hogy újra lángra kapjon. Felnézek rá, hogy meg tudta lépni. Nekem is mennem kellene, ha lenne a véremben puca, vagy fordítva.

Miután beadta a felmondását, amit rohadt nehezen fogadtak el, és fellélegzett, újra cuki lett. Újra lehetett vele beszélgetni, többé nem durcizott, már nem borult el az agya. A búcsúbulija után, amin kérésére csak tényleg néhányan vettünk részt, behívott az irodájába és nekem ajándékozta a kisfia kinőtt jégkorcsolyáját, aztán mondta, hogy a bicajt is nekem adja. Én köpni-nyelni nem tudtam. Nem akartam elfogadni, túl nagy ajándék, ilyet nem lehet. De ő ragaszkodott hozzá, mondván neki van otthon egy rendes (még ennél is rendesebb???) bringája, neki erre a másikra nincs szüksége, ezért is tartotta a cégnél és otthon nincs kedve kerülgetni meg egy fenékkel egy bicajt lehet megülni, kettőt nem. Akkor felajánlottam neki, hogy kifizetem, de nem engedte, akkor alkudjunk meg egy árban - mondtam -, de nem ment bele, teljesen elzárkózott ettől. A szép kolléganőm is jelen volt a beszélgetésnél és mondta, ha elfogadom, akkor szívesen elhozza a férjével kocsival haza, hozzám. Ezzel akart terelgetni, hogy fogadjam el és viszlát. Végül elfogadtam, de majd valamit ki akarok találni, küldök neki ajándékba valamit, csak még nem tudom, mit. Az is nyomaszt, hogy miként tudnám őt feltűnés nélkül visszavarázsolni a facebookomra. Ezt elbaltáztam. Jó, de nagyon mérges voltam rá. A főnökkel (egyben tulajdonos) volt valami közös munkája, amibe berántott engem is, holott semmi közöm nem volt az egészhez, de még érintőlegesen sem. Annyira alpári módon tálalta az egészet, hogy az tűrhetetlen volt.

A szép kolléganőmék el is hozták a bicajt, és hazavitték a sajátját, ami szintén egy szuper bringa, és amelyet kölcsönbe adott nekem pár hete. Felrakta a padlásra, mert ő nem szeret bicajozni, és ő sem akarta kerülgetni a garázsban. Én meg azóta ezzel a csodabringával közlekedek a gyerekekkel együtt. Nagyon finom érzés hárman tekeregni, két gyerekbicaj és a szuper városi drótszamár, jaj, nagyon nagy feeling, nagyon szeretem. Természetesen a járdán gurulunk, én ki nem megyek a forgalomba a két makival. Egyelőre nem kaptunk beszólást senkitől, de már várom, mert Panna, aki évek óra a járdán bicajozik a kislányával mondta, hogy nagyon vékony jég, az emberek nem szeretik a bringásokat a járdán.


2016. október 7., péntek

Egyes szám harmadik személy



az egyik vezető (3., fentről le), hetek, hónapok óta rá van kattanva, de pár hete szemmel láthatóan.
az elején a lány azt hitte, illúzió, csak úgy tűnik, mintha pedálozna, de nem volt biztos a dolgában. 

persze a fickó akkor csinálja a játszmáit, amikor nincs tanú a láthatáron. igaz, a lány közvetlen kolléganője tisztán látja, hogy ez nem vízió, nem hülye ő, de így is le-lemarad egy-egy nyomulásról, mert külön szobában ülnek. 

a lány kabátban ült, mert egy hete fázik, nincs még fűtés az irodában. a faszi bement az irodájába, és látván, hogy a lány didereg, megsimogatta a vállát, aztán vállról le derékig, ezt megismételte háromszor. a lány rászólt, hogy el a kezekkel rólam! de nem vette a lapot, folytatta, ezért a lány nyomatékosan megint rászólt: le-a-kezekkel-rólam! 

más: a fickó két hete átvitte autóval a másik irodaépületbe, mert át kellett vinnie pár doksit. általában ő gyorsan vezet, de akkor 10 km/h-val. előtte berakott valami romantikus zenét (robbie williamstől valami szimfónikus jellegűt szart) és megpróbált hozzáérni a lábához, de lévén az autó nagy és széles, nem sikerült. tudja, mert a régi autójában, 10 évvel ezelőtt is pont így csinált, amikor váltott mindig hozzáért a combjához, a lány meg nem győzött rápréselődni az ajtóra. 

más: a lány scannelt, mert megint bement a szobájába a fickó. egyrészt akadályozza a munkáját, mert vég nélkül dumál, másrészt már nem hajlandó egy légtérben maradni vele, így amikor a fickó bement, a lány inkább kiment a folyosóra scannelni és persze a fickó ment utána. hozzáérintette a vállát (és a hasát, brrr), és azt mondta: hiányoztál. a lány nem válaszolt. inkább úgy tettem, mintha nem működne a fénymásológép, amelyen scannelt, ezért gyorsan bement tollért az irodába, ürügynek, hogy kerülje őt, ahogy csak lehet. visszament a fénymásológéphez, erre a fickó azt mondja: majd ha álmodok veled, szólok. erre annyit mondott, próbálva (hibásan) elviccelni a szitut, hogy majd azt mesélje el, hogy rémálom volt-e.

egy hete kilógott a lány dereka a farmer és a blúz között, a fickó hozzáért a jéghideg kezével és mondta, hogy nagyon szexi. a lány nem vette észre, hogy mire készül, a monitort bámulta, dolgozott, a fickó hátulról támadott.

tegnapelőtt átjött a cég legokosabb kollégája a titkárságra, sztorizgatott, a lányok röhögtek. a nyomuló nem volt itt, beteg volt, hazament. tegnap rápirított a főtitkárnőre, hogy mit keresett itt a legokosabb (honnan tudta? jah, hogy valaki köpött, de ki, ha az emeleten nem volt rajtuk kívül senki, csak az alfőfőnök?), a kolléganő meg hebegett-habogott, nem tudta, mire vélni a kérdést. a nyomuló mondta, hogy ide, ebbe az épületbe nem jöhet senki, akinek nincs itt dolga. jah, hogy ezt eddig nem tudták a titkárságon. a legokosabb kolléga miért nem mehetett volna a titkárságra? máskor is ment, eddig nem volt gond. a legokosabb szimpi, cuki, mit tudták ők, hogy miért megy, mi dolga lehetett máshol? hozzájuk csak benézett, dumálni velük. ugyan sosem szokott, de most ment, fasz tudja miért. röhögtek, mert sztorizgatott. az alfőfőnök meg ideges lett ettől (három irodával arrébb). a lányok látták, hogy téblábol az ajtaja előtt, mert mindent látnak a kamerákon, ami a folyosókon folyik. valószínűleg az alfőfőnök köpött, mert tegnap jól lebaszta a főtitkárnőt a nyomulós. de miért nem a legokosabbnak szóltak, hogy ilyet nem lehet csinálni, hogy csak úgy átmegy a titkárságra beszélgetni? a nyomulós azt mondta a főtitkárnőnek, hogy ezzel a másik kirúgta maga alól a széket, de ő megvédte őket az alfőfőnök előtt. (he?)

tegnap, miután lebaszta a főtitkárnőt azt is mondta (csak a főtitkárnőnek), hogy őt (főtitkárnőt) átrakja a másik épületbe dolgozni, mert itt nincs rá szükség (de van, mert ha a másik lány elmegy szabira, akkor itt már nemcsak a referensi munkát nem végzi senki, de titkárság sem marad, nincs aki a bejárati ajtót nyissa, nincs, aki fogadja a futárokat, aki teát, kávét főzzön (napi 5-6-7-8-sok), nincs, aki vegye a telefonokat, soroljam? 
miért akarja elpaterolni a főtitkárnőt? azért, hogy a másik tök egyedül maradjon és onnantól nem marad tanú. 
az alfőfőnök 9-re jár dolgozni, egyébként teljes apátia, szarik mindenre. a fickó meg már csomószor az ajtóban várja a lányt, reggel 7:30-kor, hogy kokettáljon. az emeletükön senki nincs rajtuk kívül. ha itt egyedül marad, az gáz. értitek miért. nem marad tanú. 

beszélt a hr-es barátnőjével is, aki azt mondta, a lánynak reszeltek, ugyanis úgy fogja intézni a dolgokat, hogy senki ne tudjon semmiről és nem neki fog hinni a társadalom. mert ritka az, hogy a nőknek hisznek ilyen esetben, pláne, ha nincs tanú. 
a nők nem azért járnak miniszoknyában, mert tetszik nekik és azt viselnek, amit akarnak, hanem azért, hogy gerincre vágják őket, ugye. 

már mesélte a kolléganőjének is, aki történetesen a barátnője, de képzeljétek, nem hitt neki. azt mondta, a fickó mindenkivel nagyon cuki. na ja, de nem simogatja a kolléganőket válltól derékig (x 3), nem bökdösi a derekukat, nem mondja nekik, hogy szexi, nem ül be hozzájuk órákat pofázni, nem követi őket, nem tesz célzásokat. és még mennyi szösszenetet tudna mesélni... 

mindez azért, hogy maradjon nyoma. 

https://csakazolvassa.hu/2016/10/07/a-gyenged-eroszak-1/#more-20319 

2016. október 3., hétfő

Inkább aludjak vagy filmet nézzek?

Annyira álmos vagyok, hogy valószínűleg inkább az alvást választanám, mint fent maradni, miután a gyerekek elaludtak, hogy énidőt szenteljek magamra, egész nap ezt hajtogatom. Erre ez a bölcsesség jött velem szemben a facebookon:

Egy szülő valódi dilemmája az, hogy melyiket válassza:
emberi időben aludni menni vagy egész éjszaka ébren maradni, hogy
"énidővel" töltse az idejét.

Pedig tegnap is időben mentem aludni, körülbelül 10-kor már aludtam. Igaz, előtte színházban voltam. A soha vissza nem térő c. előadást tekintettem meg harmadmagammal. Én még soha nem láttam Pintér Béla rendezte előadást. (Állítólag léteznek "Pintéristák".) Az első negyed óra furcsa volt. Az emberek nevettek, én meg nem értettem, hogy min. Aztán szerencsére ráhangolódtam és már én is értettem és nevettem. Mivel nagyon álmos vagyok, nem tudok értelmes recenziót írni (frissen sem), legyen elég annyi, hogy végül tetszett. Lehet, hogy fejlődöm. Az elején, még amikor Alföldi Róbert darabjaira vittek el, nem minden áthallást értettem. Tegnap már egész jól ment. Na jó, nem erről van szó. Olvasottabbnak kellene lennem, akkor érteném Alföldit is.


Ami ma igazán fontos, hogy ma tölti a kislányom a hetedik életévét. A mai napig nagyon furcsa, hogy nekem gyerekeim vannak. Még mindig nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy vannak. Ez így hülyén hangzik, belátom. Szóval, én elég későn szültem, egészen 36 éves koromig nem igazán hittem el, hogy nekem ez összejöhet az életben. Talán ezért szürreális még mindig. Pedig ennyi idő alatt már igazán kézzelfogható lehetne, hogy vannak, de én mégis minden szülinapon meglepődöm, sőt, a kislányomén még picsogok is. 

2016. szeptember 28., szerda

Sóvirág - Vígszínház

Bazsi novemberig feltankolt színházjeggyel, ő a kultúrfelelős. Az idei évad első darabja a Sóvirág volt. Belecsapok a lecsóba: állítom, hogy én még ilyen jó színházi előadáson nem jártam. Nagyon intenzív és erős darab, végig éberen figyeltem, egy pillanatra nem ült le a kíváncsiságom, hogy mi lesz a vége. Nem is akartam, hogy vége legyen, annyira magával ragadó volt. 
Tudom, otrombaság ilyet mondani, de én szeretek holokauszt (amely szó nem helyénvaló, shoaht kell mondani, javasolják a hozzáértők) túlélőkkel találkozni. Meg szeretném próbálni valahogy finomítani ezt a gondolatomat, például mondhatnám, hogy érdekel, mit mesél egy túlélő. 

Fahidi Éva könyvét azonnal szeretném megvenni, miután láttam az előadásban. Életigenlő, hiteles, elragadó, minden mondata, minden mozdulata olyan volt, hogy úgy éreztem, megállt a homokóra.

Cuhorka Emese pedig olyan volt, mintha Siát láttam volna táncolni, csak élőben és az orrom előtt öt méterrel. Elképesztő előadó. Ami azért még ennél is jobban tetszett, az az, hogy micsoda kapcsolatba került Fahidi Évával. Ahogy egymáshoz érnek, mint a nagyi és a lánya. Emese vigyázott Éva minden mozdulatára, leste a hogylétét, vízzel kínálta. 

Az ő duettjükből állt össze a történet. Az idős és a fiatal összefonódása. 

Az előadás olyan volt, mintha improvizáltak volna, nagyon közvetlen volt, mintha hozzánk, nézőkhöz beszéltek volna, de aztán persze kiderült, hogy ez egy nagyon is összerakott színdarab.  
Az is nagyon érdekes volt, ahogy ugráltak az idősíkban, hol 7 éves énjükről meséltek, hol a 18 évesről, aztán megint vissza a 7 éveshez és így tovább, ami zavaró is lehetett volna, de egyszer csak leesett a tantusz és megértettem: az idős emberek is pontosan így szoktak "ugrálni" az időben. 

Sokat nevettünk az előadás során, annyira jó poénokkal jöttek, de képzeljétek, én életemben először sírtam színházban, mert azért ez az élettörténet nagyon is súlyos, miközben Fahidi Éva mindennek ellenére nagyon pozitív. Próbáltam magam tartani, erősnek mutatkozni, de ezek a könnyek csak úgy jöttek. Nem kibuggyantak a szememből, amikor drámai volt a hangulat, hanem észrevétlenül kigördültek. Azt vettem észre, hogy potyognak. Nem akartam én ott sírni Bazsi és Réka közt, hogy nézne az ki?!? - gondoltam magamban. De befolyásolhattam volna én a könnyeimet, amikor felcsendült Chopin? Vagy amikor a haláltáborokról mesélt? Nem. 

fidelio.hu


Ha lehetőségetek van rá, nézzétek meg! 




2016. szeptember 23., péntek

Olasz bratyizás a játszótéren

Az olasz mammát már ismeritek, most is róla akarok mesélni.

Azóta is jóban vagyunk, megvár az iskola előtt, hogy együtt menjünk be, már ő is sokat játszóterezik a gyerekeivel, nem úgy, mint az elején, amikor inkább mindig hazavonultak, sokat rihiröhizünk együtt, szidja a régi óvónőt, mint a bokrot, én meg meghallgatom (én azért nem szidom, mert én szeretek jóban lenni az emberekkel, inkább simulékony vagyok, mint pokróc, illetve mondhatnám úgy is, hogy segget nyalok, csak legyen béke). 

Én nem tudom, mi van vele, de mintha tavasz lenne, állandóan pasikról álmodozik. A fridzsider kollégáiról, az iskolában egy tanársegédről, az autószerelőről... Vicces, ahogy előadja magát az erős német akcentusával és az olasz kézhadonászással. 

Így történt, hogy tegnap addig nyüzsgött, míg ürügyet nem talált magának odamenni az olasz apukához, aki mindig a játszótér kerítésén kívül dekkol egy másik apukával, amíg a gyereke a kerítésen belül játszik a többi gyerekkel. Persze szerencséje volt az olasz mammának (aki nem olasz, csak az elején mindig olaszul beszélt a gyerekeihez, ma már nem), mert a kisfia elkunyerálta az olasz apuka kisfiának a rollerét és bingó, mamma már ment is oda beszédbe elegyedni. Hívott engem is, de én nem éreztem úgy, hogy muszáj lenne betársulnom. De olasz mamma nem hagyta magát, behozta az olasz apukát kerítésen belülre, bemutatott neki és várta, hogy mi hárman társalogjunk, de én kicsit gátlásos vagyok, nem tudok csak úgy lelazulni, meg különben is, én az új "csajommal" beszélgettem, Györgyivel (nem így hívják), akit nagyon csípek, mert egyrészt gyönyörű, másrészt az ő sztorija is nagyon érdekes. Csupa izgalmas ember él a nyóckerben. 
Mamma, amikor készültek hazamenni, még le is baszott leszidott, hogy ő tálcán idehozza direkt nekem a nagyon is szemrevaló pasast, én meg inkább egy másik anyuval dumálok?!?! Én meg visszapasszoltam a labdát, hogy bazze, hát nős, megmondtam, tök cuki felesége van, ne gyere itt nekem ilyen ötletekkel*.

Aztán mamma hazament, az olasz apu meg odacsatlakozott hozzánk és folyt.köv. beszélgetés. Azért örülök, hogy bemutatkoztunk, mert nagyon szeretek olaszul traccspartizni.

Azt mesélte róla az oviban az egyik dadus, akivel történetesen egy épületben lakunk, hogy a nemzetközi ovinapokon az olasz apu bejött egy haverjával és pizzát sütöttek a gyerekekkel és gitároztak. Én mindkettőt imádom. Úgy értem, a pizzát és a gitárt.
Olasz apu (most minek nevezzem, hát nem írhatom ki a nevét és a munkahelyét) mondta, hogy 10 éve él Budapesten és nagyon elégedett, szereti a várost és a magyarokat.
Az én gyerekeim apja nem ilyen és én ezt sajnálom. 






*Linda barátnőm most nyilván haldoklik a röhögéstől.

2016. szeptember 21., szerda

Szupermama (nem vagyok)

Nem gondolom magam szupermamának. Azért szeptember elsején megnézegettem egy "hogyan okozzunk örömöt az iskolás gyerekünknek az uzsonnás dobozzal" videót, amelyet az index dobott fel. Nők lapja cafét már pár éve nem tudok nézegetni, mert fintorgok. Elment a kedvem az nlc-től, miután azt láttam, hogy a "legmenőbbek" azok, akik fotóval tömik tele a posztjukat és csak nézegetni kell. Olvasni alig. Ehhez képest megnéztem egy videót, ahol még görgetni sem kell, ne keressétek rajtam az észt. Nincs.

Az uzsonnás doboz, ami eleve rózsaszín és macskás, nem kerülhet más, mint cukiság. Toast kenyeret veszek, amit megpakolok és aztán félbe vágom, hogy "tramezzini" legyen belőle. Ez annyira menő, hogy a lányom osztálytársa (még mindig csoporttársat akarok mondani, ovis resztli) közölte az anyjával, aki 1974 óta a barátnőm, és akiről már számtalanszor meséltem, hogy ő is pontosan olyan szendvicset kér, amilyet én készítek. Ezek szerint mégis kicsit szupermama vagyok. 
A barátnőm meg szidott, hogy a fene a pofámat, most szabdalhatja a kerek kenyeret háromszög formává. :D 
A szendvics mellé persze rakok felcikkezett almát is, amit alufóliába rakok, nehogy megbarnuljon, ezen kívül még szívecske formájú kókuszos kekszet, Dörmit, ha van, meggyes piskótát, amit apukám süt hétvégente. Nehogy éhen maradjon szegény gyerek. Csodálkoztam is az elején, hogy minden elfogy. Közben meg megy a cserebere, mert a lányom barátnője beszámolt, hogy finomak a szendvicseim. :D Megmondta előre a tanítónő, hogy ez megy az iskolában: "uzsonna business".

Nem saját fotó.
Majd lefotózom a gyerekét és kicserélem.



2016. szeptember 10., szombat

Boldog névnap

Szülinap után rögtön névnap. Mondanám, hogy most nem kaptam semmi szokatlan ajándékot, mint például "a Giannit", de kaptam.

A munkahelyemen van egy kemény mag, akik névnapoznak. Összeállnak páran, összedugják a fejüket, hogy mivel lepjék meg a névnapost. A névnapos persze ezzel tisztában van, ezért készül is.
Idén "irregular cheesecake-et" és a "regular rose de sable-t" készítettem. Mit készítettem? Készítettünk! Bazsi bedobta, hogy szívesen eljönne segíteni, ha már moziba nem mehetünk, mert honnan akasztottam volna le egy bébiszatyrot délután 6 előtt? El is jött. Hozott olívaolajat, olajbogyót, tonhalat, kekszet, sütőpapírt. Olyan jó volt! Sütöttünk Nutellottit is, de nem sikerültek. Olyan kemények lettek, mint a márvány. Ehetetlenek lettek, pedig összesen három alapanyag kell hozzá, Nutella, egy szem tojás és pici liszt, ezt a hármat simán össze kell keverni, pici pogácsákat rakni belőle a tepsire, aztán 5-8 perc alatt megsütni. Ott sertepertéltek a gyerekek a lábaink alatt, ezért hiába kapcsoltam le a sütőt, bent felejtettem, oda is lettek. 


Recept: a natúr puffasztott rizst összekevertem olvasztott csokival és beleraktam a tortaformába, ez helyettesítette a darált keksz és olvasztott vajat, ami az eredeti cheesecakehez kell. A vicces kollégám kérdezte, Katica tortabevonóval készült az alap? Ezen persze ledobtam a láncot /szép kolléganőm mondja így/, "kioktattam", hogy ehhez a tortához kizárólag nagyon finom csokit használtunk. Jó, hát nem Lindt, de legalább Milka. A krém is pofon egyszerű, összekevertem mascarponet Nutellával és kész. Kicsit csaltam, mert raktunk bele minimális zselét is.  A mennyiségek abszolút tetszőlegesen alakultak, ahogy esik, úgy puffan. A díszítés is teljesen szabadon választott volt. Be a hűtőbe és kész is. Nem, nincs sütés. Szuper könnyű elkészíteni és finom. Mondjuk páran lefikázták, hogy túl édes, de hozzáadott cukor nincs benne semennyi sem.
Eredeti recept itt.
Ez a specialitásom, a sivatagi rózsa. Felolvasztok finom csokit (törekszem rá, hogy mindig másfajtát), belekeverek kukoricapelyhet (lánykori neve: cornflakes),
kupacokat kupacolok kanálkával egy sütőpapíros tepsire, be a hűtőbe és kész is.
Főzzenek lekvárt a feleségek! Én nem vagyok hajlandó szeretek a rezsó felett álldogálni. Szerintem régen túl sokat főztem. Szerintem jól főztem, de ma már elég szarul, a fiam a sima rizstől, amit én készítek, öklendezik. Pedig régen tudtam rendes rizst is főzni. 

Ezt a gyönyörű kollégámtól kaptam. Aki persze foglalt, mint minden rendes pasas.
De mondjátok, nem cuki? "Ledfényforrásfüzért" applikált a csokira. Villogó csoki, értitek?!? :)
A dobozra még szívecskét is rajzolt, pedig ő egy introvertált figura, nagyon nehéz vele beszélgetésbe elegyedni.
Annyira tetszik, hogy háromszor is fel kellett, hogy hívjon, hogy menjek csak át hozzá. Nem az tetszett, hogy ennyiszer kellett csörögnie, hogy végre felvegyem, mert közben pörgött a munkanap, hanem az, hogy ugyan nem egy épületben dolgozunk, ugyan van barátnője, akihez ő hithű, ugyan semmi közös nincs bennünk, még a munka sem, mégis kedveljük egymást. Tetszik, hogy gondolt rám, és saját kezeivel készített nekem ilyen fiús DIY ajándékot.

A ledfüzért egy 9V-os elem táplálja. :D
Ja, azért kellett volna nekem menni a gyönyörű fiúhoz, mert én mászkálok a két épületben, neki pedig nincs mászkálni valója. Én simán átmentem volna, volt is dolgom a másik épületben, de a kolléganőim egyhangúan megtiltották, hogy a névnapom alkalmából én menjek a kollégámhoz. Erre átjött, mert már nem bírt várni. :) 

A kolléganőim "titokban" megkérdezték, mire vágyom igazán, mert vettek ők már kis töltelék ajándékokat, de még szeretnének valamit, amit én választok. Én mondtam nekik, hogy most ne legyenek ajándékok, hiszen most volt a szülinapom, akkor is nagyon kitettek magukért, de ők ragaszkodtak hozzá. Lepjetek meg! - mondtam nekik, de leráztak, mert a meglepik addigra már megvoltak. Eszembe jutott valami, amire már régóta áhítoztam. Milonka írt először a tacskós fülbevalójáról, aztán Pilla is kapott egyet Milonkától, hát azt kértem idén névnapomra, így most nekem is van. Milonka, Pilla! Remélem, nem gond, hogy lekoppintottam az ízléseteket, de mit csináljak, tényleg annyira nagyon tetszik, hogy már nem tudtam nélküle élni. Ráadásul nekem volt is tacskóm gyerekkoromban. Hét éves voltam, és a nagynénim tacskókkal foglalkozott, onnan lett nekem is egy. Fityisznek hívták. Az unokatesóm meg kisírta magának Fityisz tesóját. Amikor nagyapám elvitte a két kutyát az állatorvoshoz, az alábbi párbeszéd zajlott le:

Doki: - Jó napot kívánok!
Nagyapám: - Jó napot!
D: - Mi járatban?
N: - Jöttem beoltatni ezt a két kutyát.
D: - Na nézzük! Mi a neve ennek a kutyának?
N: - Fityisz.
Beoltotta.
D: Mi a neve ennek a másiknak?
N: Másik.
D: ???
N: Másik. Ennek még mindig nem adtak nevet.

Gondolom mindkét kutya a Fityiszre hallgatott. 

mankabymonika.hu

Update:

Megtaláltam a fotóját. 

2016. szeptember 5., hétfő

Gianni, a műpénisz

A hajam tövéig behavazott. Ezt a posztot augusztus közepén kezdtem el írni és most jutottam a végére. Az ihlet elszállt, már nem tudom úgy felidézni a történeteket, mint... mittomén, már megint rohanok, soha nem érek rá, de nem erről akartam sztorizgatni.

Túlestem a szülinapomon (43, nem piskóta. De a 40 az új 30, szóval teljesen elégedett vagyok magammal). 

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy elmeséljem-e a sztorit. A helyzet az, hogy meglehetősen... ciki. 

Kezdem Ádámtól és Évától, hátha jól jövök ki a dologból. Az van, hogy én nagyon szétszórt, szeleburdi fazon vagyok. Például két hete, amikor a szép kolléganőm szabin volt és helyettesítenem kellett őt, a főnökök kértek egy tál sütit a tárgyalásra. Készítettem nekik egy tök jól "megdesignelt" tál pilótaszexet, pilótatallért, mittomén még mit, bekopogtam, beléptem az ajtón, nem botlottam el, de a tálat úgy dobtam el, mint egy frízbit. Szó szerint, mint egy frízbit. A mai napig nem értem, hogy történhetett. Apukám persze tudja a tutit: azért csináltad fiam - mondta -, hogy többet ne neked kelljen bevinni a sütit. 
A tál nem tört el, de a sütiknek kampec volt. Az egyik főnök majdnem szívrohamot kapott, tényleg odakapott a szívéhez, a másik csak röhögött. Én meg: "bocsánat, én így jövök be!". Ismeritek a mérges kismalacot, aki elzakózik a bicajjal és azt mondja, "én így szállok le!" örök érvényűt, nem? 
Ilyenből ők nem csinálnak gondot, eléggé csípik a fejünket, ment az élet tovább. 

Eddig bírtam megírni a posztot még augusztus közepén. De hogy még mit akartam írni, nem tudom... Valahogy fel akartam vezetni a szülinapi ajándékomat. Ami nem volt más, mint egy "műbroki". Igen, én ilyen idejétmúlt figura vagyok, akinek még csak most lett vibrátora. Gáz? Úgy tudom, manapság minden rendes háztartás ugyanolyan fontos kelléke, mint a porszívó és mosógép. Nekem meg nem volt. Ezidáig.
A szép kolléganőm találta ki, hogy nekem erre szükségem van, ezért meglepett eggyel az általa szervezett partimon. El is nevezték nekem, mert mindennek nevet kell adni, a mosógép Mosó Masa, az autó Gizi, a műpénisz Gianni. 
Másnap gondoltam egyet, kipróbálom. Valószínűleg nem illik ilyenekről írni egy ilyen kis langyos víz mamablogban. Kipróbáltam, erre 10 percen belül bedöglött. Értitek. Gianni impotens. 

Elvittem kicseréltetni, de beintettek, mondván ez egy orvosi műszer (he?), a higiénia, értsem meg, ezt nem cserélhetik ki. Én meg kontráztam, hogy a garanciaidő és itt a számla, de mindhiába, veszett fejsze volt. Azért cuki az én műszaki zseni közlekedési mérnökfiúm, mert önként és röhögve elvitte megszerelni. Persze hiányzik valami alkatrész hozzá, ezért még nem kaptam vissza.
Ja, a boltban azt is az orrukra dörgöltem, hogy ráadásul ez volt a legdrágább darab és még ez is beszarik? Erre ők azt mondták, hogy cöcö, ez egy olcsó darab, hiszen a drágák 150 ezer forintba és 500 Euróba kerülnek (he?). Olyanból egy darab nem volt a polcon, szóval átbaszás szaga volt a dolognak és akkor ott fel is adtam a harcot, ezek engem simán palimadárnak néztek, fog a tököm kakaskodni ilyen hülyékkel. 


2016. szeptember 1., csütörtök

Bologna - még mindig

Utolsó bolognai poszt. Még most is ez éltet.

Itt szálltunk meg, nekem tetszett.

Tesóm, amikor elküldtem neki ezt a fotót a reggeli közben, csak ennyit írt: "tudtam!"
Gyerekkoromban valami irgalmatlan mennyiségű Nutellát végeztem ki.
Na jó, felnőttként sem viccelek, ha van otthon. Direkt nincs. Kell nekem ez a drog? Nem.
Másik sztori: egyszer, réges-régen, hoztam egy óriási csupor Nutellát ajándékba a tesómnak. Azt állítja,
ő egy grammot nem evett belőle, mégis elfogyott. Csak tudnám, ki ette meg! A baj az, hogy akkoriban egyedül voltam otthon.
Egyébként a fotón látszódik a "csavar"? 
Rémesen szeretem a hasam és a pisztácia fagyit.

Rémesen szeretem a hasam és a cannolit



Sette Chiese - részlet.




Ez a macska  mindenkinek elcsavarta a fejét ott a templomban


Modena (nem túl sok fotó)




Itt csak elsuhantunk.
Nem lenne ez fontos, mert kit érdekel egy motormárka?
Engem biztos nem. Csak hát történt, hogy volt egy pasasom, egy genovai.
Egy szutyok Fiattal közlekedtünk, míg nem egyszer, lerántotta a leplet a Ducatijáról*.
Onnantól azzal jártuk be a Riviéráit... hát mit mondjak, elég nagy flash volt.
Camogli, Portofino, Sanremo, Nizza, Monaco... 

Többször elsuhantunk előtte.
Na jó, erről már nem tudok sztorizni.
Maseratis pasasom nem volt.

Ez egyszerűen csak tetszik. 



*Tesóm világosított fel, hogy a Ducati a motorok Ferrarija. Én hülye vagyok a témában.

2016. augusztus 31., szerda

Bologna - Ca' Shin

Este felvitt az olasz partner Bologna dombjára. Ahol az autó kettesben már köhögött. Na jó, a mellettünk, kanyarban, emelkedőn elsuhanó Porschenak meg sem kottyant.  A partner Bolzanóban született, ezért ezt a dombot ő mégsem nevezhette hegynek. :D

Ennek a villának az a története, hogy ette-ette az enyészet, mire a partner elbűvölő feleségének egy barátnője szemet vetett rá, összedugta a fejét a barátaival és bementek a bolognai önkormányzathoz, hogy akkor ők ezt szeretnék maguknak. Az önkormányzat kiírt egy pályázatot, amit a barátok, szám szerint húszan, meg is nyertek. Beletoltak - kapaszkodjatok meg! - 850 ezer Eurót, aztán saját kezűleg pofozták helyre és ma egy működő és népszerű kulturális központ. A koncepció az, hogy minden biológiailag lebomló, minden újrahasznosított anyagból van. Már, ami lehetséges volt. (Az olaszok időnként kiszínesítik a sztorit, kissé túldimenzionálni. Szerintem.)
Ami még érdekes, hogy a villát 30 évre bérelhetik, így szólt a pályázati kiírás. Nem vásárolhatták meg. Az is érdekes, hogy a hatóság minden centimétert ellenőrzött, miközben a felújítások folytak, sőt, ennyi pénz ellenére még büntetést is kaptak, ha két centit tévedtek. A józan ész megáll.

Ami még tetszett, hogy az alkalmazottak mind nagyon fiatalok. A legidősebb 22 éves, ő egy marokkói szakács. A többiek 19-21 év közöttiek, román lány, moldáviai páros, marokkói fiú és egy cseh lány.

A villa megnyitóján nem kevesebb, mint Pavarotti felesége is jelen volt, mint támogató. A második felesége. Maga Pavarotti azért nem, mert már nem volt köztünk. 

Olyan eseményeket is rendeznek itt a kis kerti hegedülésen, skandináv képzőművészek egybegyűlésén és gyerektáborokon kívül, mint a Ducati új motorjának bemutatóját.

Kaptunk ajándékba mesekönyvet is, ami a villa történetét meséli el. Leírja, hogy kinek az álma valósult meg, hogy baráti összefogással bármi elérhető. Azt üzeni, merjünk álmodni. Tetszik.

Azóta találtak máshol is ilyen enyészet ette villát, de oda már szponzorokat kerestek, mert ezt saját zsebből már nem lehet idegekkel bírni. 

Ca' Shin, azaz "a fény háza" héberül, vagy
rusztikus udvarház olaszul.

Spritz és prosecco

Apericena, mert ez még mindig dübörög Olaszországban.
Ezeket a tálakat két fiatal készítette, egy 19 éves marokkói és egy 22 éves moldáviai srác.
Rengeteg fiatal volt, szólt a zene, lampionok világítottak felettünk, beszélgettünk, sztorizgattunk.
Isteni volt! (A vacsora viszont felejthető, de mit számít, hiszen Ferrari szakácsát nehéz lenne lepipálni.)

Minden biológiailag lebomló,
minden újrahasznosított anyagból készült, mesélték.
(Nézzük el nekik ezt a kis túlzást).

Ahogy régen, itt is pulcsikkal hőszigetelnek.

Egy kis videós ízelítő. Úgy látom, régen készült, azóta sokkal összetettebb.