2015. február 26., csütörtök

Egyik havernőm mesélte


"Anno a lábtörésemkor kérdezte a doki, hogy mennyire fáj, mondtam neki, hogy borzasztóan - erre ő viccesen: az nem lehet! A borzasztó főnév, az régen a középkor körül még egy fésűt jelentett, azzal borzasztották a nők a hajukat minden este, hogy reggelre milyen lett, az már a melléknév: borzalmas."



2015. február 25., szerda

Menekülés a 14-es táborból

Végre egy jó könyv került a kezembe. Nem szoktam, de most kénytelen voltam letenni két könyvet is, mert rémesen untattak. Meggyőztem magam, hogy az értékes kerek 60 perc* utazást nem pazarolhatom olyanra, amitől elalszom, mert félúton tényleg elaludtam.  

Menekülés a 14-es táborból a könyv címe, Blaine Harden a szerzője, és még a legelején tartok, de már most nem fér a fejembe, hogy hogy engedheti a világ ezt a sok borzalmat. Nincs olaj Észak-Koreában? Atomfegyverük van? Mi húzódhat a háttérben? Miért nem merünk tenni valamit? Miért nem jutnak be az országba amerikai újságírók, pláne a google kamerás autója, ellenben Karafiáth Orsolya simán? Látom, hogy vannak törekvések, konferenciák, létezik a Liberty in North Korea amerikai emberi jogi szervezet, nem teljes csend övezi a kérdéskört, de megoldás nincs. Meg kell mondanom, hogy ebben a témában is meglehetősen tájékozatlan vagyok, bár egyenes kézből hallottam már néhány valódi sztorit, járt Phenjanban egy ismerősöm, de akkor még zsenge és eszetlenke voltam, nem értettem és nem is érdekelt a téma, de majd most a könyv segít tisztábban látni. 




* Napi 60 perc olvasás. Reggel 10 perc metró, 20 perc busz, délután ugyanez. A gyaloglás, átszállás, várakozás, átszállás, gyaloglás kitesz még 20 percet, de az időpocsékolás. 




2015. február 23., hétfő

Mozi, pszichológus, egyebek

Ott tartok, hogy heti egyszer sincs idő blogot firkálni, pedig van mit mesélni. Például azt, hogy pénteken voltam moziban. Ez volt a harmadik péntekem, ami gyerekmentes volt és rólam szólt. Elég jó, hogy őszinte legyek. Persze van egy kis bűntudatom, mert van, aki megmutatja az irányt: egy anya ne akarjon "bulizni", hanem mossonfőzzöntakarítsonlegózzon.

A Spanyol affért néztük meg Mary Poppins barátnőmmel, őt bátran nevezem barátnőnek. A filmtől többet vártam, mert azt olvastam róla, hogy kereken egy évszázada nem rendeztek ekkora nagy durranás filmet a spanyolok, mint amilyen ez volt. Persze ettől még lehet igaz, csak én nem értem az eltérő nyelvjárásokat, nem tudok különbséget tenni baszk és spanyol nyelv között. Mindenesetre most baszknak érzem magam, legyen elég ennyi spoiler.
Annyit még muszáj kifröcsögnöm magamból, hogy szerintem a spanyol címe sokkal frappánsabb: nyolc baszk vezetéknév. Biztos van valami ésszerű oka, hogy ennyire elferdíti a magyar filmipar a külföldi filmcímeket, én sajnos nem értem, de soha nem is voltam lángész, hogy magamtól rájöjjek. 

Voltam pszichológusnál is pénteken. Még akkor kaptam időpontot, amikor Macska nem beszélt. Nem volt kedvem lemondani, kíváncsi is voltam, hát elmenetem. Nem tudom, hogy mennyit lehet erről itt a világhálón elkotyogni, lenne kedvem hozzá, de oly nehéz 3 nap után 1,5 órát összefoglalni. 
Azt kell mondanom, hogy meglehetősen hasznos volt már az első másfél óra is. Nem gondoltam volna. Pedig nem is tudtam elnyúlni a kanapéján, mert az nincs. 
A pszi annyira érdekes karakter, hogy máris szerelmes odavagyok érte. 

Mostantól fogva közel három hétig nem megyünk a gyerekekkel a szüleimhez, mert elfoglaltak lesznek, ezért próbáltam programot keresni magunknak a szombat-vasárnapokra és basszuskulcs, minden szuper előadás telt házas. Rengeteg lehetőség, semennyi belépőjegy. Sem Vukra, sem Müpába, sem Bábszínházba, sem a Zeneakadémiára, sem sehova. Jó lenne valami értékes, értelmes programokon részt venni. Azért még kattintgatok, hátha. Végső esetben elmegyünk megint a Mesemúzeumba vagy máshova. A Csodák Palotája is jó lenne, ha nem Nagytétényben lenne, ami olyan messzinek tűnik nekem. Vagy elviszem őket bringóhintózni a Szigetre, azért úgyis könyörögtek nyáron. Nem jól mondom: elvisszük. Jön az apjuk, feladatul kaptam a pszichológustól, hogy szervezzek közös programokat, hogy a gyerekek érezzék, van apjuk, van anyjuk és próbáljak simulékony lenni, ne pedig pokróc (eszméletlen, milyen éleslátása van), mert ha az maradok, akkor apjuk szépen lassan kilép a gyerekek életéből, becsajozik, alapít egy új családot és az én gyerekeim... akarom mondani mi gyerekeink úgy megsérülnek, hogy megnézhetem magam. Hm, nem meséltem a pszinek, de após is pont így csinált, aztán 15 év hallgatás után tepert, pedálozott, kapaszkodott, hogy újra szóba álljanak vele az első házasságából született fiai, akik csak az anyjuk halála után álltak szóba vele. Azt is kimondhatom, hogy elég sok sebzett gyerek lett ebből a furcsa családból (szám szerint hat), egyáltalán nem örülnék, ha az én gyerekeim is így járnának. Ez már valódi pletyka, ugye? Személyiségi jogokat is sértek? Fotókat nem rakok, így majd nem tudtok beazonosítani vagy holnap kiradírozom és akkor béke és szeretet lesz.

És akkor most máris futhatok, nincs idő átolvasni sem, ha hibák lennének benne, majd kijavítom. Mindig rohanok...


2015. február 17., kedd

Kincsesbánya

Ma* végleg beleszerettem a hithű bioanyuba (nem rosszból hívom így, tényleg racionálisan és konzekvensen élnek). Eddig is szerettem, mert jóindulatú, okos, elvhű, kedves, barátságos. A hangjától például rendszeresen elkábulok, mint Maugli, amikor Ká szemei spirálban tekeregnek. Olyasmi, mint amikor macaront eszem (néha eszek). Értitek! :D 

Szó szót követte, beszélgettünk a farsangról, elájult, hogy én magam varrtam Elsa palástját, beszélgettünk a lazaságról, mert én megengedtem Macskának, hogy a hercegnős ruhájában jöjjön ki az óvodából és futkározzon a játszótéren (nem, hogy sínadrág, de gyalog nadrág sem volt rajta, csak egy harisnyagatya).

Mellékszál: Én már kifejezetten várom, hogy esténként a játszótéren találkozhassak 3-4 anyukával és kicsit úgy érzem, hogy ők is várnak minket (persze majd mindenki előbb ér oda a gyerekéért, mint én, ezért ők már a játszótéren vannak, mire mi odaérünk), na nem kifejezetten engem, hanem Macskát, mert a lányok szeretik őt.

Vissza a kályhához: beszélgettünk iskolákról és akkor kiderült, hogy bioanyu - kapaszkodjatok meg, nyissátok ki füleiteket! - nem kevesebb, mint a kínai nyelv tanára (ne, ne kérdezzétek, hogy melyik nyelvjárásé, azt még nem tudom). Persze muszáj volt azonnal villantanom egyet, csak annyit mondtam: Jung Chang.  Köszi Tamkó itt is, most is, hogy megismertetted velem a Vadhattyúk c. könyvet!!! Apropó, azt mondta bioanyu, hogy kötelező olvasmány azoknak, akik kínaiul tanulnak.

Persze a többi anyunak is felcsillant a szeme, elöntöttük kérdéssel (csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy mandarinul beszél-e vagy ... másikat). Ösztöndíjas volt Kínában, összességében egészen sok évet töltött ott, míg meg nem születtek a kisgyerekei. Most mondjátok meg, hát nem érdekes? A mi szutykos kerületünkben, amitől mindenkit kiráz a hideg, ilyen kincsekre lehet lelni, teljesen elönt az eufória. 

Akármennyire vágyom vissza Franciaországba (még mindig nem csengett le), azt kell mondanom, szeretek itthon lenni. Olyan könnyű haverkodni. Lehet, hogy ezek is felszínes beszélgetések, de a ça va, ça va-nál mindenképpen izgalmasabbak. Jó, jó, a végén azért már ott is voltak haverjaim, sőt, lelki szemetesládáim is. Most akkor menjek vagy maradjak?


*Naná, hogy mire végére értem, már lement a nap és felkelt a nap.

2015. február 14., szombat

40+ karikások a pesti éjszakában (vajon leszünk 70+ karikások is?)

Most nem azért, mert csütörtökön Marát olvasgatva, mint lavina, elsodort a nosztalgia, de pénteken már benne is voltunk a fergeteges budapesti éjszaka mértani közepében, azokkal a barátnőimmel, akikkel a gyerekek előtt behabzsoltuk magunkba Budapestet. Csoda, hogy túlélt. Úgy értem, minket. Csoda, hogy képes megújulni. Jó, jó, hát nekem aztán nem nehéz újat mutatni, a havi egy szerény bulitól nem nagyon lehet kiégni. 

A mozi volt a nyitány, de ne is kérdezzétek, hogy mit néztünk, mert szégyellem. Nem tudom, hogy ki választotta, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy érthetetlen, beültem egy olyat filmre, amire zsigerből fintorgok. Régen pukkancs voltam és ha valami nem tetszett, hát nem ültem be vagy arra tereltem a figyelmet, ami engem érdekelt. Ahhoz képest egészen alkalmazkodó lettem.
Tudjátok mit, inkább, elmondom, hogy megóvjalak benneteket: Mortdecai. Én nem vagyok egy kifinomult lélek, de engem az ilyen filmek annyira, de annyira hidegen hagynak. Majdnem elaludtam. Hogy mi volt ez, nem tudom. Krimi vígjáték? Beleraktak pár jóféle színészt, de a film mégis csapnivaló lett. Igaz, az isteni Woody Allan is képes volt már pocsék filmben szerepelni, nem is tudom mire föl csodálkozom. Az én ízlésem szerint mindenképpen kuka a tegnapi film. Persze az is lehet, hogy ez egy jó film, csak én nem értek hozzá?

Mozi után elindultunk, kocsmát keresni és hi-he-tet-len, de alig találtunk olyat, ahol nem a pultot kellett volna támasztani. Budapest telt házas. Bementünk a 4-6-osba, telt ház, bementünk a Fügébe, telt ház, bementünk az Udvarba, telt ház, bementünk máshova is, de csak ezeknek a neveire emlékszem. Az én imádott Szimplámban is kikötöttünk, ahonnan viszont már nem voltam hajlandó elmozdulni, addig tébláboltunk, míg találtunk ülőhelyet. A zene szuper volt, így maradtunk is, csak az én hangszálaim nem bírják már szuflával, nem tudom túlüvölteni a zsivajt, így továbbálltunk, mert mi beszélgetni ültünk be, nem vadászni.

Azt nem gondoltam volna még 9 éve, hogy eljön az az idő, amikor benő a fejünk lágya és képesek leszünk nem össze-vissza keverni a málnaszörpöt a limonádéval, másnap meg teljesen elázva küzdeni a macskajaj ellen. Eljött a pillanat, amikor már nem kell pancsolt bort inni és meghalni a fejfájástól.

Ámbár nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy éjfél előtt nem kezdődik buli, azért beültünk a Dobozba, mert mi még ott soha nem jártunk és vártuk, hátha mégis beindul. Sajnos nem. Ekkorát azért nem fordult a világ.

Ami kicsit furcsa, hogy nincs mit szépíteni a dolgon, kriplik vagyunk. Tisztán látszik, hogy kimentünk a divatból, rajtunk kívül már csak pár extra korú lézeng a kocsmákban, dizsikben (még így hívják egyáltalán???), de azért elő-előfordultak 50-60-70 évesek is. Vajon 65 évesen én is leszek olyan vagány, hogy szívbaj nélkül be merjek majd állítani a Szimplába hamvas lila főnözött hajjal, horgolt mellénykével?

Mindenesetre éjfél előtt feladtuk és takarodót fújtunk.

Sajnos a bandából hiányzott Pillangó, mert elkapta az aktuális vírust, Barbie, aki pont tegnap este utazott el Dél-Amerikába beláthatatlan ideig, Moncsicsi, mert ő - bár országon belül - messze lakik és Kriszti, akivel a férje nem túl elnéző, ha le akar lépni kifújni a gőzt, így ő most egy élő kukta. Remélem, velem ellentétben ő nem robban fel. 

Befejezem, úgy nem lehet irkálni, ha a két gyerekek plusz egy szintén 5 éves unokatestvér sikongatva itt hintázik a csilláron, miközben én Jégvarázs Elsának varrok palástot. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. Altatás után pedig már nincs agyvelőm, amivel egy alany állítmányt meg tudnék fogalmazni. 

2015. február 12., csütörtök

Hírek

Macska végre megszólalt. Ma reggel újságolta el a mumus óvónő, akinek jelenlétében egyáltalán nem volt hajlandó kiejteni egy hangot sem, ha nem voltam ott. Tegnap végre megtört a jég. Hogy ez minek köszönhető, nem tudom. Talán annak, hogy kedden meglógtam délután négykor a munkahelyemről, hogy az oviban feldobhassuk a farsangi dekorációt a többi szülővel együtt (igen, igen, voltak apák is és nemcsak értelmiségiek, már-már Finnországra hajazunk). Azért kellett meglógni, hogy ne az utolsó öt percben legyek a szülői munkaközösség aktív tagja, hanem legalább három boszorkánylépcsőt hajtogathassak. 
Macska nagyon jól érezte magát, segített, beszélt, bolondozott a kis csoporttársaival (azzal is, aki a börtönös sztorival jött elő). Minden jól ment, beszélgettem sok anyukával, sok kisgyerekkel, klassz lett a dekoráció is. Másnap Macska megszólalt az oviban. Hallélujja! 

Azért még visszakívánkozik Franciaországba. Megkérdeztem tőle, onnan tudom. Bandita is egyre sűrűbben vágyakozik az apja után. Öt hónapon át jól elvoltak, meg sem említették, de sajnos most már tisztán látszik, hogy bánkódnak, hiányzik nekik az apjuk. Bandita, amikor sír, akkor nem mamázik, hanem papázik és olyan szomorúan tudja mondani, mint még soha: papa, pappa, papppppa!
Nem vagyok elég nekik, egyedül nem. Ezek szerint az üvöltözés nekik meg sem kottyant? A zombi mama sem okozott gondot? Azért ettől még nem fogom a batyut és költözök vissza!!!

Ki kell mondanom, nem vagyok képben, ami a pszichológiát illeti, hiába na, három év kevés volt belőle a fősulin. Persze, mi nem mélyen érintettük, ráadásul csak az oktatásügyre fókuszáltunk, nyilván ezért tapogatózom a sötétben. De már van randevúm február 20-ra egy pszichológussal, majd ott beleugrik a majom a vízbe. Bár az első 200 ülés után sem szokott a majom a vízbe ugrálni, nem? 

2015. február 9., hétfő

Súlytalan lebegés

Eljött az az év, amikor magasról bagózok a Valentin-napra.

Még tavaly is készültem valami blőd ajándékkal, azt hiszem szív alakú süti volt.
2009-ben még ő is készült, szép virággal.
Ahogy teltek az évek, ő már fel sem ismerte, hogy mire föl a süti. Utálja az ilyen újszerű ünnepeket, mint a Valentin-nap, szülinap, Karácsony. Teljesen hidegen hagyja őt, ha ajándékot kap. Értelemszerűen adni is utál, de néha mégis megteszi, olyankor érthetetlen módon túlszárnyal minden várakozást, de semmiképpen nem Valentin alkalmából.
Én szeretek mindenféle ünnepet megülni, még ezt a nyálasat is. Mindenesetre idén nem okoz majd fejfájást, hogy bezzeg én megint nem kaptam semmit, bezzeg ő azt sem mondta, köszönöm. Egy gonddal megint kevesebb és megmondom őszintén, egészen felszabadultnak érzem magam (miért, ki voltam, Isaura?).





.

2015. február 6., péntek

Öveket becsatolni - moziban voltam*

Hála az égnek, senki nem ért rá moziban jönni. Igaz, a 100 barátból már csak kettőnél próbálkoztam be, másik kettőnél csak elhintettem, de tudtam, hogy esélytelen, hogy eljönnek. Pedig régen olyan jól sültek el a spontán ötletek. A szingli, nemakarokgyereket haverokat meg sem kíséreltem felhívni, ők a legelfoglaltabbak. Szilva pedig steel woman maratonra készül.

Hála az égnek, hogy senki nem ért rá, mert meglehetősen kínos lett volna. 110 perc filmből 100 percen át potyogtak a könnyeim. Azt hiszitek, viccelek? 

Szerencse, hogy a moziban a jegyárus fiú oldalra adott jegyet, mert így nem mászott bele senki az intim szférámba, jobban mondva kimászhattam egészen oldalra, hogy igazán magányosan merülhessek bele a filmbe.

Ilyen filmet már régen láttam: egyszerre szakadt ki a lelkem a bánattól, miközben hangosan nevettem, miközben taknyom-könnyem egybefolyt, miközben megbolondultam, miközben siettettem volna az időt, mert kibírhatatlan volt a fájdalom, mert itt-ott magamra ismertem, na nem a Kasia Smutniak szépségére gondolok, mindenesetre reméljük, nem az egész filmet rólam forgatták. 

Özpetek megint a szerelem, halál, barátság háromszöget lovagolta meg, kitűnően. Az ember a film közben elemi erővel kezd el vágyakozni a nagybetűs szerelem iránt, amiből csak egyetlen egy lehet őszinte és elsöprő az életben. Ráadásul ezt az egészet motoron, tengerparton, Leccében tálalják, hát nekem ennél nem is kellett több. Az én első szerelmemhez is hozzátartozott a robogó... majd elmesélem, mert az is furcsa sztori.

A filmben kimondták azt, ami most nagyon illik rám: "non puoi arrenderti ora". Nem adhatod fel, most nem. Azt hiszem ezzel a mondattal találok vissza az én szeretett olasz világomhoz, amelyet 2008-ban elveszítettem. 21 éven át az olasz a mindennapjaim része volt, aztán snitt. Amióta itthon vagyok újra, próbáltam valahogy visszatalálni, de nincs idő, nincs idő, nincs idő... most végre újra elkapott az olasz láz. 

Meg kellett megint állapítanom, hogy mennyivel könnyebb az olasz nyelv, mint a francia. A film főszereplőnője lengyel lány, aki nem Olaszországban nőtt fel, már felnőtt volt, mikor ott kezdett dolgozni. Az olasz nyelvet mégis gyönyörűen beszéli. A franciát kizárt dolog ilyen tökéletesre megtanulni felnőtt korban, ennyi idő alatt. Szerintem.

Azt javaslom, nézzétek meg ezt a filmet, Ferzan Özpetek  lehengerlő rendező. Sírjatok a szomorúságtól 100 percen keresztül ti is miközben nevettek a briliáns poénokon és ami a legjobb az egészben, hogy a néző döntheti el, mi legyen a film vége. Zseniális, hogy elvarratlan szálat hagynak, még sincs hiányérzetem, mégsem olcsó trükk. Sőt, titokban könyörögtem, hogy ne tolják az arcomba a végét. Na ennyi spoiler elég is.


Művész moziban, este 7 órakor, mert a gyerekek a szüleimnek hála, már vidéken tömik kutyacsemegével a kutyát. 

Fejlemények az óvodában

Állandóan rohanok A-ból B-be, nincs idő, nem érek rá, alig marad esténként valóban értékes két óra, amit a gyerekekkel tölthetek, a többi közös idő mintha csak arról szólna, hogy vesszük a cipőnket, kabátunkat és kilépünk az ajtón, futás a villamoshoz.


Folytatom az ovis sztorizást, mivel engem most ez érdekel a legjobban. Nagyon rágörcsöltem Macska némaságára.

Macskaszem pár napja mesélte el az esti készülődés közben, hogy azt mondta neki az oviban az egyik csoporttársa, hogy az anyukáját elviszi a rendőr és... és bezárják a... a... (nem jutott eszébe a szó, segítettem neki, rákérdeztem) börtönbe. 

Rákérdeztem, ki mondta? Egy copine (barátnő), válaszolta. Újra megkérdeztem, mert tisztán szeretnék látni, hátha a gyerekem csak fantáziál, igaz, akkor nem kereste volna az ismeretlen szót. Nem akarta elmondani, csak biztatásra. Aztán hozzátette, azt is mondta, hogy azért visz el engem a rendőr, mert ő nem beszél.

Macska mondta, hogy nagyon sírt, de megvigasztalták. Most fél, hogy nem leszek én sem és mindez miatta... Mit mondjak, elég pocsékul érzem magam, hogy ennyi bajt hoztam a fejére. Képes vagyok az utcán bőgve fakadni, annyira nagy szarban érzem magam.

De honnan a pékből veszi egy gyerek, hogy jön a rendőr, aki elviszi a nem beszélő gyerek anyukáját a börtönbe??? Aztán meg majd csodálkozunk, hogy a következő generáció is majd bepisil a félelemtől, amikor át kell menni a határátkelőn két egyenruhás figura előtt. 

Másnap megkérdeztem a vagány óvónőt (szépen! Nem mérgesen! Nem kekeckedve! Lehasalva kutyába, nehogy rossz néven vegye! Nehogy ezzel is Macskának okozzak gondot!), hogy van-e olyan nevű gyerek a csoportban, akit Macska említett. Van. Francba. Kicsit reménykedtem, hogy az én gyerekem találta ki az egészet és "szőnyeg alá söpörhetem a témát", bár tényleg abszurd lett volna, mert eleve nem tudja mi az a börtön és azt sem, hogy a rendőrnek mi a feladata, persze valami fogalma biztos van. Nyilván látott már rendőrt, de dolgunk még nem akadt velük, csak a tűzoltókkal és a mentőkkel, bár hála az égnek velük sem közvetlenül, a villogás, szirénázás azért nem kerüli el egy gyerek figyelmét sem. 

Vissza a kályhához. Az óvónő mosta kezeit: biztos nem tőle hallották a gyerekek. Nem is ezt mondtam! Csak elmeséltem neki és kértem, erősítsük meg Macskát, nem lesz gond, a rendőr a gazembereket viszik el. Óvónő azt is mondta, hogy a csoporttárs csak viccelt, nem mondta komolyan meg hát annyira, de annyira akarják és várják, hogy beszéljen végre, hogy ilyeneket is mondanak. 

Másnap a másik óvónő volt az esti ügyeletes (most elnevezem új óvónőnek, mert az, év közben érkezett), valami arra tuszkolt, hogy kérdezzem meg őt is, vele beszél-e Macska. Azt mondta, óh, már több mint egy hete és a gyerekekkel is, akik örülnek és mondják is "Macska beszél, végre beszél". Ez az új, kicsit furcsa óvónő úgy látom érti a dolgát, mert lecsitítja a gyerekeket (mutatta, mesélte), hogy ebből ne csináljanak ügyet (ugyanis a nem beszélő gyereket visszaránthatja a némaságába). Csak érteném, hogy miért nem szólt róla korábban, mikor tudják, hogy annyira várom én is a változást. Csak érteném, hogy a vagány óvónő, aki mindig noszogat, hogy csináljak végre valamit, nem beszél ezzel a másik, új óvónővel, aki a közvetlen kolléganője? Amikor megtört a jég, és végre megszólalt, az új óvónő miért nem mesélte el a vagánynak? (Milyen könnyű lenne neveket írni... grrr...) Az is lehet, hogy csak nem értek rá tájékoztatni. 

Naná, hogy megkérdeztem Macskát is, hogy beszél-e az új óvónővel és megerősítette, igen, vele beszél. Hm, akkor a vagány óvónőt valamiért nem csípi. Mondjuk valami nekem is büdös, de nekem nem jó a szimatom, én ezt a vagány óvónőt eléggé csípem (még a némakacsázás után is), bár az, hogy beszélgetés közben ott szokott hagyni a francba, illetve hátrafelé beszél hozzám, az nem annyira szimpatikus. Értitek, két-három mondat után. Én pedig nem mehetek be a csoportba, cipővel tilos meg egyébként is, szülőnek ott nincs keresnivalója (bezzeg Franciaországban...). Jó, hát nyilván sok dolga van, de na, azért két mondat nem a világ, így viszont mindig úgy érzem, hogy útjában vagyok, csak zavarom, ezáltal már nem is próbálkozom, ... Franciaországban bezzeg minden szülővel tudnak beszélgetni reggel és délután a pedagógusok úgy, hogy közben a csoportban nem szabadul el a pokol. Két épkézláb mondatot várok és ha olyan a téma, akkor ne a gyerek feje felett... De nem, itt nincs idő.