2015. október 29., csütörtök

Heti bonc

Hétfő: semmi.

Kedd: semmi.

Szerda: ahhhh, megint voltam a Bálint házban és ha tehetném, minden szerdán ott ülnék a Total Filmkulbban. 

A kis haverom nem jött el a filmre, mert PONT akkor jött hozzá a gázszerelő, de ha már ott voltam, beültem a vetítésre egyedül. (Ráadásul tök olcsó is, 900 Ft, ezt még én is kibírom.) Azért mentségére legyen szólva, végül a beszélgetésre beállított és a végén ketten is jót dumáltunk és jót ettünk. Pizza a taglio, isteni volt, valódi dundi olasz pizzaiolo sütötte. 

A film nehéz volt. Tízparancsolat - ne ölj! (rendező: Krzysztof Kieslowski) a címe. Ez egy lengyel, 1988-ban forgatott film, baromi nehéz színekkel, nehéz környezettel: a szocializmus árnyoldalát mutatta be. 
Most meséljem el a filmet? Egy srácról szól, aki készül valamire, vagy az ügyvédről (ezt a beszélgetés végén sem tudtuk eldönteni, hogy ki az igazi főszereplő), aki nem az ördög ügyvédje, pedig szegény srác elég ördögi, de a végén kiderül, hogy csak egy áldozat. A társadalom áldozata. De persze ettől még senki nem kényszerítette, hogy gyilkoljon, mégis megtette. Nem is kifejezetten ösztönből gyilkolt, látszott, hogy kitervelte, de aztán a megbánás is látszódott és mindvégig tudtuk, hogy vagy elmebeteg a srác, vagy valami egyéb súlyos pszichés gondja van. Na most az ilyen embert fel kell akasztani? Ez volt a kerekasztal beszélgetés foszforja (he? mi? azt hiszem a gyutacsra gondolok). 

Nem voltunk sokan a moziban, holott a Lengyel Intézet is meghirdette, viszont a jelenlévők 80%-ban felszólaltak (persze én nem, mert nyúl vagyok) és mindahányan olyan okosakat mondtak, hogy endorfin tűzijáték durrogott az agyamban. Isteni volt!!! Szerintem aki teheti, szerdánként járjon el a Bálint házba. 

Summa summarum, a kivégzés is gyilkosság, ráadásul egy nagyon is tudatos, felépített gyilkosság. Ahogy a filmben a hóhért bemutatták, az már-már komikus volt. Ahogy olajozta az akasztógép fogaskerekeit, ahogy a függöny beakadásán problémázott... Érdekes, hogy az is "csak" egy szakma, holott tudjuk, úgy morbid, ahogy van.

Megtudtam, hogy a megkövezés, nem intézményesített kivégzés.

Dr. Csepregi András filozófus, evangélikus lelkész volt a moderátor beszélgetőtársa, ő válaszolt a nézők kérdéseire. Ő mondta, hogy ő a buktatást sem igazán üdvözli, mivel volt olyan tanítványa, aki ettől öngyilkos lett, igaz volt, aki attól kapott erőre. Ezt nem lehet kiszámítani, ahogy azt sem, hogy a halálra ítélés milyen hatással van a társadalomra, ugyanis a gyilkosságok száma nem ugrott meg számottevően azokban az országokban, ahol eltörölték a halálra ítélés intézményét.

Olyan szépen kiforrott a beszélgetés és annyira jó érzés volt, hogy az az ötven ember, akik jelen voltak, bár nem mindenben értettek egyet, de semennyi acsarkodás nem alakult ki.

Mellettem Csákányi Eszter hasonmása ült, azonnal megszerettem (pedig csak pár szót váltottunk... és néhány összekacsintást).

Többet is mesélnék, de futnom kell, ma is moziba megyek Mary Poppins barátnőmmel. Woody Allent nézzük meg.

Tschüss

2015. október 26., hétfő

Hosszú hétvége napokra boncolva

Péntek:

Úgy beszéltük meg, hogy Antonio nálam teszi le a bőröndjeit, mert stratégiailag jó helyen lakom. Déli tizenkét órára vártam, de végül fél órával korábban csöngetett, mert nem vonattal jött, hanem autóval hozták. Még nem végeztem teljesen, éppen megmostam a hajam, amikor megérkezett, felráncigáltam magamra a farmeromat, amelyről éppen elgurult a gomb, de szerencsére a pulcsi takarta a malőrt. A hajam viszont tökéletesen teljesen vizes volt még, így közöltem vele, hogy a questo punto ti tocca aspettarmi, és ő meg is várt, mi mást tehetett volna. Ilyen villámgyorsan még soha nem sikerült hajat szárítanom, sminkelnem, átöltöznöm (olyan ruhába, amin van gomb). Nem lehetett több 12 percnél. Utána elindultunk összeszedni a többieket. Antonióban az a jó, hogy jártában-keltében meg-meglát egy-egy (todom, túlzásba estem) nyelvtani gyöngyszemet az utcán. A csúcs a Gozsdu udvar egyik végén lévő szexturkáló volt. Az is jó benne, hogy csak dobni kell egy témát és rendes előadást tud kerekíteni belőle. 

A 2 Spaghiban ebédeltünk, szerintem finom volt. Sajnos kiderült, hogy nem minden esetben úgy főznek, ahogy az olaszok, pedig olaszok a szakácsok. Például nem pancettát használnak, holott az itthon olcsóbb is, mint a gyalog bacon, de én nem vagyok valami nagy szakértő, csak azt mesélem, amit hallottam, mint egy papagáj. 

Amikor pedig beültünk a cukrászdába (Dolcissima), kit láttunk meg? A pedagógia professzor asszonyt, akitől régen kirázott minket a hideg mindenki kapott egy-egy puszit. Ennyi év után is úgy szólított minket, hogy "kislányok". :D 
Aztán befutott a másik kedvenc tanárunk is, Gabi. Bárcsak sűrűbben láthatnám őket, olyan jó volt működésben érezni az agyvelőmet. 

Szombat:

Tesómék voltak nálunk. Megtudtam, hogy sógornőm beiratkozott pszichológiára. Kicsit irigy vagyok. Kisgyerek mellett tud tanulni. Sőt, lassan megszületik a második gyerekük is, akkor pedig már két gyerek mellett simán megcsinál egy egyetemet? Nem is irigység ez... Szégyellem magam, hogy nekem nem megy. Sajnos nekem nincs időm, sem anyagi forrásom ilyesmire. Én is szeretnék tanulni, tudom is, hogy mit, de kiderítettem, hogy nincs két évem és nincs rá csomó-csomó százezer forintom (annyi, hogy simán átlépi a milliót, pfff, amiről kiderült, hogy másnak nem is sok, csak nekem). 

Este Pilla bulijában voltam, amit itt is köszönök! Szerintem szuper volt. Régen nem hallottam órákon keresztül folyó kitűnő zenét. Mit kitűnő? Isteni!!! Megnéztem, dj Jutasi keverte a zenét és Babindák István klarinétozott. Keresni fogom ezt a duót. 

Vasárnap:

A kis makikkal voltam. Nekik most jó, mert őszi szüneten vannak, nincs hajnali kelés. Nekem is jó, mert lehet, hogy eljutok ide-oda, ha meg nem, legfeljebb kiolvasom a Sült zöld paradicsomot, amivel nem haladok, mert eddig még a buszon is el-elaludtam*.





* mennyi kötőjel???


2015. október 22., csütörtök

Tilos rádió

Végre sikerült elkapnom a Tilos rádión a Tandoori Italiano című műsort. Eddig mindig lemaradtam róla, streamingen meg nem olyan jó. 
A műsorvezetők közül már láttam néhányat élőben is, még amikor rendszeresen jártam az Olasz Intézetbe, ahová most is szeretnék járni, de most nem ilyen laza idők járnak. 
Nekem annyira tetszik, hogy vannak ilyen kultikus olasz figurák Budapesten, én úgy tekintek rájuk, mintha szupersztárok lennének. :D 

Holnap is találkozom egyikükkel, a professzorunkkal, aki pont Budapesten jár és szívesen találkozik a régi csapatával. Ő nem kevesebb, mint Kertész Imre könyveit fordítja olaszra (többek között). Vettem is belőlük, amikor szembe jöttek a könyves boltban. 



2015. október 20., kedd

Sült zöld paradicsom

"A Biblia tanulmányozásáról tanácskoztak, arról, hogy miként is lehetne könnyebben érthetővé tenni. Noé és Bárkája volt a téma. Az, hogy: Miért engedett két kígyót a hajóra, ha lehetősége nyílott rá, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlük?"

Tőlem a kígyók maradhatnak, nekem a városi galamboktól fordul fel a gyomrom. Én egyedül a madaraktól félek.


"Még ha nem is volt vallásos, azért természetesen megnyugtató érzés volt tudni: A Biblia teljes tekintélyével támogatja abban, hogy egy lábtörlő legyen. Hát Szent Pál apostol is nem megmondta, hogy az asszonynak nem szabad bitorolnia a hatalmat a férfi fellett, hanem hallgatnia kell?"

Csupa fricska ez a könyv. Az asszony éppen próbálja visszaszerezni a férjét a szeretőjétől, ezért lemegy lábtörlőbe... 

2015. október 18., vasárnap

Töprengés az idő múlásáról (még mindig)

Semmi különbség a dizsi* és a gigantus játszóházak között. Pontosan ugyanúgy purcannak ki a hangszálaim az üvöltéstől, ha beszélgetni szeretnék. 

Tegnap voltunk egy förtelmesen hangzavaros játszóházban egy szülinapi partin, és fél órán belül éreztem, hogy végem van, de ki kellett bírni három órán keresztül. Persze a gyerekeknek meg sem kottyant. Igaz, amikor még dizsibe jártunk, úgy 200 évvel ezelőtt, mi is jól bírtuk. Akkor mentünk haza a dizsiből, amikor már pirkadt vagy felkapcsolták a villanyt, azt üzenve, hogy húzzunk haza. A gyerekek előtt, hét (óbazz, ezt még kimondani is kegyetlen) szóval hét évvel ezelőtt éppen nem napfelkeltéig nyomtuk, hanem csak éjjel kettőig, azért az sem rossz a mai energiaszinthez képest. Tegnap tíz előtt aludtam, holott hétvége van. 





* de most komolyan, ma mit mondanak a fiatalok, ha diszkóba mennek???




2015. október 16., péntek

Egy francia Berlinben

Főleg Tamkonak, de mindenki másnak is, aki szereti a francia riportfilmeket. Én nagyon szeretem. Pláne Berlint. Én ott jártam ki az óvodát. Olyan emlékeim vannak, hogy a gyerekek a barna kenyérre rakták a tej bőrét és úgy ették, mint a mennyei mannát. Tamkonak üzenem, én szívesen lennék újra gyerek. :)

A film 2:50 percnél érdekes.


2015. október 15., csütörtök

Zeneajánló

Nem vagyok valami változatos ember, állandóan leragadok valahol... Még mindig Cédric Klapischnél és az ő trilógiájánál tartok: Lakótársat keresünk, Még mindig lakótársat keresünk, Már megint lakótársat keresünk. Ha valamivel fel akarom dobni a napom, hát akkor tessék, ez az. 



Egyszerűen teljesen odavagyok ezért a számért. Meg a többiért is. Az egész trilógiát imádom. 



Pár hete kitaláltam, hogy esténként, amikor már túl vagyunk a vacsorán, legózáson, fürdésen, mesenézésen, kártyázáson (ez is vadiúj nálunk), meseolvasáson, bebújunk mindhárman az ágyba, lekapcsolom a villanyt és sötétben hallgatunk fülbemászó klasszikus zenéket, hogy lenyugodjunk. Mindezt azért találtam ki, mert elég pocsék anya vagyok, engem is állandóan elkap ez a hülye internetezős gépszíj meg állandóan rohanok (mosfőztakarít), nem érek rá még a "Zacher Gábor által kiszámolt 7 percre" sem, hát akkor legalább a nap utolsó pillanatában megpróbálom a gyerekekkel megismertetni és megszerettetni a klasszikus zenét. Hátha még időben vagyok. Meg hát a könyökömön jön ki Péter és a farkas és a Diótörő.  Na ez azért nem igaz, mert a vadászos részt nagyon szeretem. Nézzétek csak, tudok youtube videót vágni. :) Óriási! Értitek, nem vagyok 20 éves, már lehúzhatnám a rolót informatikából, sőt neki kellene állnom zoknit horgolni és tessék: 



Macska tegnapi favoritja Bizet Carmenjának Torreádorja volt. Igazán alkalmas a lenyugváshoz. :D 






2015. október 14., szerda

Mi volt 1982 előtt? Káosz?

Vajon milyen volt az élet a smiley előtti érában? Csupa félreértés?

A kollégám még mindig nyomul, pedig nem kamuzok, tényleg megmondtam neki kerek-perec, hogy ne reménykedjen, ebből a zacskó mazsolából nem kap (mivan?), ő akkor is irkálja a leveleit (otthon meg anyu főzi a kását, a két gyerek meg írja a leckét, pfff). 

Én meg persze hülye vagyok, mert válaszolok, de már teljesen ridegen, már smileyt sem rakok és itt a következő baj, mert ő ettől bemajrézott és most azon pörög, hogy nekem miért van rossz kedvem. Nincs nekem rossz kedvem, csak elegem van, hogy nyaggat, elegem van, hogy semlegeset kell válaszolni, olyat, ami semmit nem mond, mivel ő is tiszta erejéből törekszik arra, hogy nehogy kiderüljön róla valami személyes, de azért folyamatosan küldözgeti a pajkos üzeneteit (és egy tanult, helyeske emberről van szó). Nem merem megtenni, hogy nem válaszolok, mert nem tudom kiszámítani őt, nem vagyok jó emberismerő meg hát illetlen is, ha az ember nem válaszol (pfff, tényleg hülye vagyok). Vagy az akármilyen semmitmondó válasszal még húzom őt? A baj az, hogy régen haverok voltunk, valószínűleg ezért nem küldöm el őt a pékbe. Nettó baromság az egész szitu.

Emlékszem, annak idején, 1982-ben (csekkoltam), még a farmerdzsekin hordtuk a smiley kitűzőket, ma meg már, ha nem rakunk a szövegünk végére egyet, felborul a világegyetem. 

Megállítanám a homokórát

"Ha megkérdezi tőlem valaki házasságkötésének évét... vagy hogy az illető kivel házasodott össze... vagy hogy mit viselt a menyasszony anyja, tízből kilenc esetben meg tudom mondani, de az életemre esküszöm, nem tudnám megmondani, mikor öregedtem így meg." 

Én azt szeretném tudni, hogy mikor lettem 42 éves?!? Tegnap még kereken 21 voltam. Legfeljebb 30. 

"Miután hazaértem, mondtam is a barátnőmnek, Mrs. Otisnak, hogy már csak egyetlen tennivaló maradt számunkra: ücsörögni és felkészülni az elpatkolásra...
Mire ő azt mondta, jobban kedveli az átkelés a túloldalra kifejezést. Szegénykém, nem volt szívem azt mondani neki, hogy teljesen mindegy, minek nevezzük, úgyis mindnyájan elpatkolunk....", olvasom az új könyvemben.

Van nekem egy jó nagy könyvespolcom, amely szinte teljesen üres. 1/6-od része foglalt, a többi tényleg üres. A helyzet az, hogy évek óta kölcsön könyveket olvasok, nem vásárolok. Legfeljebb ajándékba, magamnak nem. Így marad a lakás könyvespolca kopasz. Pedig mennyire állati jól néz ki egy lakásban a faltól falig, tetőtől talpig érő mega könyvespolc! Persze néha kételkedem benne, hogy valóban mindet kiolvasták, akiket ismerek és ilyen a könyves birodalmuk. Mondjuk ők szuper intellektüellek, még az is lehet, hogy én vagyok setét, hogy ezt megkérdőjeleztem.
A szüleimtől a saját könyveimet nem hoztam el, nem tudom, miért. Apropó, a barátnőm, aki egy taljánhoz ment feleségül... Nem, nem házasodtak össze ők sem, csak összeálltak, mint a zsírtalan csusza, éccsapám szavait idézve (ez egy tökéletesen fölösleges mellékszál). Ez az én barátnőm fel akarta tölteni a nappalijukat a könyveivel, mert ő egy nagy könyvfaló, de a pasas nem engedte, mondván a nappaliba könyvek nem valók. Ezt az olasz szokást még én sem tudtam (pfff, mintha olasz mindenttudó lennék). Kutatok az agyamban, hogy láttam-e olasz nappaliban könyveket, de nincs emlékem erről. Talán azért, mert nincs mire emlékezni?

Idestova egy éve Mary Poppinstól kapom kölcsön a könyveket. Bízom az ízlésében. Mozifilmeket is mindig jól választ, tényleg rá merem bízni magam és a gyerekeimet is. Nem piskóta, micsoda jó ember... Töröm a fejem és egyszerűen nem lehet rajta fogást találni, ő az az ember, aki nemes egyszerűséggel jó. Akiről semmi rosszat, semmi negatív pletykát nem lehet mesélni. Ráadásul még különösen szép is.

Ma Fanny Flag szerző Érdemes élni című könyvet kaptam tőle, és a 15. oldalon jöttem rá, hogy ez a Sült zöld paradicsom, amelyet én már olvastam és nagyon szerettem. Azt hiszem tizenöt évvel ezelőtt olvashattam. Ez, ami a kezemben van, 1994-es kiadás. Valószínűleg már az újabbaknak Sült zöld paradicsom a címe, amely jobban visszaadja az eredeti könyvét, nevezetesen Fried green tomatoes at the Whistle Stop Cafe.
Azért lehet, hogy megint kiolvasom, ha már a 8. oldal, melyről idéztem, ekkora "aha-élményt" idézett bennem elő. Biztos találok még ilyeneket, amikre (amelyekre?) már nem emlékszem. Magával ragadó volt annak idején is és most is az, holott még a legelején tartok.




2015. október 13., kedd

Semmi (vagy mégis?)

Mindig akkor jut eszembe, hogy mit kellene megírni, amikor úton vagyok vagy amikor egyáltalán nem érek rá. Aztán meg úgy ahogy van, kizuhan a fejemből az állati fontos téma. Pedig olyan frappáns dolgoknak tűnnek abban a pillanatban. Most meg az üresség kongat a fejemben. Nézem az órát, már 15.13 van, már megint kapkodni kell... még csomó munka van...



Ami jó, hogy voltam bakancsos túrán a Kócs-hegységben Szlovákiában és ez elég jól helyemre rakott, ugyanis legalább öt napja nyafogtam, hogy bedarál a mókuskerék és minden szar. Aztán még az is jó, hogy Macskával tök jókat kártyázunk (csak Fekete Péter és összeadós kártyák), és néha már Bandi is csatlakozik, de ő még eléggé kiborul, ha nem ő nyer, viszont egészen érdekes, van türelmem hozzá és az első vesztéséhez képest már nem tépi szét az idegszálaimat a hisztijével, szóval haladunk. 





2015. október 9., péntek

Reggeli fotó

A kolléganőm, az én személyi trénerem és dietetikusom, még mindig figyel az egészségemre. Hozott nekem reggelit. Jól esik ez a munkahelyi gondoskodás, pláne, hogy nemcsak ő törődik velem, hanem csomó-csomó mindenki. 

Sk. avokádókrém. 

Kár, hogy amint kikerülök a látómezejéből (mezőjéből? mezéből?) felfalom a fridzsidert. 

2015. október 8., csütörtök

Befolyásolhatatlan végzet?

A gyerekekről szóló híreken mindig megakad a szemem. "A saját udvarán gázolta halálra az apa a kisgyerekét" címűről máris sejtettem, hogy valami fatális véletlen lehetett. Az apa tolatott, nem látta, hogy mögé került a gyerek. 

Szerdán bandukoltunk hazafelé az oviból, kicsit fáradtan, bambán, azon töprengtem, mint mindig, hogy mit adjak nekik vacsorára. A Mária utca egyik szakasza annyira szűk, hogy ott csak libasorban lehet haladni. Én mentem elől, egyik kezemmel fogtam Bandita kezét, ő mögöttem rézsútosan, mögöttünk Macska kullogott, másik kezemben plüss mackóval, plüss elefánttal, keksszel, kabáttal teletömött szatyor. A kereszteződésben villogott a zöld, megálltam a járdán, már nem értünk volna át. Igen ám, de Macska elhaladt mellettem, de én ezt nem láttam, csak azt, hogy ijedten visszafordul és belém kapaszkodik (a szatyros kezembe). Közben meg már jött a busz (apropó, a buszoknak kötelező piroson is áthaladni? Már évek óta figyelem, hócipőm tele, hogy a piroson is simán átgázolnak).

Lefagyott a rendszerem, csak azt láttam, hogy busz-gyerek az útról vissza-körülöttem emberek kikerekedett szemekkel bámulnak... Éppen csak kettőt lépett a járdától, nem volt még az autósávban, mert még egy parkoló autó is fedezte, de azért a busztól eléggé betojtam.

Bárkivel előfordulhatnak végzetes kimenetelű szörnyűségek, a pillanat törtrésze alatt. Az apukának a csillagai nem úgy álltak aznap, ahogy nekem szerdán. Szerencsétlennek borzalmas terhet kell cipelnie egész életén át.

2015. október 6., kedd

Még mindig ugyanaz a lemez

Tudom, hogy baromi unalmas, de most ezen a bolygón rekedtem. Folyamatosan jönnek az e-mailek, ez a mai:

"7 fő nem fizetett csoportpénzt, kérem,aki ismeri a szülőket vagy esetleg tartják a kapcsolatot jelezzenek egymásnak.

Pénteken ismét ürítem a dobozt! :)

Azért szerintem nem állunk rosszul, de természetesen mindenkinek a saját gyermeke után kell fizetnie. Ha bárkinek anyagi problémái vannak, kérem jelezze, hogy esetlegesen tudjuk kezelni. "

Szerintetek meg merjem írni nekik, hogy ugyan csak kevés pszichológiát tanultam, de úgy érzem, piszok nehéz lehet kiállni a pulpitusra és kimondani: csóró vagyok.
Meg különben is, ez egy sima, gyalog, szimpla, klasszikus állami óvoda, hogy a pékben képzelik ezt az egészet, rábökni azokra, akik nem fizettek? Hova képzelik magukat, valami proccos angol magániskolába, ahová egyenruhában kell járni? Hogy képzelik, hogy tök nyíltan látszódik, hogy kikről beszélnek? Még jó, hogy le nem köpik őket. Október elején, értitek!

Én a magam részéről azonnal, a szülői értekezleten befizettem mindent, letudva egy évre előre a tanévet, de miért? Mert már tavaly is ezt láttam, hogy ujjal mutogatnak. De ez akkor így konkrétan a szülők beszaratása, nem? Nem akarom, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön a gyerekem, mert egyes szülők ferdén néznek azokra, akik nem időben fizetik be a kitűzött összegeket, ezért íziben befizettem.

Azon gondolkozom, hogy bedobom ötletnek a francia módit. Ott, a sima állami óvodák úgy gyűjtöttek pénzt évente kétszer, hogy a szülők, akiknek volt kedvük hozzá, otthon sütöttek sütit, amit bevittek az oviba és délután, amikor mentünk a gyerekekért, megvásárolhattuk a sütiket uzsonnának.
Lehetett jelentkezni, hogy sütit kívánunk sütni vagy eladni akarjuk-e, de abból egy pillanatra sem csináltak gondot, ha egyikre sem jelentkezett valaki.
Először furcsának tűnt az ötlet, mert hát a saját sütimet vegyem meg, amire én költöttem? De aztán rájöttem, hogy ezt a gyerekek nagyon szeretik és hát a sütire ráfordított pénz nem jelentős, ugyanis mindig tök egyszerű sütit kellett sütni, ami könnyen fogyasztható, nem pedig mézes-mázas villával evős sütiket. A sütiket pedig egységáron árultuk, mi szülők. 1 Euróba kerültek a rendes sütik, a picik és a palacsinták pedig 50 Centbe.
Itthon is lehetne ilyet csinálni, bár előre látom, hiszen én is rendes pesszimista magyar vagyok, hogy biztos valami HCCP és/vagy NAV-os akadályba ütközne a projekt. Pedig sok pénzt lehet ilyennel gyűjteni. Apropó, a ZSifi-n pont ugyanilyen módszerrel lehetett sütit venni, igaz teljesen tetszőleges összeget lehetett bedobni a kasszába és tetszőleges mennyiségű sütit választani, de ezzel senki nem élt vissza. Ők a migránsoknak gyűjtöttek. Akkor ezek szerint csak nem lehetetlen az ötlet. Ezzel befoghatnám ezeknek a véres fogú szülőknek a száját, hogy ne károgjanak már állandóan, hócipőm tele velük, hogy nulla, de nulla empátia van bennük. Na jó, amióta az olasz mámmá, egy másik mama és én is az orrukra koppintottuk és leírtuk, hogy előfordulhatnak nehezebb élethelyzetek is, azóta már néha érezhető, hogy kicsit toleránsabbak, na nem mindenki, de ettől is függetlenül még konkrétan ráböknek azokra, akik nem fizettek, ez meg ugyebár tilos az ingyenoviban).

2015. október 5., hétfő

Túl hosszú

Ott tartottunk, hogy romantikusan összebújtunk és megnéztünk egy szuper filmet. Ma pedig hazaindult (ki? apjuk), mert ma még érvényes az osztrák és a magyar autópálya matricája meg hát jobb is, mert néha az agyamra ment. Náthás lett, emiatt papot kellett hozzá hívni. Hülyére idegesített, ahogy eljátszotta a hattyú halálát. Miközben én intéztem a gyerekeket, takarítottam (vasárnap ablakot is mostam, mindent tetőtől talpig leportalanítottam... na ja, csak az ajtófélfa tetejét nem, a vendégek meg a galériára is felmentek bandázni, én meg csak este láttam meg a porcicákat, szóval ciki, igaz, meséltem nekik, hogy ott fent nem alszunk, nincs ott dolgunk... hát ez kurva fontos téma, jézusmária, most akkor vegyétek úgy, még ha eddig is tisztában voltatok vele, hogy ez nem egy szépirodalmi alapmű, hanem csak egy széltyúk memoárjai: ami a fejében kavarog, mint fürdőkádban az örvény, azt ide dobja a szemetek elé).

Macska betöltötte a hatodik életévét. Tudom, elcsépelt, de olyan furcsa ez az egész. Tegnap még azon görcsöltem, hogy nekem soha nem lesz gyerekem, aztán meg azon, hogy hogy kell életben tartani, most meg már hat éves.
Rendeztünk neki egy kis szülinapi "zsúrt" (vagy úgy kell írni, hogy jour?). Hála az égnek, Mary Poppins felajánlotta, hogy eljön és segít. Valamiért egy anyuka és egy apuka úgy érezte, hogy mégis maradnának a gyerekeikkel, mert még nem voltak ilyen "babazsúron", nem tudták a protokollt, hogy ilyenkor a gyereket csak oda kell dobni a házigazdának, ezért kicsit feszélyezett voltam, mert nem hagyhattam őket magukra, beszélgetnem kellett velük. Szeretem őket, de hát na, így nem a gyerekekkel törődtem, nem őket terelgettem.

Volt kis princesszes kvízjáték, olyan kérdésekkel, hogy a Micimackóban hogy hívják Kanga kisfiát.
Volt még pinata is, ami az én dilim volt. Kicsit izgultam, hogy nem fognak örülni neki a gyerekek, de nem volt gond. A felnőtteknek viszont nem tetszett túlzottan, szétverni valamit egy bottal (még ha kartonból is volt), nem túl békés játék. De mit csináljak, ha ez a mexikói szokás begyűrűzött hozzánk is?
Volt még Jenga is, rajzolós játék, csak a tánc maradt ki.

Beszélgettünk a többi szülővel az iskolaválasztásról, mert felénk most ez a legégetőbb téma. Nagycsoportba járnak a gyerekeink. Én személy szerint agybugyogást kapok, hogy tényleg csomó, de csomó mindenki átjelentkezik jobbnál jobb kerületekbe (de még Érdről is Budaörsre), csak nehogy a gyerekének a szutyok iskolába kelljen járnia. Persze, valahol értem, én sem akarom a gyerekeimet rossz iskolába íratni. Eléggé el vagyok keseredve, amiket olvasok néha, borzalom... Hogy már elsőben mik mennek?!? Ami viszont kifejezetten rosszul esik az az, hogy Macs két nagy barátnője múlt szombaton a Fazekasban részt vett iskolai előkészítőn és nekünk erről nem szóltak, hogy egyáltalán lesz ilyen és hát már most volt az első. Persze tudom, nekem kellene tájékozódnom. Mondjuk a Fazekas hiába van két köpésre tőlünk, szinte lehetetlen bekerülni, kár a gőzért. Meg különben is, kell nekem az átlagos gyerekeimet versenyistállóba beíratni? Nem. Sem én, sem az apjuk nem vagyunk valami túlzott észlények, egyelőre a gyerekeink is teljesen átlagos embereknek néznek ki, akkor meg mire fel tenném ki őket ennek a szuper iskolának? De azért félek is, mert ha az átlagember átlag iskolája olyan, mint az óvoda, akkor főhet a fejem. Amilyen e-mailek jönnek már megint Bandi csoportjának szülői közösségétől az több, mint gyomorforgató. Nem is gyerekekkel van a baj, hanem velünk felnőttekkel. Megint elindult egy lavina, lefeketeseggűzik azokat, akik még nem fizettek csoportpénzt, mondván itt van a nyakunkon a Mikulás és a karácsony is, jaj, már most kell töprengenünk az ajándékokon. Azt hiszitek viccelek? Sajnos nem. Sőt, a kasszafelelős bedobta lehetőségnek, hogy a meglévő csoportpénzből hitelez azoknak, akik a csoportpénztől független színházbérletet nem fizették még ki, erre a véres szájú anyuka felháborodott, hogy nem hitelezünk senkinek, slussz-passz. Nem merek már nekik írni, hogy akkor aki nem tudja kiperkálni a 4.000 Forintot, annak a gyereke nem mehet színházba? Azzal a kisgyerekkel mi lesz? Berakják feleslegnek egy másik csoportba? Szép, mondhatom.

Azt már meséltem, hogy van Macskának egy új csoporttársa, akik az V. kerületből jöttek át a mi ovinkba? Először csodálkoztam ezen, a csudálatos ötkerből a szutyok nyócba? Hogy van ez? Aztán kiderült, hogy ugyan ők a nyócban laknak, csak már három gyerekkel nehéz volt metrózni, cipekedni a szomszéd kerületbe (feltételezem, hogy ők is ilyen átjelentkezős trükkel voltak az ötkerben). Na ez az anyuka mesélte, hogy náluk az volt a szokás szülő-gyerek ovis kiránduláson, hogy amelyik szülő nem tudott menni a kirándulásra, annak a gyereke nem mehetett a kirándulásra. Maradt az oviban. A szemeim golyóznak az ilyen sztoriktól. Akkor, amikor nem egy óvónő és két dadus megy kirándulni, hanem jóval több felnőtt, pont akkor hagyják az oviban a gyerekeket? Miért kell büntetni őket ilyen beteg eszmékkel? Érthetetlen. Tudom az ovi nevét is, nem írom ide.
Van egy olyan titkos vágyam, hogy ezeket a szülőket, akik kerek-perec ujjal mutogatnak azokra a szülőkre, akik még nem fizették be a klozetpapírpénzt, beköpjem az igazgatónőnek. Persze, névtelenül. De ilyet, hogy vezetik a táblázatot, hogy ki és mennyit fizetett be és még szeptemberben fekete listára kerülnek anyák, apák, gyerekek, mert nem fizettek, hát ez felháborító. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy vannak, akik direkt nem fizetnek, láttam ilyet, de az már egy elmérgesedett helyzet volt.

Visszakanyarodok. Látom a szülőkön, hogy mással sem tudnak foglalkozni, csak hogy hova írassák a gyereküket. Senki nem akar a kerületben maradni, mert ott minden szutyok, még ha piszok büszkék is, hogy a kerület proccos részében élünk. Ilyenkor azért erősen vágyom vissza Franciaországba, mert amennyit én láttam, abból az derült ki, hogy hiába lakik valaki a párizsi förtelem agglomerációban vagy a sznob Versaillesben, a vidéki Royanban, mindenhol egy sémára megy a tanítás és nem mondanak olyat egy hat éves gyereknek, hogy az óvodában nem írhat betűket, mert akkor mit fog magával kezdeni az iskolában (igen, igen, Macskára rászólt az óvónő, hogy nem írhatja le a nevét... basszuskulcs, de ha le tudja írni?!?! Ha erre már konkrétan 4 évesen megtanították? A kis butus meg csodálkozik, hogy tilos. Eszméletlenül visszafogják a gyerekeket... Aztán meg aki valakit vagy valamit akar faragni a kölykéből, kifizeti a Fazekas alapítványának a 30.000 Forintot, csak hogy haladjuk már, ne egy helyben lépkedjünk). 

Nem tudom mi legyen. Apjuktól idegzsábát kapok, de néha azért cuki. Viszont úgy látom, továbbra sem lehet rá számítani, hiába pedálozik, mindig elszarja a dolgokat. Ezek szerint viszont maradnunk kell Kutyapesten és sürgősen iskolát kell találnom. A kerületben nem érdemes maradni állítólag. Azért én teszek egy próbát, mert a naiv énem azt mondja, hogy nem létezik, hogy ekkora hígfos legyen a magyar oktatás, ahogy hírlik. Ami a legjobb lenne, ha a Gárdonyi Géza francia tagozatos általános iskola felvenné őt, átjelentgetés és felvételi nélkül. Bár a francia óvoda elég jól megalapozta Macs tudását, ezt onnan tudom, hogy a logopédus mondta, aki felmérte őt az oviban. Most a logopédus is foglalkozik vele és ugyan a kiejtésével nincsenek gondok, valamint csomó minden másban, írásban, logikai feladatokban meghaladja a kortársait és nem azért, mert a gyerek zseni, hanem azért, mert Franciaországban erre is tanították a gyerekeket... szóval látott már labirintust, látott már kis, nagy, nagyobb almát, megtalálja a kakukktojást, látja a látszólag tök egyforma két kép közötti különbséget stb... a logopédus azt vette észre, hogy ugyan tök értelmetlen halandzsát vissza tud mondani probléma nélkül, de nem tud visszamondani egy magyar összetett mondatot, most ezen dolgoznak.

Vissza a szülinaphoz. Eddig az volt a játékszabály, hogy ahány éves a gyerek, annyi vendéget hívhat. Jövőre megváltoztatom a szabályt: aki nyafog, aki kiközösítő, aki önző, az nem jöhet. Kilenc gyerekből négy volt normális, a többi mind nyafnyaf. Köztük egyik az enyém. Állatira törekszem rá, hogy ezt kineveljem belőle, és hála az égnek már részeredményeink is vannak.