2015. december 28., hétfő

Időnként mázlista vagyok

Már megint nyertem két mozijegyet. Most a Cirkóba. A facebookon láttam a nyereményjátékot, elég volt megírni az idei kedvenc filmemet e-mailen, a szokásos csipet mázli és még filmet is választhatok. Lehet, hogy inkább lottóznom kellene.

2015. december 26., szombat

Jelen

Másfél órája nem tudok aludni. Most 2:29 van, ráérek végre. Persze ilyenkor valamelyik gyerek felébred, mert azonnal jelez a radarjuk, hogy a mama nincs kéznél, de már utálom az internetet telefonon kiolvasni, ezért kijöttem a nappaliba. A szüleimnél vagyunk. 

Állati régen nem írtam. Nincs időm, nincs laptopom, a végén még az ihletem is elszállt.

Az utolsó munkanap végén a céges buli állati jól sikerült, olyannyira, hogy még táncoltunk is jó másfél órát. Ott a műhelyben. A srácok szépen berendezték a termet, az asztalokat megterítették, szórtak rá olyan papírkákat, hogy világítsanak az UV-fénytől, tisztára dizsi-feeling volt, a kaja isteni volt, a végén pedig lagzis zenére táncoltunk. A józan ész megáll. Az egyik kolléganőnk nem fért a bőrébe, ő kezdett el táncolni, aztán egyik kolléga megtáncoltatta őt, utána én következtem, engem rángatott be az egyik nagyszájú a táncparkett közepére. Nem akartam én, úgy kellett bevonszolni, mint egy öszvért. Egyrészt azt hiszem legalább hét éve nem táncoltam, a mozgásom ettől körülbelül olyan, mint egy roboté, másrészt olyan bénának éreztem a műhelyben táncolni, de  nem volt mit tenni, menni kellett, az is béna, ha az ember nyafog, hogy nemakaroktáncolni, aztán már majdnem mindenki táncolt. A princessz kolléganő végig nyafogott, hogy ő nem akar. 
Az utolsó előtti metrót kaptam el, tovább nem volt kedvem maradni, az előző este fáradalmai miatt nem volt több erőm. 

Aztán eljött a karácsony. Azért idén hihetetlen jól jött ki a lépés nálam, mert még kedden simán visszaugrottam vidékről Pessre' vásárolgatni. Például átvenni a rusnya babát a Mammutban, aztán átugrani az Arénába a tesómnak beszerezni a kívánságát. A végén még a saját karácsonyfánkat is feldíszítettem, de előtte azért írtam a kolléganő-barátnőmnek, hogy van-e kedve moziba menni és hát volt neki. Így 21:30-kor már a moziban ültünk és megnéztük az idei könnyed karácsonyi filmet Diane Keatonnal. 

A Mammutban jöttem rá, hogy mennyire elszoktam a shoppingolástól. Beugrottam a HandM-be is, hát ott micsoda dolgok vannak egy Corvin plázás HandM-hez képest... Vagy csak pusztán rend van? Vagy a világítás más? Franc tudja. Meg most karácsony ürügyén beugrottam más boltokba is, és kicsit furcsa érzésem volt, hogy már nem tartozom a vásárlók kasztjába. 
Eredetileg a rusnya babát mentem átvenni, amit a neten rendeltem és ha már ott voltam, a Mama's and Papa's-ban vettem csinos ruhát az újszülött unokahúgomnak, mivel ő csak ilyen boltból öltözik és eljött az idő, hogy én is kedveskedjek neki valamivel. El is fogyott a pénzem, basszuskulcs, nyúlhatok a tartalékok tartalékához (és most itt káromkodtam egyet, főleg apjukra, inkább kitörlöm basszameg). 

Attól függetlenül, hogy elég nehéz a karácsony a gyerekek apja nélkül, egészen jól telik. A gyerekeknek fontos lett volna, hogy itt legyen, de hát mit csináljunk a francia egoizmussal? Semmit. 
Anyósom rendes volt, felhívott, jót dumáltunk. Persze a kisfia szekerét tolja. Próbáltam érzékeltetni vele, hogy mi a valóság, de szokásos: nem hallja, amit mondok. 

Kezdek Hugh Grant túladagolást kapni. :D  Bridget Jonest legalább háromszor néztem meg két-három nap leforgása alatt, persze nem a klasszikus értelemben, hogy az ember leül a kanapéra és megnézi, hanem megszakításokkal: éhes vagyok, szomjas vagyok, hol a mackó, töröld ki a fenekem stb. Aztán jött a többi Hugh Grant klasszikus. Már csak a Négy esküvő, egy temetés hiányzik. 

A kislányom megkapta a rusnya babát, hála az égnek rajong érte, nemcsak három napig tartott az öröm. A kisfiam a tesómtól kapta meg a non plus ultra ajándékot, egy Lego vonatot, ami rendesen működik is. Rögtön plusz adag sínt is kapott hozzá, nemcsak az alapokat. Azóta mindkét gyerek ezzel játszik a legszívesebben, de még én is. Tényleg szuper!
Ezen felül kaptak még egymillió játékot, amik jók, de akkora kuplerájt csinálnak a lakásból, hogy bugyog az agyam. Apropó. Elmentem orvoshoz még hétfőn, amint lehetett, és magas a vérnyomásom, most bogyót kell szednem. Elküldött vérvételre is. Vácra kellett mennem. Rengetegen, de rengetegen voltak. Húztam sorszámot, 2 percen belül hívott a recepciós, felvette az adataimat, leültem és 3 percen belül már villogott a számom, bent voltam a vérvételes teremben. Az egészet ledarálták kevesebb, mint 10 perc alatt, hihetetlen volt. 
A hasi ultrahangra viszont március 18-ig kell várni, az nem ment ilyen könnyen.  

Luca jelen van. Attól függetlenül, hogy tudjuk, semennyire nem komoly a dolog, cukiságokat mond. Olyanokat, hogy a sors és hogy ez már örökké így marad. Pfff, a sorssal tele a padlás, tököm tele a sorssal. :D De azért jól szokott esni, amikor valami aranyosat mond.

Ja, a bulin is volt pár próbálkozás egy régi kollégától, de elég könnyen leráztam, miután tudom, hogy pár egyéb kolléganő megvolt neki annak idején. Nem állok be a sorba. Ráadásul nem is tetszik. Drukkoltak neki a többiek, ettől még annál is jobban befékeztem, abszolút nincs kedvem az ilyen műsorhoz, amiben én vagyok a kolléganő, akit felszedett a kolléga. Na ne. 

Holnap jön haza a nagy barátom. Már nagyon várom. Három hete ment el nyaralni, azt hittem soha nem fog lejárni ez az idő.




2015. december 18., péntek

Tegnap

Ma lesz a második céges parti (a régi cégemmel, akikkel időnként még mindig együtt dolgozom). Ez a sufni tunning buli. Konkrétan a műhelyt rendezzük át partizónának. Jó lesz, jó a társaság. Szerelő srácok, a vonalzótologatók (mérnökök) és a papírtologatók (mi lányok) lesznek jelen, kb. 40 fő. Vezetőségből senki. 

Tegnap volt az első céges parti (az új cégemmel), meglehetősen szétcsaptam magam, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó poharat nem ittam meg és nem hagytam magam gerincre vágni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a 27 éves kolléga eszméletlenül be van indulva, mindenáron fel akart vinni magához, folyamatosan kereste a szemkontaktust, tette nekem a szépet, célozgatott, de baszki, hát ott voltak még egyéb kollégák is, nem mondhattam igent. :D Ezért egyenesen és hangosan kimondtam a többiek előtt is, direkt elviccelve a magas labdákat, hogy fogja vissza az agarakat.
Egyébként titokban sem mondanék igent, mert tuti eljárna a szája meg hát basszuskulcs, 27 éveske. Mondjuk helyes fiú és jó a dumája, de hát na, a kisfiam lehetne (nem). Azért ezt nem veszem igazi bóknak, rajtam kívül csak a 64 éves kolléganőm volt nő, mindenki más pasas, egyszerűen nem volt senki más, akit kiszemelhetett volna magának.

Hagymás rostélyost ettem, állati finom volt. Legalább 10 éve nem ettem hagym.rost-ot. Két pohár rosé, aztán spritz (amit a 27 éves hozatott nekem meglepetésből, csak pislogtam, hogy emlékszik, meséltem neki erről), aztán még egy spritz (Ráday utca) meg még egy (Rádayban második kocsma) és végül az utolsó, amit nem ittam meg. Szó szerint nem fért belém. Szóltam a srácoknak, intézkedjenek, csomagolják el doggybagbe.
A vacsora egy kelenföldi vendéglőben volt, ami szinte kocsma, de a kaja isteni, komolyan pipec volt.

Három pasas és én maradtunk együtt kóborolni a városban, éjjel kettőre értem haza, de ők utána még mentek kocsmázni, én már nem. Elfogyott az erőm. Állati jókat röhögtem, tényleg jó volt. Az egyik srác feldobta a labdát, jó lenne a két ünnep között is összefutni egy ilyen bulira. Ezek szerint beváltam udvari bolondnak. 
Érdekes, hogy a szerelő srácoktól vártam volna azt, hogy ilyen felszabadultan tudjanak hahotázni és bulizni, de a múltkori összejövetelen egészen visszafogottak voltak, már-már unalmasak. Ezek a tegnapi srácok mérnökök, jó arcok tényleg. Tisztán látszik, hogy az egyetemi évek alatt ki kapott kiképzést buliból. Az erasmusosokról nem is beszélve.

Most "kicsit" álmos vagyok, de francba, dolgozni kell.

2015. december 15., kedd

Kétsoros

A buszon felejtettem az ebédemet. Mehetek venni magamnak újat. Francba. Pedig nincs idő rá. Rendelhettem volna, de már az is késő.


Ellenben kínomban megrendeltem az internetről a babát. Még mindig nem igazolták vissza, most izgulhatok. De legalább szállítási költség nincs. Remélem, nem azért, mert baba sincs.


Senkinek nem vásároltam még semmit karácsonyra. Anyukám csodálkozott is. Sajnos nincs időm. Vagy, ha van, akkor a gyerekekkel vagyok.


Gondoltam, majd vasárnap veszek Bandinak új óvodai papucsot, mivel a tépőzár kettő, legfeljebb három hónapig bírja, de elaludt az autóban délután és amikor felébredt, már zártak a boltok.


Apuka megnyugodott, nem is tudom, hogy mit írjak erről, mert ez csak szarpofozás részemről. Nincs kedvem menni, aztán meg van kedvem menni. Ez egy ilyen hullámvasút.


Csütörtökön Bandita ovis előadása után még céges parti is lesz. Most az a cég, amelyiknél valóban dolgozom, nem a régi. Örülök nekik. Jó csapat.


Pénteken pedig a régi cégem rendez céges partit, igazi sufnitunning. Nekik is örülök. A szépfiú hívott meg. Most újra haverok vagyunk.


Szerdán torna bemutató lesz. Úgy látom, a kislányom tényleg tanult ott valamit, már olyan trükköt mutatott meg, amiket nem mástól tanulhatta, mint Viki nénitől (aki körülbelül és max. 22 éves).



2015. december 11., péntek

Van jó is

Anyósom küldött a gyerekeknek két könyvet mikulásra, nekem pedig egy szép levelet, azt hiszem ő még nem tudja, hogy a kisfia begőzölt.

Anyósom annyira szép betűkkel ír, hogy ilyet ritkán látni.

A kis sógornőm is aranyos, vele telefonon beszéltem.

Hétfőtől péntekig

Írok valami örömtelibbet, mint az előző, mert azon felül nem történt semmi rossz, hogy a gyerekeim apja ma éjjel elküldte a válási papírt, hogy írjam alá és küldjem el neki. Sajnos továbbra sem áll velem szóba, közli, amit közölni akar és a pofámba vágja a telefont. Rendes ember, na.


Voltunk céges partin szerdán. Semmi extra. Kicsit jó volt, kicsit unalmas. Nem a cég fizette, hanem mi, ki-ki alapon. Nincs 13., nincs jutalom, nincs caffetteria.  Azért van jó is, támogatták az egyik gyerekkórház alapítványát, nem lehet rosszat mondani róluk. 


Az olasz mámmával összebalhézott a gruppenführer óvónő. Az volt a probléma állllllllítólag, hogy a kisfiú nadrágja a térdéig ért, a csoportnak pedig ki kellett ugorni a Vörösmarty térre karácsonyi vásárt nézegetni. Franc tudja, szerintem minimum a bokájáig ért a nadrág. Azt mondja mámmá, hogy a gruppenführer még a gyámügyesekkel is megfenyegette őket. Nem tudom ki túloz. De látszott, tényleg balhé van. 
Persze amikor a mámmá elment, az óvónő mindent elmondóan összenézett a seggnyaló anyukával. Szemtanú voltam, mindent láttam.


Menni kell Olaszországba januárban, már várom. Mondjuk pont jön a pedálozós kolléga is, előre zsibbaszt a gondolat, de szerencsére jönnek mások is.


Egyre több a munka a munkahelyen, komolyan nem győzöm, egész nap kapkodás, futás, tűzoltás. Az a jó, hogy szeretem a munkámat és egyre több kollégám csíp, már az új részlegemen is teljesen feloldódtam. Azért amikor közéjük kerültem elég görcsös voltam.



Kaptam egy privát fordítási melót és le kellett mondanom, nem tudtam volna elkészülni vele határidőre. Lepasszoltam a 33 éve barátnőmnek, akinek remek férje van és nem cseszteti, hogy nem talál munkát a görög kisvárosban. Annyira szimpatikus mindkettő, nem görcsölnek.



A baj az, hogy Macska egy förtelmes csúnya babát nézett ki magának karácsonyra. Cicciobello. Az, amelyik beteg. Meg kell gyógyítani. A baba 20.000 forintba kerül. Szerintem ez csúnya nagy lehúzás egy ilyen randa babáért. Kiborulok, ennyi rohadt sok pénzt kiperkálni egy ilyen csúfságra...



Azt hiszem nem lettem valami túl pozitív. Ráadásul a nagy barátom elutazott nyaralni és csak 28-án jön vissza. Mindig ilyenkor megy nyaralni, de nálam meg pont most van nagy kaka a fazékban.

2015. december 7., hétfő

Nem az van, hogy nincs semmi*

Olvasom a blogokat, ahogy a nők morfondíroznak a pasasokon, lesz, nem lesz? Kell, nem kell? Mind hülye vagy mentsük fel őket?

Nem tudom, mi lesz velünk, de keselyűk köröznek felettem, a gyerekek apja már megint begőzölt, olyannyira, hogy szakított velem. Két hete még azt akarta, költözzünk vissza, minél hamarabb, válasszak én várost (mert most egy csinos kis porfészekben lakik), válasszak én lakást. Aztán egyszer csak közölte, hogy nulla vagyok, soha semmi nem volt köztünk jó, ágyő, a gyerekeket elviszi vakációzni 2-3 hétre nyáron és ennyi. Magyarázzam meg a gyerekeknek, hogy ez a helyzet, mondta. 
Aztán telt múlt az idő, megelégeltem, hogy egyáltalán nem elérhető semmilyen formában és hogy ennyire szarik ránk, de főleg a gyerekekre. Szépen beköptem őt a szeretett tesójának, aki szintén apuka nélkül nőtt fel. Első házasságból született srác, ő a második fia apósomnak és nem kevesebb, mint terhesen hagyta el az első feleséget az anyósomért (aztán persze ma már szépítenek, hogy az első feleség micsoda egy hárpia volt... hát nem tudom, én őt is ismertem, tudom az élettörténetét). Aztán azért jó 10 éves koráig (körülbelül) voltak láthatáson az apjuknál az elsőszülöttek, de anyós (kapaszkodjatok) befagyasztotta a gyerektartást (amiről állllllllítólag apósom nem tudott... dögöljek meg, ha elhiszem) és a két elsőszülöttnek nem volt valami könnyű gyerekkora. Apjukkal nem álltak szóba jó 10-12 éven keresztül (nem tudom követni, mert mindenki mást mond, illetve legszívesebben kussolnak a sztoriról). Ma már beszélnek vele. A másodszülött kereken 4 éve, tehát 34 éves koráig nulla párbeszéd nem volt kettőjük között. Az elsőszülött pedig kb. 1,5-2 éve, tehát 40 éves koráig, ő keményebb dió volt. Na most ennek tudatában a gyerekeim apja simán lehúzná a rolót a gyerekeknél? Persze ő ezt tagadná, de ahogy most viselkedik, az valami förtelem. 
Most, hála a másodszülöttnek**, végre felveszi azt a kurva telefonkagylót. Velem nem áll szóba, de a gyerekekkel legalább igen. Persze a beszélgetés döcög. 

Két hete még felajánlottam neki, hogy mi lenne, ha karácsonykor kiugranánk hozzá, nem kell fizetnie semmit, csak jöjjön el legalább Párizsig, ő TGV-vel, mi repülővel, de legalább találkozzunk. Erre a válasza: a gyerekeknek apukára van szükségük, nem erre a baromságra. OK, itt már éreztem, hogy borul el az agya, békén is hagytam. Aztán nem sikerült vele kapcsolatba lépni pár napig és vasárnap leírta, hogy mekkora egy nulla vagyok. Állítólag nem csajozott be. Rákérdeztem. 

Volt három-négy szar napom, de megráztam magam és most már jobb. Persze vannak páran, akik felráztak, szóval nem egyedül vagyok ekkora melós. Hála a pszinek, hála Pusi, hála Csalafinta, hála Buxus, hála Kira, hála Sara, hála Mazsi. 

Azt hiszem, ezt most nem kellene kiposztolnom.

Tegnap a BKV buszon az Astoriánál a buszsofőr szaloncukrot adott a gyerekeknek, tök kedves gesztus volt tőle.

A bábszínház is jó volt a Puskinban. 

A Vörösmarty tér is jó volt a gyerekekkel.

A Deákon a száraz sípályás srác engedett egy ingyen kört a kölyköknek, rendes!

Mindenhol mikulások, mindenhol szaloncukrok, jó hangulat volt.






* Továbbra is Martine ;)
** Tamko, emlékszel még Don Juanra? Róla beszélek.

2015. december 4., péntek

Olasz nyelvlecke

Chi nasce quadro non muore tondo*, azaz kutyából nem lesz szalonna.



Micsoda istennő...




*De lehet fordítva is: chi nasce tondo non può muorire quadrato, azaz aki kereknek született, nem halhat meg szögletesnek. Valahogy magyarul nem érzem frappánsnak.




2015. december 3., csütörtök

Giuseppe Garibaldi

Kedden volt egy állati jó tárgyalásunk, én voltam a tolmács és minden olyan flottul ment, hogy alig hittem el saját magamat saját magamnak. A partner nagyon szépen, érthetően beszéli az olasz nyelvet, nem ködösített, mint a többiek, így azért könnyű volt. 
A főpartnerünk annyira nehéz olaszt beszél, hogy sokszor egyszerűen nem értem őt és belegebedek. Keveri a nápolyi és a római dialektust, ráadásul szétfolyik a széken, egy mondatotn átlag 8-128 percen keresztül tol, képtelen vagyok őt felfogni. 
Ezzel a keddi partnerrel most találkoztam először és "szelerem" volt első hallásra.  

A végén megkérdeztem, hogy hol van a szállása Budapesten, kiderült, hogy couchsurfingre megy egy családhoz, nagyon szereti ezt az életformát. Vagány. Másnap reggel pedig elmesélte, hogy ő főzött a családnak és az alapanyagokat is Olaszországból hozta hozzá. Paradicsomos tonhalas tészta volt,  háromszor is szedtek belőle, előételnek pedig Toscanából hozott falatkákat.

Aztán meglátott a recepción pár dobozt, melyekre rá volt írva, hogy "Garibaldiba" és rákérdezett, hogy ezt mit jelent. Elmondtam neki, hogy az egyik irodánk a Garibaldi utcában van, oda kell elszállítani a dobozokat, mire ő megkérdezte, hogy az ő Garibaldijuk, a Giuseppe? :D Igen, igen, róla van szó. Én meg elmeséltem neki, hogy képzelje, gyerekkoromban találkoztam Garibaldi egyik unokájával, a Porta Piára szerveztek nekünk gyerekeknek egy interaktív történelemórát, szuper jó volt. Erre a fickó kidobta az asztalra az aduászt, mert ő még túrázott is vele. Nem semmi!!!

2015. december 1., kedd

Tizenöt fős moziterem


Tegnap annyit írtam a haveromnak, hogy "mit csinálsz?" és fél órán belül a Puskinban voltunk, kirángatott a mocsaramból. Nagy a gond vasárnap óta, le sem írom, egyelőre emésztgetem. 

A Szcientológia, avagy a hit börtöne című dokumentumfilmet néztük meg. A moziteremben (nevezzük inkább kisszobának) 15-en voltunk összesen. Érdekes, hogy az ébresztő filmeket miért nem nézik meg tömegek. Bezzeg a szürke ötven árnyalatára kígyózott a sor. Persze, értem én, hogy miért, de akkor is pattogok. 

Sajnos fáradt vagyok, nem a film hibájából, de legalább háromszor elaludtam. Elképesztő, én ennyi mindent nem tudtam a szcientológiáról, micsoda egy szennyes banda. Fel nem tudom fogni, hogy lehetett (lehet?) ekkora tömegeket ilyen ökörséggel manipulálni és ilyen szinten félelemben tartani okosnak gondolt embereket. Bár ha jól belegondolok, én is okos vagyok (nyihaha), mégis van, aki sakkban tud tartani. Érdekes ennek a dolognak a pszichológiája. Sajnos most is rohannom kell, nem vagyok itt agyban, rengeteg a munka, nincs idő filozofálgatni. 

Végül beültünk még dumálni, jót volt, de a dolgok nem oldódtak meg. 

2015. november 27., péntek

Pletykalap

Ma fülig elpirulva elmesélte nekem az újlány, hogy éjszaka írt neki a szépfiú kolléga, hogy hozzon bio lekvárt, mert mesélte a széplány férje, hogy tudnak hozni. Az a szépfiú, aki nekem is tette a szépet pár hónapja.
Az újlány, akit nevezhetnék széplánynak is, mert tényleg az, kifejezetten szép, tőlem kérdezte meg, hogy vajon miért írt neki? Navajonmiért? Én meg kimondtam: mi másért? :D 

Elmesélte, hogy a szépfiú még dizsibe (szétcsapni magukat, leugrani...) is elhívta. 

Aztán kicsit később beszélgettem a kis kedvenc kolléganőmmel, akit nagyon szeretek. Beszélgettünk, beszélgettünk, aztán kilyukadtunk a szokásos témára, hogy nem érdemes házinyúllal kezdeni, mert azonnal, de azonnal elterjed a hír, nincs megállás, nyomban kiderül, hogy ki kivel, mikor és hogy. Erre a kedvenc mosolyogni kezdett, mondta, hogy ismer olyan embert, aki nem kezdene ki kolléganővel, mire én mondtam neki, hogy bizony most meglepődne, ha tudná, amit én tudok. Itt ő megértette, hogy én is tudom, amit ő... Basszuskulcs, megsúgta, hogy a szépfiú mesélte neki ma, hogy rástartolt az újlány. Értitek? A lány startolt a fiúra. (A kedvenc kolléganő sokunk lelki szemetesládája, jó vele beszélgetni...)

Van még egy csavar. A szépfiútól két méterre dolgozik az újlány férje. Én azt hittem, hogy a férj és szépfiú haverok, sőt, barátok. Kiderült, hogy nem, nincsenek túl jóban. Jó emberismerő vagyok, mondhatom. 

Azt hiszitek, hogy nincs több csavar? Van. Az újlány azt is elmesélte nekem (de basszuskulcs, miért pont nekem??? Én vagyok a világ legnagyobb pletykalapja!!! Én mindenkit előre meg szoktam kérni, hogy semmit, de semmit ne meséljen nekem, mert nem marad bennem...), hogy a házassága közben volt már két futó kapcsoalta, de erről tud a férje is, tehát tiszta a lelkiismerete (wtf?). Jön a csavar: ezt elmesélte nekem kedvenc kolléganő is, de a kedvenc nem húzta rá a vizes lepedőt, mert ő a világ legtoleránsabb embere. Mindenki hibázhat, mindenki a boldogságot keresi, mindenki tesz olyat, amit később megbán, senki nem tökéletes Teréz anya, soha nem tudhatjuk, hogy mi van a dolgok mögött, hogy mi a valódi igazság. Igaza van. 

Ez a sztorizgatás körülbelül negyed óra eltolódással történt meg, eszméletlen. Az újlány elmesélte, aztán ugyanezt, igaz más megvilágításban, negyed órával később a kedvenc kolléganő is. 

Egyetlen egy kollégám sem ismeri a blogot, ha ismerné, nem írtam volna le, de feszít, hogy elmesélhessem. 


Más: a kilépett/kirúgott kollégám immáron negyedik napja dolgozik a híres multicégnél, sikerült. Nem tudom elmondani, mit érzek. Örülök. De ez nem jó szó ide. Talán lebegek, ez jobb. 
Viszont nem szabad, hogy megtudják, hogy ez hogy történt, mert az egyik főnök kifejezetten szólt a másik kollégának is, aki szintén segíteni akart neki, hogy ne-se-gít-sen! Értitek, ki akarta gáncsolni. A kedvenc kolléganő (a lelki szemeteskuka) is mondta, hogy a hír igaz (baszki, mindenkiről mindent tud?), nem lenne jó, ha megtudnák, hogy benne volt a kezem. Eszméletlen. 

2015. november 26., csütörtök

Büszkeség és bányászélet



Eredeti címén: Pride. Matthew Warchus 2014-es filmje, aki eredeti, valóban megtörtént esetet dolgozott fel. 


Tegnap néztem meg ezt a filmet a Bálint házban, ahová töretlenül járok. Nagyon szeretem, komolyan, talán életemben soha nem jártam még ilyen értelmiségi körökbe(n). Na jó, jártam, csak azt még (fő)iskolának hívták. (Sajnos az egyetemből csak ízelítőt kaptam, grrr.)


Ez a film óriási. Tegnap Dr. Csepeli György szociálpszichológus volt a meghívott vendég, ő például azt mondta, hogy ezt a filmet legjobb lenne, ha oktatási céllal vetítenék az iskolák. Rá is nagy hatással volt a történet, ahogy sokunkra ott a nézők közül.

Nem akarok spoilerezni, tényleg jó lenne, hogy aki itt engem olvas, az megnézze, mert ti itt mind nyitottak vagytok az ilyenre és én ennek nagyon örülök, de nemcsak mondvacsinált illendőségből örülök, hanem kifejezetten jól esik, hogy nem jobbkezesek vagyunk. Értitek. 

A tegnapi beszélgetés is őrült jó volt. Olyan dolgokat mondanak ki a szájukon, amitől elszoktam, vagy nem is tapasztaltam még máshol, gondolok itt a munkahelyemre és az alig nézett tévémre, néhány ismerősre. Az a helyzet, hogy tök hülye vagyok a politikához, mélyenszántó, tudományosan alátámasztott gondolatokat nem tudok magamtól leírni, de azért mégis látom, hogy merre tartunk, látom, hogy nekem nem tetsző az irány. Óriási aha-élmény volt, amikor kimondták: Magyarország egy poszt fasiszta ország. Letaglózó volt. Persze amikor ezt a gyerekeim apja mondta ki, akkor mélyen meg voltam sértődve és kikértem magamnak... Amikor meg egy doktor szociológus mondta ki, akkor meg megbabonázva golyóztak a szemeim, mint Ká által meghipnotizált Maugli szemei. Egyszerű vagyok, mint egy pont. 

A film a szolidaritásról szólt (ne spoilerezz!) és ezzel kapcsolatban feljött, hogy a deportálás idején Magyarország megbukott a szolidaritás vizsgán és ezt a sebet a mai napig hordozzuk magunkon, magunkkal, mint egy stigmát. Azóta sem volt olyan, hogy a közösség összefogott volna valamiért és kiállt volna az igazáért, mondták, csak egyetlen egy esetben, amikor a hídon feltartottuk az okostelefonjainkat az internetadó ellen. Hasonló eset nem igazán volt, állítólag. Próbálok visszaemlékezni, de én sem találok rendes tüntetést... talán a 2006-os TV-székház bevetését lehetett volna még példának felhozni, de egyéb nem igazán volt szerintem sem. Azt nem tudom, hogy azt az esetet miért nem hozták fel, én meg nem merek még felszólalni, sem kérdezni, mert megszoktam, hogy hülyegyerek vagyok. (Itt üzenem Melcsill barátnőmnek, hogy todom, todom, todom.) 
Volt egy halvány próbálkozás 2009-ben, amikor az egészségügyi dolgozók kivonultak tüntetni, de emlékeim szerint az is erőtlenre sikerült. Summa summarum, Magyarország nem tud igazán összefogni. 

Bárdos Csaba, a filmklub moderátora azt mondta, utánanézett, a film nézettsége rendkívül alacsonyra sikerült, gyorsan le is vették a mozik a programról. Ebből is azt lehet leszűrni, hogy a magyar társadalom nem nyitott a másságra. Meglátták a címét, esetleg elolvasták, hogy miről szólt és már ugrottak is a Terminátor 12-re. Sarkítok. 

Gyerekek, komolyan mondom, én régen láttam ilyen jó, már-már tökéletes filmet. Nézzétek meg! Az angolosoknak ráadásul ez olyan lehet, mintha egy Lindt-es dobozból szemezgethetnének a sok különböző bonbonból. 





A film és a beszélgetés közti szünetben ettem egy flódnit, mert én azt nagyon szeretem. Ettem volna sóletet is, de tegnap nem volt. 

Végül hazafelé még beugrottunk a Párizsi Nagyáruházba könyveket vadászgatni... Szuper jó este volt.



2015. november 25., szerda

A testvéremről

Megszületett a tesóm második gyereke. Az elsőnél nem tudtunk hazaugrani, csak pár héttel (hónappal?) később látogathattuk meg őket, de most nem restelkedtünk, amint lehetett már ott is teremtünk a kórházba, fittyet hánytunk a helyes kis egy napos újszülött immunrendszerére, amitől pár kolléganőm majdnem elalélt, hiszen kisgyerek ne menjen egy újszülött közelébe, mert ujjé, a vírusok és bacilusok, amivel én tisztában vagyok, de a kezeinket megmostuk és lefertőtlenítettük, nem csókolgattuk meg a csecsemőt, maximum a lábát simogathatták meg pizsamán keresztül, és betegek sem vagyunk. Én azért megdajkáltam, nem hagytam ki ezt az élményt. 

Nehéz nekem napirendre térni, hogy a saját tesómnak gyerekei vannak. A tesóm közel kilenc évvel fiatalabb nálam, még tisztán emlékszem, hogy napi kétszer kellett porszívózni miatta, mert amerre mászott, ott kekszcsíkot húzott. Azt hiszem akkor utáltam meg a takarítást. 

Emlékszem arra is, amikor megszületett és csak monitoron keresztül lehetett őt megnézni. Személyesen nem. 

Amikor mentünk érte a Ladával, hogy hazahozzuk őt a kórházból, az egyik nagynénim megkérdezte, hogy örülök-e a tesómnak. Megrántottam a vállam, a franc tudja, hogy örülök-e, gondoltam magamban. Inkább nem, mint igen, de azért ezt nem mondtam ki. Igazából nagyon vágytam egy testvérre, mert mindenkinek volt tesója körülöttem, csak nekem nem, ezért nyaggattam a szüleimet. A mai napig megkapom apukámtól, ha olyan a szitu: te akartad! :D 

Aztán emlékszem, jöttek anyukám kollégái látogatni és neki hoztak plüss mackót, nekem meg nem. :D

Olyan is volt, hogy a tanító nénim rákérdezett, hogy tényleg megszületett-e már a tesóm, mert hallotta valakitől és miért nem meséltem. Miért, akkora nagy kunszt? - gondoltam magamban. 

Három hónapos volt, amikor kiköltöztünk Rómába és amikor megérkeztünk az épülethez, ahol később laktunk, az ott élő gyerekek mind lejöttek az udvarra és a csodájára jártak. Ezt sem értettem akkor, mitől ájuldoznak, ez csak egy gyerek. 

Aztán már nagyobbacska volt, amikor minden egyes hétvégén összehányta az autót, amikor kirándulni mentünk. Menetrendszerűen tudtuk, hogy hol fog hányni. :D A mai napig emlegetjük a Vatikáni Rádió falát, ahol nem lehetett csak úgy megállni meghányatni kisöcsit. Ma is meg tudnám mutatni a kanyart, ahol kidobta a taccsot. 
Azt hiszem ott kaptam meg az alapokat, hogy kirándulni, kimozdulni, látni és menni, menni, menni kell, ha törik, ha szakad. Azóta sem tudok leállni, csak azt nem értem, hogy a szüleim miért csodálkoznak azon, hogy be van sózva a valagam. Egyszerűen ezt szívtam az anyatejjel: menni, menni, menni. (Franciaországban nem mentünk apjukkal, ez be is tette a kaput...)  

Emlékszem az óvónőjére is, aki pont úgy nézett ki, mint Stifler anyja. 

Emlékszem, hogy gyerekkori lábbénulása is volt (latin nevét nem tudom), azt a riadalmat... A felnőttek arcát, ahogy elhűlnek és csak suttogva merik egymásnak mondani, mintha meghalni készült volna... Szerencsére baromi gyors lefolyású volt, kutya baja. 

Emlékszem, amikor a tengerparton levették róla a pelust és beletojt a homokba, a felnőttek meg égtek, gyorsan elpucolták onnan a végterméket. 

Emlékszem, mennyire szeretett legózni, és én mennyire szerettem tőle elvenni a legót és felépíteni helyette a házakat, aztán egyszer csak fordult a kocka és ő sokkal ügyesebbeket épített, a mai napig megvannak a működő legói. 

Emlékszem a kis kék kabátjára. A babakocsijára. Emlékszem arra, hogy gyalog jártunk marha messzire vásárolni és a szüleim majd megszakadtak a cipekedéstől, amikor még nem volt babakocsija, hanem bébihordozóban vitték őt meg a rohadt nagy pelenkás dobozokat. Hm, nekem még rongypelusom volt, neki már Pampers. 

Emlékszem, hogy én már Magyarországon éltem és már ott folytattam a sulijaimat, amikor ő Rómában élt a szüleimmel és egyszer mentem látogatóba és nem tudta, hogy hogy kell velem viselkednie. Idegenként méregetett, több órára volt szüksége, hogy felmelegedjen és úgy viselkedjen, mint a tesóm. Furcsa volt. 

Emlékszem a szalagavatójára, amin negyven fokos lázasan táncolt. 

Emlékszem, hogy beírattam az általam áhítozott egyetemre, de szart az egészre. :D 

Emlékszem, amikor a Balatonról úgy jött haza, mint akit jól megvertek, holott (elvileg) csak egy óriásit taknyolt a biciklivel. Nem is mert hazajönni, csak pár nappal később, de amikor megláttuk, bevágtuk őt az autóba és rohantunk a kórházba, ahol kiderült, hogy kutya baja. De az a látvány... basszuskulcs... az arcának az egyik fele lehorzsolva, csupa vér, feldagadva, kék-lila-zöld, szörnyű látvány volt. 

Az eljegyzése is furcsa volt, az esküvőjéről nem is beszélve, de ezek a sorozatban érkező gyerekek aztán teljesen felfoghatatlanok.

Ő meg csak annyira emlékszik belőlem*, hogy verekedtem. Halál ciki.







* nagyon remélem, hogy nem!

2015. november 23., hétfő

Van mit tanulnunk az olaszoktól...

Azt sem tudom, honnan kezdjem, mit lehet kipofázni és miről kell hallgatni.

Csütörtökön elmentem a pszichez, mert már ezer éve nem voltam nála, nem volt rá idő, se pénz, elég jól is voltam, de mostanában voltak idők, amikor túlpörögtem, nem találtam a helyem, valami nem stimmelt. Mint mindig, nagyon jó volt az ülés. Semmi nagy felfedezés, csak egyszerűen jó volt.

Aznap a szüleim elvitték a gyerekeket az óvodából magukhoz, mert nekem másnap találkoznom kellett Lucával. Milánóban. Amikor anyukám rákérdezett, hogy milyen programom van, kibuggyant belőlem a... féligazság. Nem volt kedvem hantázni, hogy melózni kell menni Milánóba, hanem azt mondtam, vannak ott nekem régi ismerőseim. Ami igaz, csak hát igazából egyhez mentem.
Szeretek kiszakadni a hétköznapokból, csak sajnos közben bűntudatom van, hogy ez nekem nem jár, nincs jogom, nekem már csak gyereket lehet nevelnem, nincs tovább, ezért kompromisszumot kötöttem önmagammal: egy napra mentem. Voltam is meg nem is. 

Az utazás előtt megkérdeztem Gergőt, a leglegleg barátomat, hogy van-e kedve kirepíteni a reptérre, mivel a múltkor is felajánlotta, ráadásul most reggel 6-kor indulta repülő, meg akartam spórolni a reptéri parkolást, a taxit, a metró még nem is biztos, hogy jár olyan korán, de a 200E csatlakozás is fejtörést okozott volna (bocs a sok süketelésért), na mindegy, nem akartam megint majdnem lekésni a járatot, mint 2006-ban, amikor Budapesten leesett a hó és bedugult a város. Én ugyan azt hittem, hogy időben kiértem a reptérre, de már le volt zárva a check-in, nem volt mit tennem, a recepcióhoz mentem, hogy tanácsot kérjek, ők pedig intézkedtek. Bentről kihívtak valakit, aki soron kívül (sima turista jeggyel, soron kívül!!!) bevitt minket a tranzitba. Minket, mert hárman voltunk ilyen késősök. Két olasz pasas és én. Persze arra, hogy mi történt tegnap, arra nem emlékszem. :D

Gergőnél aludtam, aki este tíz után ért hozzám, mert még a 19,5 éves érettségi osztálytalálkozón kellett részt vennie. Azért aludtam én nála, mert nekem ugyan tévém van, ráadásul modern is, de nincs tévé előfizetésem, mert nekem úgysincs időm tévézgetni. Pedig micsoda jó sorozatokról írtok ti is.
Elmentünk hozzá és megnéztük a "Todo sobre mi madre" című Almodovar remekművet, csak hát én a végén elaludtam, mert én mostanában mindig mindenhol elalszom. Ezt a filmet - ahimé! szégyellem bevallani - még nem láttam, most be kell pótolni a végét.

Van valami, amit nem tudok kiverni a fejemből. Elmesélem. Képzeljétek, volt egy óriási nagy élményem. Amikor megérkeztem Milánóba, Lucával elmentünk mittomén melyik kisvárosba kávézni. Egy elég trendi bárba vitt. Nem ultra proccos high-tech milánói bárba, hanem csak egy egyszerűen ízléses, szép olasz bárba, ahová simán bemennek a melósok és nyugdíjasok is, szóval nem olyan hely, ahová csak a szuper divatos fiatalok mennek.
A pultban lévő sok finom croissant közül alig tudtam választani. Ezek az olasz típusú croissantok, nem a francia, csupa vaj félék. Az olasz cornettók szárazabbak ugyan, de ugyanolyan puhák és meg vannak töltve finomságokkal, lekvárral, vaníliakrémmel (crema), csokikrémmel, tényleg állati finomak, és ahogy tálalják... megint nem akarok Magyarországon élni.  Eddig csak halandzsáztam, most jön a lényeg.
Luca kikérte a kávénkat és egy-egy croissant (cornettónak vagy briósnak nevezik), éppen kevergetjük a cukrot a kávénkban, amikor mögénk jött egy négus (PC: fekete), megkérdezte, hogy veszünk-e derékszíjat. Köszönjük, nem, mondtuk. Sálat? Kesztyűt? Nem, köszi. Odament másokhoz is, mindenkihez, ugyanaz a kérdés: veszel derékszíjat? Erre az ott ücsörgő 50-60 körüli melósok (3-4 pasas) meghívták egy kávéra és mondták, hogy válasszon magának sütit is. A fickó elfogadta, megköszönte, választott magának valami finomat. Mindez olyan könnyedén ment, lazán, mosolyogva, barátságosan, hogy én csak pislogtam, ugyanis hosszú hónapok óta csak szélső jobbos masszív agymosást kapok kollégáktól, haveroktól, ismerősöktől, rokonoktól (na jó, sarkítok, de azért elég folyamatosan fel-felbukkannak xenofób beszólások)
. "Mennyé haza Afrikába", itthon ez a szlogen, az index.hu megírja, hogy a Blahán a Mekiből a feketéket kitessékelik, ha túl sok időt töltenek bent. Ott meg simán meghívják ezt a szerencsétlen nincstelen mozgóárust egy kávéra és egy sütire és még a hátát is megpaskolták. 
Nem tudom, mikor leszünk mi ilyen derűsek... Nem tudom. 

Azóta is ez a történet lüktet a fejemben.



Homályos, de csak ezt az egy fotót sikerült lekapnom.
Egy ideje nem mindenhol és minden élethelyzetben van pofám fotózni.


Lucánál jó volt. 


2015. november 17., kedd

Mesedélután

Az úgy volt, hogy a másik szeretett olasz tanárom írt valamit a facebookra, de nem tudtam elolvasni, mert a kislányom nem engedte, valami fontos tánclépést kellett okvetlen megmutatnia, és mire észbe kaptam, a tanár levette a fejtegetését, én meg kíváncsi voltam, rákérdeztem, mesélje el a színfalak mögött. Jó kis beszélgetés kerekedett ki belőle, tetszett. Nekem olyan jól esik okos emberekkel társalogni. Sajnos kevés van belőlük körülöttem. Úgy értem, ilyen mértékben. Én persze érdemben nem tudok igazán hozzászólni, csak kikerekedett szemekkel csodálkozni.

Furcsa volt, hogy megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Francba, alig tudtam válaszolni. Ebből egyenesen következett, hogy megállapította, Peter Pan szindrómám van. :D

Azt nem is tudtam, hogy ennyire emlékszik rám, azt meg pláne nem, hogy eléggé kedvelt. A hülye önértékelésem, ez tesz vakká. De ne gondoljatok a dolgok mögé, ő is boldog családi életet él. Szóval jó, hogy egyre több emberben fedezem fel, hogy csípnek, amiért én vagyok én. Érdekes.

Elárulnám a nevét is, de nem akarom ide kitálalni. A neve antonimákból áll, nagyon frappáns. 

Azt meséltem már, hogy a témavezető olasz tanárom, amikor itt volt nálunk Budapesten, olyan szinten rátapintott az énemre, hogy belesajdultam. Szó szót követte, hogy ki, kit szeret, mire ő: te, Bezzeg, Riccardo Scamorcioért vagy oda. Csak pislogtam némán, a lélegzetem is elállt, hogy ezt honnan vehette. Ő azt mondta, hogy láttott az előszobám falán kirakva egy hasonló fickót, onnan gondolta. De az előszoba falán és sehol más falamon nincsenek ilyen fotók kirakva, csak pár családi fotó, de még apjuk sincs "kiposztolva", akire esetleg rá lehetne mondani, hogy hasonlít erre a színészre. A mai napig nem értem, hogy honnan vette, de velőig rátapintott. Szép fiú és tehetséges, meglehetősen jó filmekben szereplő színész.


Ezt a filmet mutattam már? Ha igen, bocs! De nincs mit csinálni, hatalmas chapeau bas Ferzan! 

2015. november 16., hétfő

Semmi különös

Pénteken, mivel senkit nem tudtam beszervezni egy találkozóra, elmentem egyedül a moziba, megnéztem a Mediterranea c. filmet. Az hihetetlenül tetszik, hogy a 31 éves Janis Carpignano ekkora sikereket ért el (díjat halmozott díj után), de a film meglehetősen nyomasztó volt. Eszméletlen realisztikusan forgatta le, mintha a filmben lettünk volna, semmi cicoma, semmi szépítés, pofámba tolta a valóságot úgy, ahogy volt. 
Nem színészek, hanem "hús-vér" emberek játszottak a filmben, igazából önmagukat kellett alakítani, talán ettől volt olyan igazi. A filmet sem kényelmes madártávlatból forgatták, hanem közeliben (kicsit emlékeztettet "Saul fiára", ott is a képek zöme teljes arcokat mutatott), nyomasztó volt. Most szégyellem magam, amikor néha picsogásra áll a szám, hogy nem megy elég jól a szekér. Szerencsétlen afrikaiak, komolyan, milyen életet élnek, el sem tudjuk képzelni... 

Az volt az érdekes, hogy tegnap természetesen feljött a párizsi téma a rokonoknál (tudjátok, akiktől néha viszketek) és szó szót követte, az volt a legfőbb kérdőjelük, hogy honnan van ezeknek a mondvacsinált csóró menekülteknek "ennyi" (mutatták) köteg pénzük? Mert ők látták. (Hol bazze, a Blikkbe'?) Elmeséltem nekik ezt a pénteki filmet, hogy Burkina Fasoban tényleg nagyon szegények a szegények, mégis van internet, onnan tájékozódnak. Na nem a háztartásokban van net, hanem "internet kávéházakban". A rokonok meg csodálkoztak. Aztán elmesélték nekem, hogy ezek a menekültek bemennek a telefontársasághoz és gond nélkül megveszik "a ájfont háromszázér' és a legnagyobb izé... internetcsomagot". Első kézből hallották. (A megdönthetetlen információforrás, kérem szépen... pfff!) Meg hogy a Korán ezt tanítja, hogy öljél? Itt már bugyogott az agyam és felhoztam példának az átkelést a Vörös-tengeren (hirtelen nem jutott más eszembe), de persze le lettem oltva.


Szombaton találkoztam Enzoval.Őt is kilenc évvel ezelőtt láttam utoljára. Jót dumáltunk. Pontosabban ő, de én szívesen hallgatom meg az embereket. 
Moziba már nem volt kedvem menni, megint drámát adtak és már nem tudtam volna befogadni még egy nehéz filmet. Inkább hazamentem.


2015. november 13., péntek

Az élet nem kandírozott cseresznye a hab tetején

Ma a cégnél háromszoros Szilvia napot tartottunk... Bejött a felmondott-elbocsátott kolléga is ünnepelni. Volt csoportfotózás is. Rendesek, mert ugyan én nem az ő csapatukban dolgozom, de úgy érzik, hogy hozzájuk tartozom. Én is úgy érzem. Igaz, egyre jobban tartozom már az új csapatomhoz is. 

A végén a kolléga feljött az irodámba elköszönni és mesélte, hogy felvennék őt oda, ahova beajánlottam, ami ráadásul egy meglehetősen nagy nemzetközi cég. Ez persze nem azt jelenti, hogy ekkora májer vagyok, hogy felemelem a telefont és állásokat szerzek bárkinek, de őt csípem és hát van nekem ez a nagy barátom, aki nem kis fos pozícióban dolgozik ennél a mamutnál.  
Sajnos azért annyit az új cégnél sem keresne, mint Ausztriában, ahova csak négy hónapra menne, míg a mamuthoz akár élete végéig is, francba. Milyen nehéz döntések ezek, eszméletlen. Nyakig benne a házhitelben (amit Ausztriával kiválthatna), a felesége ápolónő (nettó 120 ezer), két iskolás gyerek. Nem könnyű. 

A végén a kolléga elmesélte, hogy 22-én mondott fel és nem engedték neki letölteni az egy hónapos rendes felmondási időt, hanem 2-án kirakták őt (6 nap). Ez elég szabálytalannak tűnik. Aztán elmeséltem neki, hogy engem 11 év munkaviszonnyal úgy vettek vissza gyesről, hogy átraktak a cégcsoport egy másik cégébe. Próbaidővel. Ismétlem: próbaidővel. És itt mindketten majdnem bőgtünk. Láttam rajta, hogy inkább lefelé néz és inkább bocsánatot kért, de mennie kellett. Nekem is elcsuklott a hangom. Mi jó haverok voltunk. Sajnálom nagyon, hogy elmegy. 

2015. november 11., szerda

Nem az van, hogy nincs semmi*

Pénteken volt egy titkos céges parti egy kelenföldi utolsó kocsmában. Elment egy szuper kolléga tőlünk, mert külföldön előreláthatólag négy hónap alatt megkeresi azt a pénzt, amit itthon egy év alatt. Aztán kiderült, hogy mégsem tud külföldre dobbantani egy családi tragédia miatt, ami pontosan a felmondása után két nappal derült ki. Mekkora szívás. Igaz, hogy a főfőigazgató még nem látta a felmondását, de az alfőnökök beintettek, elfogadták a felmondást és nem volt visszaút. Három alfőnök összefogott ellene, mi kollégák meg gyászoltunk (én még bőgtem is titokban). Nekem még most is szarul esik. Persze amint megtudtam, megmozgattam pár szálat és már volt is interjún. Ujjakat keresztbe!

A munkahelyen van egy szép fiú, aki kivételesen nem nős és kivételesen nem 21 éves, kicsit csapja a szelet. Azt gondolom, hogy egyértelmű jeleket ad, de aztán vannak olyan napok, amikor semmi, de semmi.
Nem olyan régen tűnt fel, hogy néz. Aztán erre én elkezdtem rácsodálkozni (felkaptam a fejem, kikerekedtek a szemeim, értetlenül néztem). Később észrevettem, hogy olyan tekintete van, hogy attól el kellene olvadni. Szépen lassan szóba álltunk egymással, aztán jöttek a flörtölgetések. Részéről. Én nem csaptam le a labdáit, mindig zavarba estem. Aztán valahogy mégis elkezdett tetszeni.
Pénteken végig mellettem ült, dumáltunk, voltak célzások, aztán hazavitt és semmi. Értitek? Semmi.
Mondjuk jobb is, kollégával nem ideális. Semmi értelme! Semmi!!!
Kicsit értem, hogy miért nem volt semmi, de azért franc tudja, jó volt, hogy valaki rajongott.
Ma pedig már le sem szart... A kolléganőm, aki mellette ül és akivel én is elég jóban vagyunk elmondta, hogy már most engedjem el, még mielőtt bele találnék esni, elmondta, hogy ez csak üres hülyítés, hát jó, sőt így van a legjobban: elengedtem. :D (Mit bazze, a semmit?)

Nem tudom mitől volt ez a fiú más, mint a többi cukiskodó kolléga, mert egyébként rohadtul nem egyezünk. Ábrázolom: én a nagyvárost szeretem, ő a falut. 

Az van, hogy megint mozognak a csillagok, Luca teper, aztán van egy nálam alacsonyabb kopasz olasz pasas is, aki eszméletlenül nyomul, de nekem nem tetszenek a kopaszok (ő is a régi kapcsolatrendszerem maradéka), aztán van egy figura, akit ajánlottak, hogy nézzem meg (minek?), aztán most nézegetjük egymást. :D 

Olasz filmhét van... sietni kell, mindjárt vége.


Most ez a zene tetszik a legjobban, nem tudok leszállni róla. Hallgassátok meg azt a sok "r" betűt, amit belepergettek!







* forrás: Martine. Most mit csináljak, ennél találóbb cím nincs több.

2015. november 6., péntek

Óvodai teleregény folyt.köv.

Ma reggel az olasz mamma is pont akkor érkezett, amikor Banditát öltöztettem át (mert gyorsabb, ha én intézem). 

A mamma már tegnap megírta e-mailen, hogy rövidre zárjuk a folyó vitát, majd ő befizet plusz kétezer forintot, csak ne tépjük egymást, mi felnőttek. Tehát, az a nő, aki három gyereket egyedül nevel és kérte, hogy ne legyen olyan sok az éves csoportpénz, ma befizetett plusz kétezret (saját szememmel láttam). Kíváncsi vagyok, hogy mit szól ehhez az a két szülő, akik nemmel szavaztak. Az egyikük SZMK-ás. 

A dolognak nincs vége. Megnéztem a táblázatot, hogy ki nem fizetett csoportpénzt. Sajnos a dolog úgy áll, hogy pont egy cigány kisfiú szülei, aki azt hiszem, hogy tavaly is középsős volt (Macska csoporttársa volt). Normális kisfiú, nem tudom, miért járja újra a középsőt. Vagy lehet, hogy az ő neve annyira gyakori, hogy ez most egy másik kisfiú? A másik, aki nem fizetett, nem tudom, hogy cigány-e, soha nem láttam őket. "Gyakori magyar vezetéknév + George". 

Ha a cigány kisfiú ugyanaz, akire gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy szarban vagyok. Mert én az ő anyukájával jóban vagyok, pontosabban voltam. Pár szülői értekezleten dumáltunk, szimpatikus, normális volt.
Tavaly átvitték a gyereket másik oviba, mert volt valami balhéjuk a mi ovinkban, ezt onnan tudom, hogy nyáron találkoztam velük, pont egymás mellett ültünk az anyukájával a játszótéri padon és beszélgettünk. Elmesélte, hogy visszahozza ebbe az oviba a gyereket, mert az új oviban verik a gyerekeket (???), a lényeg, hogy nem ugyanabba a csoportba rakja, mert Macskáék óvónője, ahová eredetileg járt a kisgyerek, egy szörnyeteg (nem az!)... Aztán míg ott ücsörögtünk a padon, a gyönyörű nevű anyuka (körülbelül Ametiszt vagy Borostyán a neve, nem emlékszem pontosan) kétszer is jól kiosztott más szülőket, mert a kisfia összeakasztotta a bajszát a gyerekekkel. Például egy angolul beszélő családot is kioktatott. Ametiszt azt állította, hogy soha nem az ő kisfia kezdeményezi a balhékat... hát a franc tudja, azon a napon saját szememmel láttam, hogy bizony ő volt az.
Azért vagyok szarban, mert elég gyomorforgató stílusban adta elő Ametiszt a kioktatást és utána még nekem is tartott kiselőadást, hogy bizony ő a gyerekét arra neveli, ha bántják, akkor menjen neki az ellenfél torkának (!), ha fiú, ha lány, ha kisebb, ha nagyobb, válogatás nélkül. Én ezt annak idején kiírtam magamból, de nem posztoltam ki, mert én alapvetően nem vagyok gyűlölködő, nem tudtam úgy megírni, hogy ne az jöjjön le a dologból, hogy fújcigányok, de azért ez a "ragadd meg a torkát" dolog csípi a szemem. Tényleg a saját füleimmel hallottam, nekem mesélte Ametiszt, hogy hogy kell életre nevelni a gyerekeket: szorongasd meg a torkát. Nemcsak pislogtam kínomban, hanem elmondtam neki az én világnézetemet: szerintem kisebb rossz, ha a gyerek beköpi a verekedőt (rombolót, rosszalkodót stb.) a bírónak, azaz az óvónőnek, egy szülőnek, egy felnőttnek. Tegyen igazságot a felnőtt, ne marakodva intézzék el egymás között. Persze, tudom, van egy ilyen nézet, hogy a gyerekeknek egymás közt kell leboxolni a nézeteltérést, otthon is szoktak verekedni az enyémek, de én ezt nem bírom nézni, nem engedem. Volt olyan idő, amikor Bandi harapott, hát azért én ezt nem hagytam annyiban, hogy persze, persze, ez a dzsungel rendje. Francokat! Ne harapjon.

Ametiszt azt is mondta, hogy náluk soha egyetlen egyszer sem verték meg a gyereket... franc tudja...

Most jut eszembe, nyár eleje volt, amikor Ametiszt összetűzésbe került valakivel, de abból olyan rikácsoló pocskondiázás kerekedett ki, hogy ott mindenkiben megállt az ütő. Tényleg olyanok hangoztak el, hogy "elvágom a torkod" és hasonló mocskolódások, amiket a nyóckerről képzelhetünk (ami a mi részünkre abszolút nem jellemző). Ametiszt a végén még a férjét is oda hívta, aki egy jó nagydarab hapsi, onnantól aztán tényleg vágni lehetett a pillanatot (he? mit?), de aztán hogy, hogy nem, többet nem jártak a játszóterünkre, nem láttam őket, csak akkor egyszer, amikor nekem elmesélte ezt a torkon ragadó nevelési elvet. 

Aztán volt még egy beégésem. Ametiszt kisfia fogta a dobozos Coca Colát és letépte róla a nyitó kallantyút (nem tudom mi a neve), de nem rendeltetésszerűen, hanem majdnem az egész tetejét, aztán belenyúlkált kézzel. Én szóltam rá, hogy vigyázzon, mert az nagyon éles, elvághatja a kezét. Majd tojt a fejemre és elkezdte meginni (azt, amibe az előbb még a játszóteres, galambos kezét tette bele, brrr). Én meg megláttam a fogait, rákérdeztem az anyjánál, látom, már nála is elkezdődött a fogváltás, mire azt válaszolta, hát nem, azok ott felül mind kirohadtak. Paff.

Szóval a nem jó fej apuka azt hiszem emiatt húzta be a táblázat "nem" oszlopába az ikszet.

A vérmesebbik óvónő mondta a mammának, hogy nem jól működik az SZMK, hallja, hogy viták vannak. Azt is mondta, hogy neki nincs szüksége illatos, zenélős wc-papírra a Müllerből, hanem jó az olcsó is, csak sok legyen. Na tessék! Hogy is írta az apuka? "Egyrétegű wc-papírt, zsebkendőt nem veszünk (veszÜNK! értitek?), az a gyerek rovására megy."

2015. november 4., szerda

BINGÓ

Hát nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál mi lesz a mikuláscsomag kör e-mailnek a forgatókönyve?

"Mikulásra ha a többség támogatja, megy a csopipénzbol. Ez esetben viszont a csopipénzt nem fizető gyerekek ki kell, hogy maradjanak az ajándékozásból."




Egyelőre többségben vagyunk azok, akik püfölik ezt a látszólag jó fej apukát. (Minket már csak így hívnak: anyuka, apuka.) Remélem, végre magába néz és észhez tér. 

2015. november 3., kedd

Közöny

Most jött el a pillanat, hogy már teljes apátiát érzek, amikor jön egy újabb óvodás köremail, hogy adjunk be újabb adag pénzt. Most a Mikulásra. Holott egy csomóan befizettük az éves "tagdíjat". Az ingyenes, állami óvodába. A 10.000 Forintot. (Az egyebekről, zöldség-gyümölcs, az önszorgalom papírról és a többiről már meséltem eleget.)

Nem tudom, hogy ezek után a 10.000 Forintot mi a szarra fizettük be. Értem, az önkormányzat idén már nem ad semmit Miklós szent napjára, ezért nekünk kell óvodai ajándékot venni (ami örökre ott marad) és a gyerekeknek is (amit hazahozhatnak). Persze, kell az új impulzus, ezért kinéztek egy 100 az 1-ben társasjátékot, amiben van "ki nevet a végén" meg "ki nevet a végén". Úgy érzem, fordítva ülünk a lovon. 

Eljutottam arra a pontra, hogy már nem hepciáskodom. Leszarom. Eddig tartott ki az öt év francia forradalmár iskola, amit apjuktól és családjától tanultam. Nincs már erőm ellenállni. Nincs már kedvem széllel szembe pisálni. 

Most menjek vissza Franciaországba egy kis kurázsiért? 

2015. november 2., hétfő

Centrifuga

Tesóm állapította meg rólam a múlt heti vasárnapi ebédnél, "úgy eszel, mint akinek megy a vonata". Tény, hogy egy komplett menüt felfalok 2 - 2,5 perc alatt, de így legalább ráérek megírni a memoárokat.
Tök gáz, hogy az ember itt irkál inkognitóban és nem meri leírni az aktualitásokat, mert ujjé, mit szólnak az emberek, pláne azok, akik ismernek, de emiatt most nem fogom megnyitni az egymilliomodik +1 blogot.

Péntek:

Eljöttek hozzám a barátnőim, úgy volt, hogy bevesszük a várost, de végül nálam maradtunk és azt hiszem majdnem mindent megbeszéltünk. Coachingról, vállalatoptimalizálásról, munkaerőpiacról, számvitelt kontra kontrolling, Brazíliát, Kubát, Thaiföldet és hasonló felnőtt témákat és akkor én a legvégén beégettem magam, mert elkezdtem a császáros szülésről beszélni. Nooormális vagyok én??? Mentségemre legyen, hogy már éjjel egy is elmúlt, meglehetősen fáradt voltam és a négy lány közül valaki megkérdezte, hogy tesómékkal "mizu" és én ebből a szüléshez lyukadtam ki. Ezt én annyira utálom, hogy nem is értem magam. De az a baj, hogy aki már szült, az másról sem tud beszélni. Jó, csak idézőjelben értem, de ha az ember nem figyel, tényleg hogy, hogy nem, de azon kapja magát, hogy epidurális érzéstelenítésről és pelenkázásról beszél. Brrr. Ciki, na. 

Szombat:
Vettünk tököket, hogy részt vehessünk a Hősök terén a nagy Halloween partin. Macska csoporttársáék szóltak, hogy menjünk, nekem meg nem kell kétszer szólni, ha ilyen buliról van szó. Állati sokan voltak az előző évekhez képest, ráadásul csomóan maskarában voltak: boszorkány, vámpírok, szellemek, csontvázak. Jó volt. Ha így folytatódik, lepipáljuk a velencei karnevált. Klassz volt!

Vasárnap:
Temetőjárat. Én Banditával mentem a délutáni szieszta után és izgultam, hogy találkozom a régi nagy barátnőmmel, akivel elveszítettük a fonalat, erre tessék, tényleg találkoztunk. Igazából nem nagyon volt kedvem hozzá, elmagyarázni, hogy miért költöztünk haza apjuktól, mert már unom mindig ugyanazt a lemezt feltenni, de nem volt menekülési útvonalam, neki is el kellett mesélni. Ő örült nekem, én is neki, pedig óriási szakadék van már köztünk. 

Miután ilyen jól telt a hétvége, azt álmodtam, hogy a szomszéd Julika megkérdezte a temetőben, hogy valóban egyedül nevelem-e a gyerekeimet. Az is lehet, hogy tényleg megkérdezte. Sajnos nem tudom, hogy álmodtam-e vagy valóban megtörtént. 

Az a helyzet, hogy motoszkál valami a fejemben, de úgy érzem, nem lehet erről beszélni, mert ujjé... Az úgy kezdődött, hogy sógornőmmel beszélgettünk, hogy az ő kisfia miért rúgdos, amikor dühös, mikor ilyet nem láthatott még senkitől és az én kisfiam miért vonzódik a fegyverekhez, miközben nálunk sem láthatott ilyesmit, de még mesében sem (még nem tart annál a korosztálynál).  Aztán másnap írt sógornőm, elmesélte, hogy mit tanult az iskolában (pszichológián)... hogy a fiúk nemi szervei az androgén nevű hormonok hatására alakulnak ki, és ugyanezek a hormonok felelősek a fiúk későbbi maszkulin vonásaiért, például a fokozott agresszióért is. Kicsit megnyugodtam, hogy nem én rontottam el Bandita viselkedését, aki eleve elég morcosnak született (teljesen újszülött korában is tök durcás volt). Erre írta sógornőm, hogy lehet inkább akkor kellene aggódnunk, ha nem vonzanák a fiúkat a fegyverek... és itt elindult a lavina. Én, mint anya, nem akadnék fent, ha meleggé válna a gyerekem. Elfogadnám. Hát nem pont a saját gyerekemet kell elfogadnom és szeretnem feltétel nélkül? De.  
Arról is akartam már írni, hogy mekkora álszent duma az, hogy "a melegek tőlem aztán lehetnek melegek, csak csinálják a dolgukat a négy fal közt és ne a nyilvánosság előtt". 
A sógornőm azt mondta, hogy ugyan ő elfogadja a melegeket, csak azt nem tudja, hogy hogy csapódna le neki, ha a saját fia jelentené be, hogy ő sem hetero. Én nem tudom elképzelni, hogy egy anya mit problémázik ezen. Elvileg az úgy van, hogy egy anyánál senki nem fogadja el jobban a saját gyerekét. Erre tessék, kiderül, hogy nemcsak sógornőm, de tesóm sem túl nyitott, pontosabban a sógornő elfogadná, de a társadalmi megítéléstől ő is aggódna. Tesómat majd még kifaggatom, vele még nem beszéltem erről a témáról. Ő annyira szépen szereti a kisfiát, ahogy az anyák szoktak szeretni, szóval nehezen tudom róla elképzelni, hogy kiakadna. 
Aztán tovább gondoltam, és rájöttem, hogy unokatesóim sem toleránsak a témával kapcsolatban és jó sok haver sem, a kollégákról nem is beszélve, akik kifejezetten homofóbok (hallom, látom).
De akkor mitől és mikor lettem én ilyen elfogadó? Lehet, hogy franciaországi ottlétem alatt történt? Ugyan soha nem néztem ferde szemmel a másságra, miután volt egy általános iskolai osztálytársam, aki súlyosan sérült volt (1982-ben jártunk), már ott megtanították az elfogadás egyszer egyét, de valószínűleg Franciaország is rátett egy lapáttal, mert a gyerekeim apja is ugyanilyen empatikus. Csomó rossz tulajdonsága van, de ebben abszolút jó fej.





Volt egy fiú, aki tetszett nekünk, de azt hiszem péntek óta már nem ad jeleket és azt hiszem, hetero, így aztán már ketten is lecsúsztunk a szépfiúról. Tant pis, mondja a francia.

2015. október 29., csütörtök

Heti bonc

Hétfő: semmi.

Kedd: semmi.

Szerda: ahhhh, megint voltam a Bálint házban és ha tehetném, minden szerdán ott ülnék a Total Filmkulbban. 

A kis haverom nem jött el a filmre, mert PONT akkor jött hozzá a gázszerelő, de ha már ott voltam, beültem a vetítésre egyedül. (Ráadásul tök olcsó is, 900 Ft, ezt még én is kibírom.) Azért mentségére legyen szólva, végül a beszélgetésre beállított és a végén ketten is jót dumáltunk és jót ettünk. Pizza a taglio, isteni volt, valódi dundi olasz pizzaiolo sütötte. 

A film nehéz volt. Tízparancsolat - ne ölj! (rendező: Krzysztof Kieslowski) a címe. Ez egy lengyel, 1988-ban forgatott film, baromi nehéz színekkel, nehéz környezettel: a szocializmus árnyoldalát mutatta be. 
Most meséljem el a filmet? Egy srácról szól, aki készül valamire, vagy az ügyvédről (ezt a beszélgetés végén sem tudtuk eldönteni, hogy ki az igazi főszereplő), aki nem az ördög ügyvédje, pedig szegény srác elég ördögi, de a végén kiderül, hogy csak egy áldozat. A társadalom áldozata. De persze ettől még senki nem kényszerítette, hogy gyilkoljon, mégis megtette. Nem is kifejezetten ösztönből gyilkolt, látszott, hogy kitervelte, de aztán a megbánás is látszódott és mindvégig tudtuk, hogy vagy elmebeteg a srác, vagy valami egyéb súlyos pszichés gondja van. Na most az ilyen embert fel kell akasztani? Ez volt a kerekasztal beszélgetés foszforja (he? mi? azt hiszem a gyutacsra gondolok). 

Nem voltunk sokan a moziban, holott a Lengyel Intézet is meghirdette, viszont a jelenlévők 80%-ban felszólaltak (persze én nem, mert nyúl vagyok) és mindahányan olyan okosakat mondtak, hogy endorfin tűzijáték durrogott az agyamban. Isteni volt!!! Szerintem aki teheti, szerdánként járjon el a Bálint házba. 

Summa summarum, a kivégzés is gyilkosság, ráadásul egy nagyon is tudatos, felépített gyilkosság. Ahogy a filmben a hóhért bemutatták, az már-már komikus volt. Ahogy olajozta az akasztógép fogaskerekeit, ahogy a függöny beakadásán problémázott... Érdekes, hogy az is "csak" egy szakma, holott tudjuk, úgy morbid, ahogy van.

Megtudtam, hogy a megkövezés, nem intézményesített kivégzés.

Dr. Csepregi András filozófus, evangélikus lelkész volt a moderátor beszélgetőtársa, ő válaszolt a nézők kérdéseire. Ő mondta, hogy ő a buktatást sem igazán üdvözli, mivel volt olyan tanítványa, aki ettől öngyilkos lett, igaz volt, aki attól kapott erőre. Ezt nem lehet kiszámítani, ahogy azt sem, hogy a halálra ítélés milyen hatással van a társadalomra, ugyanis a gyilkosságok száma nem ugrott meg számottevően azokban az országokban, ahol eltörölték a halálra ítélés intézményét.

Olyan szépen kiforrott a beszélgetés és annyira jó érzés volt, hogy az az ötven ember, akik jelen voltak, bár nem mindenben értettek egyet, de semennyi acsarkodás nem alakult ki.

Mellettem Csákányi Eszter hasonmása ült, azonnal megszerettem (pedig csak pár szót váltottunk... és néhány összekacsintást).

Többet is mesélnék, de futnom kell, ma is moziba megyek Mary Poppins barátnőmmel. Woody Allent nézzük meg.

Tschüss

2015. október 26., hétfő

Hosszú hétvége napokra boncolva

Péntek:

Úgy beszéltük meg, hogy Antonio nálam teszi le a bőröndjeit, mert stratégiailag jó helyen lakom. Déli tizenkét órára vártam, de végül fél órával korábban csöngetett, mert nem vonattal jött, hanem autóval hozták. Még nem végeztem teljesen, éppen megmostam a hajam, amikor megérkezett, felráncigáltam magamra a farmeromat, amelyről éppen elgurult a gomb, de szerencsére a pulcsi takarta a malőrt. A hajam viszont tökéletesen teljesen vizes volt még, így közöltem vele, hogy a questo punto ti tocca aspettarmi, és ő meg is várt, mi mást tehetett volna. Ilyen villámgyorsan még soha nem sikerült hajat szárítanom, sminkelnem, átöltöznöm (olyan ruhába, amin van gomb). Nem lehetett több 12 percnél. Utána elindultunk összeszedni a többieket. Antonióban az a jó, hogy jártában-keltében meg-meglát egy-egy (todom, túlzásba estem) nyelvtani gyöngyszemet az utcán. A csúcs a Gozsdu udvar egyik végén lévő szexturkáló volt. Az is jó benne, hogy csak dobni kell egy témát és rendes előadást tud kerekíteni belőle. 

A 2 Spaghiban ebédeltünk, szerintem finom volt. Sajnos kiderült, hogy nem minden esetben úgy főznek, ahogy az olaszok, pedig olaszok a szakácsok. Például nem pancettát használnak, holott az itthon olcsóbb is, mint a gyalog bacon, de én nem vagyok valami nagy szakértő, csak azt mesélem, amit hallottam, mint egy papagáj. 

Amikor pedig beültünk a cukrászdába (Dolcissima), kit láttunk meg? A pedagógia professzor asszonyt, akitől régen kirázott minket a hideg mindenki kapott egy-egy puszit. Ennyi év után is úgy szólított minket, hogy "kislányok". :D 
Aztán befutott a másik kedvenc tanárunk is, Gabi. Bárcsak sűrűbben láthatnám őket, olyan jó volt működésben érezni az agyvelőmet. 

Szombat:

Tesómék voltak nálunk. Megtudtam, hogy sógornőm beiratkozott pszichológiára. Kicsit irigy vagyok. Kisgyerek mellett tud tanulni. Sőt, lassan megszületik a második gyerekük is, akkor pedig már két gyerek mellett simán megcsinál egy egyetemet? Nem is irigység ez... Szégyellem magam, hogy nekem nem megy. Sajnos nekem nincs időm, sem anyagi forrásom ilyesmire. Én is szeretnék tanulni, tudom is, hogy mit, de kiderítettem, hogy nincs két évem és nincs rá csomó-csomó százezer forintom (annyi, hogy simán átlépi a milliót, pfff, amiről kiderült, hogy másnak nem is sok, csak nekem). 

Este Pilla bulijában voltam, amit itt is köszönök! Szerintem szuper volt. Régen nem hallottam órákon keresztül folyó kitűnő zenét. Mit kitűnő? Isteni!!! Megnéztem, dj Jutasi keverte a zenét és Babindák István klarinétozott. Keresni fogom ezt a duót. 

Vasárnap:

A kis makikkal voltam. Nekik most jó, mert őszi szüneten vannak, nincs hajnali kelés. Nekem is jó, mert lehet, hogy eljutok ide-oda, ha meg nem, legfeljebb kiolvasom a Sült zöld paradicsomot, amivel nem haladok, mert eddig még a buszon is el-elaludtam*.





* mennyi kötőjel???


2015. október 22., csütörtök

Tilos rádió

Végre sikerült elkapnom a Tilos rádión a Tandoori Italiano című műsort. Eddig mindig lemaradtam róla, streamingen meg nem olyan jó. 
A műsorvezetők közül már láttam néhányat élőben is, még amikor rendszeresen jártam az Olasz Intézetbe, ahová most is szeretnék járni, de most nem ilyen laza idők járnak. 
Nekem annyira tetszik, hogy vannak ilyen kultikus olasz figurák Budapesten, én úgy tekintek rájuk, mintha szupersztárok lennének. :D 

Holnap is találkozom egyikükkel, a professzorunkkal, aki pont Budapesten jár és szívesen találkozik a régi csapatával. Ő nem kevesebb, mint Kertész Imre könyveit fordítja olaszra (többek között). Vettem is belőlük, amikor szembe jöttek a könyves boltban. 



2015. október 20., kedd

Sült zöld paradicsom

"A Biblia tanulmányozásáról tanácskoztak, arról, hogy miként is lehetne könnyebben érthetővé tenni. Noé és Bárkája volt a téma. Az, hogy: Miért engedett két kígyót a hajóra, ha lehetősége nyílott rá, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlük?"

Tőlem a kígyók maradhatnak, nekem a városi galamboktól fordul fel a gyomrom. Én egyedül a madaraktól félek.


"Még ha nem is volt vallásos, azért természetesen megnyugtató érzés volt tudni: A Biblia teljes tekintélyével támogatja abban, hogy egy lábtörlő legyen. Hát Szent Pál apostol is nem megmondta, hogy az asszonynak nem szabad bitorolnia a hatalmat a férfi fellett, hanem hallgatnia kell?"

Csupa fricska ez a könyv. Az asszony éppen próbálja visszaszerezni a férjét a szeretőjétől, ezért lemegy lábtörlőbe... 

2015. október 18., vasárnap

Töprengés az idő múlásáról (még mindig)

Semmi különbség a dizsi* és a gigantus játszóházak között. Pontosan ugyanúgy purcannak ki a hangszálaim az üvöltéstől, ha beszélgetni szeretnék. 

Tegnap voltunk egy förtelmesen hangzavaros játszóházban egy szülinapi partin, és fél órán belül éreztem, hogy végem van, de ki kellett bírni három órán keresztül. Persze a gyerekeknek meg sem kottyant. Igaz, amikor még dizsibe jártunk, úgy 200 évvel ezelőtt, mi is jól bírtuk. Akkor mentünk haza a dizsiből, amikor már pirkadt vagy felkapcsolták a villanyt, azt üzenve, hogy húzzunk haza. A gyerekek előtt, hét (óbazz, ezt még kimondani is kegyetlen) szóval hét évvel ezelőtt éppen nem napfelkeltéig nyomtuk, hanem csak éjjel kettőig, azért az sem rossz a mai energiaszinthez képest. Tegnap tíz előtt aludtam, holott hétvége van. 





* de most komolyan, ma mit mondanak a fiatalok, ha diszkóba mennek???




2015. október 16., péntek

Egy francia Berlinben

Főleg Tamkonak, de mindenki másnak is, aki szereti a francia riportfilmeket. Én nagyon szeretem. Pláne Berlint. Én ott jártam ki az óvodát. Olyan emlékeim vannak, hogy a gyerekek a barna kenyérre rakták a tej bőrét és úgy ették, mint a mennyei mannát. Tamkonak üzenem, én szívesen lennék újra gyerek. :)

A film 2:50 percnél érdekes.


2015. október 15., csütörtök

Zeneajánló

Nem vagyok valami változatos ember, állandóan leragadok valahol... Még mindig Cédric Klapischnél és az ő trilógiájánál tartok: Lakótársat keresünk, Még mindig lakótársat keresünk, Már megint lakótársat keresünk. Ha valamivel fel akarom dobni a napom, hát akkor tessék, ez az. 



Egyszerűen teljesen odavagyok ezért a számért. Meg a többiért is. Az egész trilógiát imádom. 



Pár hete kitaláltam, hogy esténként, amikor már túl vagyunk a vacsorán, legózáson, fürdésen, mesenézésen, kártyázáson (ez is vadiúj nálunk), meseolvasáson, bebújunk mindhárman az ágyba, lekapcsolom a villanyt és sötétben hallgatunk fülbemászó klasszikus zenéket, hogy lenyugodjunk. Mindezt azért találtam ki, mert elég pocsék anya vagyok, engem is állandóan elkap ez a hülye internetezős gépszíj meg állandóan rohanok (mosfőztakarít), nem érek rá még a "Zacher Gábor által kiszámolt 7 percre" sem, hát akkor legalább a nap utolsó pillanatában megpróbálom a gyerekekkel megismertetni és megszerettetni a klasszikus zenét. Hátha még időben vagyok. Meg hát a könyökömön jön ki Péter és a farkas és a Diótörő.  Na ez azért nem igaz, mert a vadászos részt nagyon szeretem. Nézzétek csak, tudok youtube videót vágni. :) Óriási! Értitek, nem vagyok 20 éves, már lehúzhatnám a rolót informatikából, sőt neki kellene állnom zoknit horgolni és tessék: 



Macska tegnapi favoritja Bizet Carmenjának Torreádorja volt. Igazán alkalmas a lenyugváshoz. :D 






2015. október 14., szerda

Mi volt 1982 előtt? Káosz?

Vajon milyen volt az élet a smiley előtti érában? Csupa félreértés?

A kollégám még mindig nyomul, pedig nem kamuzok, tényleg megmondtam neki kerek-perec, hogy ne reménykedjen, ebből a zacskó mazsolából nem kap (mivan?), ő akkor is irkálja a leveleit (otthon meg anyu főzi a kását, a két gyerek meg írja a leckét, pfff). 

Én meg persze hülye vagyok, mert válaszolok, de már teljesen ridegen, már smileyt sem rakok és itt a következő baj, mert ő ettől bemajrézott és most azon pörög, hogy nekem miért van rossz kedvem. Nincs nekem rossz kedvem, csak elegem van, hogy nyaggat, elegem van, hogy semlegeset kell válaszolni, olyat, ami semmit nem mond, mivel ő is tiszta erejéből törekszik arra, hogy nehogy kiderüljön róla valami személyes, de azért folyamatosan küldözgeti a pajkos üzeneteit (és egy tanult, helyeske emberről van szó). Nem merem megtenni, hogy nem válaszolok, mert nem tudom kiszámítani őt, nem vagyok jó emberismerő meg hát illetlen is, ha az ember nem válaszol (pfff, tényleg hülye vagyok). Vagy az akármilyen semmitmondó válasszal még húzom őt? A baj az, hogy régen haverok voltunk, valószínűleg ezért nem küldöm el őt a pékbe. Nettó baromság az egész szitu.

Emlékszem, annak idején, 1982-ben (csekkoltam), még a farmerdzsekin hordtuk a smiley kitűzőket, ma meg már, ha nem rakunk a szövegünk végére egyet, felborul a világegyetem. 

2015. október 13., kedd

Megállítanám a homokórát

"Ha megkérdezi tőlem valaki házasságkötésének évét... vagy hogy az illető kivel házasodott össze... vagy hogy mit viselt a menyasszony anyja, tízből kilenc esetben meg tudom mondani, de az életemre esküszöm, nem tudnám megmondani, mikor öregedtem így meg." 

Én azt szeretném tudni, hogy mikor lettem 42 éves?!? Tegnap még kereken 21 voltam. Legfeljebb 30. 

"Miután hazaértem, mondtam is a barátnőmnek, Mrs. Otisnak, hogy már csak egyetlen tennivaló maradt számunkra: ücsörögni és felkészülni az elpatkolásra...
Mire ő azt mondta, jobban kedveli az átkelés a túloldalra kifejezést. Szegénykém, nem volt szívem azt mondani neki, hogy teljesen mindegy, minek nevezzük, úgyis mindnyájan elpatkolunk....", olvasom az új könyvemben.

Van nekem egy jó nagy könyvespolcom, amely szinte teljesen üres. 1/6-od része foglalt, a többi tényleg üres. A helyzet az, hogy évek óta kölcsön könyveket olvasok, nem vásárolok. Legfeljebb ajándékba, magamnak nem. Így marad a lakás könyvespolca kopasz. Pedig mennyire állati jól néz ki egy lakásban a faltól falig, tetőtől talpig érő mega könyvespolc! Persze néha kételkedem benne, hogy valóban mindet kiolvasták, akiket ismerek és ilyen a könyves birodalmuk. Mondjuk ők szuper intellektüellek, még az is lehet, hogy én vagyok setét, hogy ezt megkérdőjeleztem.
A szüleimtől a saját könyveimet nem hoztam el, nem tudom, miért. Apropó, a barátnőm, aki egy taljánhoz ment feleségül... Nem, nem házasodtak össze ők sem, csak összeálltak, mint a zsírtalan csusza, éccsapám szavait idézve (ez egy tökéletesen fölösleges mellékszál). Ez az én barátnőm fel akarta tölteni a nappalijukat a könyveivel, mert ő egy nagy könyvfaló, de a pasas nem engedte, mondván a nappaliba könyvek nem valók. Ezt az olasz szokást még én sem tudtam (pfff, mintha olasz mindenttudó lennék). Kutatok az agyamban, hogy láttam-e olasz nappaliban könyveket, de nincs emlékem erről. Talán azért, mert nincs mire emlékezni?

Idestova egy éve Mary Poppinstól kapom kölcsön a könyveket. Bízom az ízlésében. Mozifilmeket is mindig jól választ, tényleg rá merem bízni magam és a gyerekeimet is. Nem piskóta, micsoda jó ember... Töröm a fejem és egyszerűen nem lehet rajta fogást találni, ő az az ember, aki nemes egyszerűséggel jó. Akiről semmi rosszat, semmi negatív pletykát nem lehet mesélni. Ráadásul még különösen szép is.

Ma Fanny Flag szerző Érdemes élni című könyvet kaptam tőle, és a 15. oldalon jöttem rá, hogy ez a Sült zöld paradicsom, amelyet én már olvastam és nagyon szerettem. Azt hiszem tizenöt évvel ezelőtt olvashattam. Ez, ami a kezemben van, 1994-es kiadás. Valószínűleg már az újabbaknak Sült zöld paradicsom a címe, amely jobban visszaadja az eredeti könyvét, nevezetesen Fried green tomatoes at the Whistle Stop Cafe.
Azért lehet, hogy megint kiolvasom, ha már a 8. oldal, melyről idéztem, ekkora "aha-élményt" idézett bennem elő. Biztos találok még ilyeneket, amikre (amelyekre?) már nem emlékszem. Magával ragadó volt annak idején is és most is az, holott még a legelején tartok.




Semmi (vagy mégis?)

Mindig akkor jut eszembe, hogy mit kellene megírni, amikor úton vagyok vagy amikor egyáltalán nem érek rá. Aztán meg úgy ahogy van, kizuhan a fejemből az állati fontos téma. Pedig olyan frappáns dolgoknak tűnnek abban a pillanatban. Most meg az üresség kongat a fejemben. Nézem az órát, már 15.13 van, már megint kapkodni kell... még csomó munka van...



Ami jó, hogy voltam bakancsos túrán a Kócs-hegységben Szlovákiában és ez elég jól helyemre rakott, ugyanis legalább öt napja nyafogtam, hogy bedarál a mókuskerék és minden szar. Aztán még az is jó, hogy Macskával tök jókat kártyázunk (csak Fekete Péter és összeadós kártyák), és néha már Bandi is csatlakozik, de ő még eléggé kiborul, ha nem ő nyer, viszont egészen érdekes, van türelmem hozzá és az első vesztéséhez képest már nem tépi szét az idegszálaimat a hisztijével, szóval haladunk. 





2015. október 9., péntek

Reggeli fotó

A kolléganőm, az én személyi trénerem és dietetikusom, még mindig figyel az egészségemre. Hozott nekem reggelit. Jól esik ez a munkahelyi gondoskodás, pláne, hogy nemcsak ő törődik velem, hanem csomó-csomó mindenki. 

Sk. avokádókrém. 

Kár, hogy amint kikerülök a látómezejéből (mezőjéből? mezéből?) felfalom a fridzsidert. 

2015. október 8., csütörtök

Befolyásolhatatlan végzet?

A gyerekekről szóló híreken mindig megakad a szemem. "A saját udvarán gázolta halálra az apa a kisgyerekét" címűről máris sejtettem, hogy valami fatális véletlen lehetett. Az apa tolatott, nem látta, hogy mögé került a gyerek. 

Szerdán bandukoltunk hazafelé az oviból, kicsit fáradtan, bambán, azon töprengtem, mint mindig, hogy mit adjak nekik vacsorára. A Mária utca egyik szakasza annyira szűk, hogy ott csak libasorban lehet haladni. Én mentem elől, egyik kezemmel fogtam Bandita kezét, ő mögöttem rézsútosan, mögöttünk Macska kullogott, másik kezemben plüss mackóval, plüss elefánttal, keksszel, kabáttal teletömött szatyor. A kereszteződésben villogott a zöld, megálltam a járdán, már nem értünk volna át. Igen ám, de Macska elhaladt mellettem, de én ezt nem láttam, csak azt, hogy ijedten visszafordul és belém kapaszkodik (a szatyros kezembe). Közben meg már jött a busz (apropó, a buszoknak kötelező piroson is áthaladni? Már évek óta figyelem, hócipőm tele, hogy a piroson is simán átgázolnak).

Lefagyott a rendszerem, csak azt láttam, hogy busz-gyerek az útról vissza-körülöttem emberek kikerekedett szemekkel bámulnak... Éppen csak kettőt lépett a járdától, nem volt még az autósávban, mert még egy parkoló autó is fedezte, de azért a busztól eléggé betojtam.

Bárkivel előfordulhatnak végzetes kimenetelű szörnyűségek, a pillanat törtrésze alatt. Az apukának a csillagai nem úgy álltak aznap, ahogy nekem szerdán. Szerencsétlennek borzalmas terhet kell cipelnie egész életén át.

2015. október 6., kedd

Még mindig ugyanaz a lemez

Tudom, hogy baromi unalmas, de most ezen a bolygón rekedtem. Folyamatosan jönnek az e-mailek, ez a mai:

"7 fő nem fizetett csoportpénzt, kérem,aki ismeri a szülőket vagy esetleg tartják a kapcsolatot jelezzenek egymásnak.

Pénteken ismét ürítem a dobozt! :)

Azért szerintem nem állunk rosszul, de természetesen mindenkinek a saját gyermeke után kell fizetnie. Ha bárkinek anyagi problémái vannak, kérem jelezze, hogy esetlegesen tudjuk kezelni. "

Szerintetek meg merjem írni nekik, hogy ugyan csak kevés pszichológiát tanultam, de úgy érzem, piszok nehéz lehet kiállni a pulpitusra és kimondani: csóró vagyok.
Meg különben is, ez egy sima, gyalog, szimpla, klasszikus állami óvoda, hogy a pékben képzelik ezt az egészet, rábökni azokra, akik nem fizettek? Hova képzelik magukat, valami proccos angol magániskolába, ahová egyenruhában kell járni? Hogy képzelik, hogy tök nyíltan látszódik, hogy kikről beszélnek? Még jó, hogy le nem köpik őket. Október elején, értitek!

Én a magam részéről azonnal, a szülői értekezleten befizettem mindent, letudva egy évre előre a tanévet, de miért? Mert már tavaly is ezt láttam, hogy ujjal mutogatnak. De ez akkor így konkrétan a szülők beszaratása, nem? Nem akarom, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön a gyerekem, mert egyes szülők ferdén néznek azokra, akik nem időben fizetik be a kitűzött összegeket, ezért íziben befizettem.

Azon gondolkozom, hogy bedobom ötletnek a francia módit. Ott, a sima állami óvodák úgy gyűjtöttek pénzt évente kétszer, hogy a szülők, akiknek volt kedvük hozzá, otthon sütöttek sütit, amit bevittek az oviba és délután, amikor mentünk a gyerekekért, megvásárolhattuk a sütiket uzsonnának.
Lehetett jelentkezni, hogy sütit kívánunk sütni vagy eladni akarjuk-e, de abból egy pillanatra sem csináltak gondot, ha egyikre sem jelentkezett valaki.
Először furcsának tűnt az ötlet, mert hát a saját sütimet vegyem meg, amire én költöttem? De aztán rájöttem, hogy ezt a gyerekek nagyon szeretik és hát a sütire ráfordított pénz nem jelentős, ugyanis mindig tök egyszerű sütit kellett sütni, ami könnyen fogyasztható, nem pedig mézes-mázas villával evős sütiket. A sütiket pedig egységáron árultuk, mi szülők. 1 Euróba kerültek a rendes sütik, a picik és a palacsinták pedig 50 Centbe.
Itthon is lehetne ilyet csinálni, bár előre látom, hiszen én is rendes pesszimista magyar vagyok, hogy biztos valami HCCP és/vagy NAV-os akadályba ütközne a projekt. Pedig sok pénzt lehet ilyennel gyűjteni. Apropó, a ZSifi-n pont ugyanilyen módszerrel lehetett sütit venni, igaz teljesen tetszőleges összeget lehetett bedobni a kasszába és tetszőleges mennyiségű sütit választani, de ezzel senki nem élt vissza. Ők a migránsoknak gyűjtöttek. Akkor ezek szerint csak nem lehetetlen az ötlet. Ezzel befoghatnám ezeknek a véres fogú szülőknek a száját, hogy ne károgjanak már állandóan, hócipőm tele velük, hogy nulla, de nulla empátia van bennük. Na jó, amióta az olasz mámmá, egy másik mama és én is az orrukra koppintottuk és leírtuk, hogy előfordulhatnak nehezebb élethelyzetek is, azóta már néha érezhető, hogy kicsit toleránsabbak, na nem mindenki, de ettől is függetlenül még konkrétan ráböknek azokra, akik nem fizettek, ez meg ugyebár tilos az ingyenoviban).

2015. október 5., hétfő

Túl hosszú

Ott tartottunk, hogy romantikusan összebújtunk és megnéztünk egy szuper filmet. Ma pedig hazaindult (ki? apjuk), mert ma még érvényes az osztrák és a magyar autópálya matricája meg hát jobb is, mert néha az agyamra ment. Náthás lett, emiatt papot kellett hozzá hívni. Hülyére idegesített, ahogy eljátszotta a hattyú halálát. Miközben én intéztem a gyerekeket, takarítottam (vasárnap ablakot is mostam, mindent tetőtől talpig leportalanítottam... na ja, csak az ajtófélfa tetejét nem, a vendégek meg a galériára is felmentek bandázni, én meg csak este láttam meg a porcicákat, szóval ciki, igaz, meséltem nekik, hogy ott fent nem alszunk, nincs ott dolgunk... hát ez kurva fontos téma, jézusmária, most akkor vegyétek úgy, még ha eddig is tisztában voltatok vele, hogy ez nem egy szépirodalmi alapmű, hanem csak egy széltyúk memoárjai: ami a fejében kavarog, mint fürdőkádban az örvény, azt ide dobja a szemetek elé).

Macska betöltötte a hatodik életévét. Tudom, elcsépelt, de olyan furcsa ez az egész. Tegnap még azon görcsöltem, hogy nekem soha nem lesz gyerekem, aztán meg azon, hogy hogy kell életben tartani, most meg már hat éves.
Rendeztünk neki egy kis szülinapi "zsúrt" (vagy úgy kell írni, hogy jour?). Hála az égnek, Mary Poppins felajánlotta, hogy eljön és segít. Valamiért egy anyuka és egy apuka úgy érezte, hogy mégis maradnának a gyerekeikkel, mert még nem voltak ilyen "babazsúron", nem tudták a protokollt, hogy ilyenkor a gyereket csak oda kell dobni a házigazdának, ezért kicsit feszélyezett voltam, mert nem hagyhattam őket magukra, beszélgetnem kellett velük. Szeretem őket, de hát na, így nem a gyerekekkel törődtem, nem őket terelgettem.

Volt kis princesszes kvízjáték, olyan kérdésekkel, hogy a Micimackóban hogy hívják Kanga kisfiát.
Volt még pinata is, ami az én dilim volt. Kicsit izgultam, hogy nem fognak örülni neki a gyerekek, de nem volt gond. A felnőtteknek viszont nem tetszett túlzottan, szétverni valamit egy bottal (még ha kartonból is volt), nem túl békés játék. De mit csináljak, ha ez a mexikói szokás begyűrűzött hozzánk is?
Volt még Jenga is, rajzolós játék, csak a tánc maradt ki.

Beszélgettünk a többi szülővel az iskolaválasztásról, mert felénk most ez a legégetőbb téma. Nagycsoportba járnak a gyerekeink. Én személy szerint agybugyogást kapok, hogy tényleg csomó, de csomó mindenki átjelentkezik jobbnál jobb kerületekbe (de még Érdről is Budaörsre), csak nehogy a gyerekének a szutyok iskolába kelljen járnia. Persze, valahol értem, én sem akarom a gyerekeimet rossz iskolába íratni. Eléggé el vagyok keseredve, amiket olvasok néha, borzalom... Hogy már elsőben mik mennek?!? Ami viszont kifejezetten rosszul esik az az, hogy Macs két nagy barátnője múlt szombaton a Fazekasban részt vett iskolai előkészítőn és nekünk erről nem szóltak, hogy egyáltalán lesz ilyen és hát már most volt az első. Persze tudom, nekem kellene tájékozódnom. Mondjuk a Fazekas hiába van két köpésre tőlünk, szinte lehetetlen bekerülni, kár a gőzért. Meg különben is, kell nekem az átlagos gyerekeimet versenyistállóba beíratni? Nem. Sem én, sem az apjuk nem vagyunk valami túlzott észlények, egyelőre a gyerekeink is teljesen átlagos embereknek néznek ki, akkor meg mire fel tenném ki őket ennek a szuper iskolának? De azért félek is, mert ha az átlagember átlag iskolája olyan, mint az óvoda, akkor főhet a fejem. Amilyen e-mailek jönnek már megint Bandi csoportjának szülői közösségétől az több, mint gyomorforgató. Nem is gyerekekkel van a baj, hanem velünk felnőttekkel. Megint elindult egy lavina, lefeketeseggűzik azokat, akik még nem fizettek csoportpénzt, mondván itt van a nyakunkon a Mikulás és a karácsony is, jaj, már most kell töprengenünk az ajándékokon. Azt hiszitek viccelek? Sajnos nem. Sőt, a kasszafelelős bedobta lehetőségnek, hogy a meglévő csoportpénzből hitelez azoknak, akik a csoportpénztől független színházbérletet nem fizették még ki, erre a véres szájú anyuka felháborodott, hogy nem hitelezünk senkinek, slussz-passz. Nem merek már nekik írni, hogy akkor aki nem tudja kiperkálni a 4.000 Forintot, annak a gyereke nem mehet színházba? Azzal a kisgyerekkel mi lesz? Berakják feleslegnek egy másik csoportba? Szép, mondhatom.

Azt már meséltem, hogy van Macskának egy új csoporttársa, akik az V. kerületből jöttek át a mi ovinkba? Először csodálkoztam ezen, a csudálatos ötkerből a szutyok nyócba? Hogy van ez? Aztán kiderült, hogy ugyan ők a nyócban laknak, csak már három gyerekkel nehéz volt metrózni, cipekedni a szomszéd kerületbe (feltételezem, hogy ők is ilyen átjelentkezős trükkel voltak az ötkerben). Na ez az anyuka mesélte, hogy náluk az volt a szokás szülő-gyerek ovis kiránduláson, hogy amelyik szülő nem tudott menni a kirándulásra, annak a gyereke nem mehetett a kirándulásra. Maradt az oviban. A szemeim golyóznak az ilyen sztoriktól. Akkor, amikor nem egy óvónő és két dadus megy kirándulni, hanem jóval több felnőtt, pont akkor hagyják az oviban a gyerekeket? Miért kell büntetni őket ilyen beteg eszmékkel? Érthetetlen. Tudom az ovi nevét is, nem írom ide.
Van egy olyan titkos vágyam, hogy ezeket a szülőket, akik kerek-perec ujjal mutogatnak azokra a szülőkre, akik még nem fizették be a klozetpapírpénzt, beköpjem az igazgatónőnek. Persze, névtelenül. De ilyet, hogy vezetik a táblázatot, hogy ki és mennyit fizetett be és még szeptemberben fekete listára kerülnek anyák, apák, gyerekek, mert nem fizettek, hát ez felháborító. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy vannak, akik direkt nem fizetnek, láttam ilyet, de az már egy elmérgesedett helyzet volt.

Visszakanyarodok. Látom a szülőkön, hogy mással sem tudnak foglalkozni, csak hogy hova írassák a gyereküket. Senki nem akar a kerületben maradni, mert ott minden szutyok, még ha piszok büszkék is, hogy a kerület proccos részében élünk. Ilyenkor azért erősen vágyom vissza Franciaországba, mert amennyit én láttam, abból az derült ki, hogy hiába lakik valaki a párizsi förtelem agglomerációban vagy a sznob Versaillesben, a vidéki Royanban, mindenhol egy sémára megy a tanítás és nem mondanak olyat egy hat éves gyereknek, hogy az óvodában nem írhat betűket, mert akkor mit fog magával kezdeni az iskolában (igen, igen, Macskára rászólt az óvónő, hogy nem írhatja le a nevét... basszuskulcs, de ha le tudja írni?!?! Ha erre már konkrétan 4 évesen megtanították? A kis butus meg csodálkozik, hogy tilos. Eszméletlenül visszafogják a gyerekeket... Aztán meg aki valakit vagy valamit akar faragni a kölykéből, kifizeti a Fazekas alapítványának a 30.000 Forintot, csak hogy haladjuk már, ne egy helyben lépkedjünk). 

Nem tudom mi legyen. Apjuktól idegzsábát kapok, de néha azért cuki. Viszont úgy látom, továbbra sem lehet rá számítani, hiába pedálozik, mindig elszarja a dolgokat. Ezek szerint viszont maradnunk kell Kutyapesten és sürgősen iskolát kell találnom. A kerületben nem érdemes maradni állítólag. Azért én teszek egy próbát, mert a naiv énem azt mondja, hogy nem létezik, hogy ekkora hígfos legyen a magyar oktatás, ahogy hírlik. Ami a legjobb lenne, ha a Gárdonyi Géza francia tagozatos általános iskola felvenné őt, átjelentgetés és felvételi nélkül. Bár a francia óvoda elég jól megalapozta Macs tudását, ezt onnan tudom, hogy a logopédus mondta, aki felmérte őt az oviban. Most a logopédus is foglalkozik vele és ugyan a kiejtésével nincsenek gondok, valamint csomó minden másban, írásban, logikai feladatokban meghaladja a kortársait és nem azért, mert a gyerek zseni, hanem azért, mert Franciaországban erre is tanították a gyerekeket... szóval látott már labirintust, látott már kis, nagy, nagyobb almát, megtalálja a kakukktojást, látja a látszólag tök egyforma két kép közötti különbséget stb... a logopédus azt vette észre, hogy ugyan tök értelmetlen halandzsát vissza tud mondani probléma nélkül, de nem tud visszamondani egy magyar összetett mondatot, most ezen dolgoznak.

Vissza a szülinaphoz. Eddig az volt a játékszabály, hogy ahány éves a gyerek, annyi vendéget hívhat. Jövőre megváltoztatom a szabályt: aki nyafog, aki kiközösítő, aki önző, az nem jöhet. Kilenc gyerekből négy volt normális, a többi mind nyafnyaf. Köztük egyik az enyém. Állatira törekszem rá, hogy ezt kineveljem belőle, és hála az égnek már részeredményeink is vannak.