Mindig ugyanaz a lemez

Éjfélkor megfogadom, mint 20 éve minden január elsején, hogy lefogyok*.

Na jó, ma már ott tartok, hogy minden hétfőn megfogadom, nem kell nekem ehhez január elsejéig várni. 

Sőt, manapság olyan kemény vagyok, mint a Dunakavics, már nem is várok hétfőig, sem holnapig, hanem mától, most azonnal szoktam kezdeni.

Igen ám, de amíg 20 éve kitartott a fogyókúra pár hétig, most értelemszerűen és egyenesen arányosan már csak egy napig tart. 

Lényegében minden nap elkezdek fogyókúrázni és még aznap elszaromrontom. 

Ezt a képet mindenki ismeri,
de most nekem kell felhasználnom.

Emellett még egy csomó mindent megfogadok: odafigyelek (nehéz, túl nehéz), megváltozom (pfff, abszurd), jó leszek (ez szerintem menni fog), szelektálni fogom a háztartási szemetet (könnyű), nem leszek türelmetlen (nehéz), nem rágom a körmöm, körömágyam, nem ropogtatom a csontjaimat, nem rágom a számat (utóbbi négy: lehetetlen), elmegyek mindenféle egészségügyi szűrésre (fontos!!! Nincs mese!), megtanulom és kiolvasom azt, amit eddig nem (kutyából nem lesz szalonna, fölöslegesen ütöm a klaviatúrát), kicsinosítom az otthonunkat, ami már kiment a divatból (ez már csak erőlködés, abba is hagyom a szájtépést). 

BUÉK vagy ahogy a francia mondja: meilleurs voeux et surtout bonne santé! Même un peu plus de sous... 

* Úgy nézem, ez elég népszerű fogadalom január elseje környékén...

Klapisch kontra Özpetek

Elfelejtettem elmesélni a lényeget. 23-án (magától értetődően december), miután végeztünk a vásárlás-csomagolás-fadíszítés szentháromsággal, sőt a karácsonyi vásár-vacsora-kocsma másik szentháromsággal is, megnéztük DVD-n a "Lakótársat keresünk 3" filmet (így éjjel 3-kor mentünk aludni, szörnyű hülye szülők vagyunk), aminek nem ez a címe, hanem Casse-tête chinois, magyarul ördöglakatra tippelnék, de majd meglátjuk, mit sikerül kitalálniuk a filmcímfordítóknak. Hoppá, eléggé lemaradtam... Megvan, megtaláltam, már itthon is levetítették a mozik, csak hát kimentem a divatból, egyáltalán nem tudom, milyen szelek fújnak.

Gyerekek! Ne olvassatok semmit a filmről, pláne ne az origót, mert csúnyán lelövi a poént. Én csak annyit mondok, aki nem látta az első két részt (Lakótársat keresünk, Még mindig lakótársat keressünk),  először azokat nézze meg! Végül a Már megint lakótársat keresünket, a trilógia záró részét.

Cédric Klapisch lehet, hogy átveszi Ferzan Özpetek helyét a szívemben. Zsenik, sasszemű, hihetetlen tehetségek. Egyszerűen szerelmes vagyok beléjük.

Ferzan Özpetek

Cédric Klapisch

Részemről jöhet a 2015.

Ilyenkor már azt sem tudom, milyen nap van. Csütörtököt mondok. (Azóta péntek van, éjfélt ütött az óra, oda a poén.)

23-án (értelemszerűen december) kivittük a gyerekeket vadonás új motorvonattal (ld. plakátokat országszerte) a szüleimhez, hogy mi ketten, az apjukkal, titokban tudjunk készülődni. El is mentünk a híres Culinarisba, ahol 16.000 forintért nem vettünk tengeri herkentyűt tesóm névnapjára. De azért vettünk, csak nem annyit. Aztán futás a Mammutba az olasz boltba óriási Nutellát venni, de az meg elfogyott. Pedig arra kiadtam volna egymillió Forintot is, mivel tesóm minap elküldte nekem ezt a videót... Amelyben kénytelen voltam magamra ismerni, mondhatni már az első 10 másodpercet is rólam forgatták. Ciki, nem ciki, ez a rút valóság.

Pont ilyen voltam 20 évvel ezelőtt...

Az úgy volt, hogy hozzávetőlegesen 10-20 éve vettem neki egy tényleg meglehetősen nagy csupor Nutellát Olaszországban, az egyik munkaút után (arra még emlékszem, hogy felettébb érdekes építőipari kiállítás volt) és állllllllítólag ő abból a Nutellából egy kávéskanálkával sem evett, azonban senki más nem lakott otthon azokban az időkben, csak mi ketten, így arra kell tippelnem, hogy én lehettem az, aki. Igazából egy kicsit sem emlékszem rá, hogy én pusziltam volna be, de mégis igaznak kell lennie, hiszen gyerekkoromban eszméletlen sok Nutellát ettem, bizonyíték erre a megszámlálhatatlan sok Nutellás pohár, ami otthon van a szüleimnél. Vissza a kályhához: óriási Nutella nem volt, hát helyette vettem neki egyéb olasz termékeket, és ha már ott voltunk, az egész család kapott valami "pensierinót" (gondolatot). Úgy láttam, örültek neki. Főleg a panettonénak, amit ma ettünk meg. Elfogyott mind egy szemig.

Aztán amikor hazajöttünk lepakolni a cókmókot, feldíszítettem a karácsonyfát. Nyugodtan alkossatok rólam rossz véleményt, idén megvettem a műfenyőt. Elegem van a valódi, élő fa elherdálásából. Hiába ültetik pont miattam, nem akarok kivágatni minden évben egy fát két hét miatt. Nem akarom kidobni a valódit. A földlabdásat pedig nem tudom hova kiültetni és visszavinni sem.

Környezettudatos akarok lenni, punktum. Különben meg nem is förtelmes a műfenyő, igenis szép (ízlésről meg kár vitatkozni).

Az ajándékok becsomagolása, műtüskék felporszívózása (!) után kiugrottunk vacsorázni... De csak egy pizzaszeletet kívántunk a Király utcai pizzaszeletestől (isteni!) és forralt borozni a Szimplában (egyszerűen nem tudok haladni a korral és váltani). Előtte persze még muszáj voltam görcsölni egyet, hogy vajon anyukámnak elég lesz-e az ajándékmennyisége... Így hát bevonultunk a Váci utcába, mert ott még nyitva voltak a boltok (bőven zázóra után voltunk már). A Zara home túl drága, konyharuhát meg nem akartam, hogy nézett volna ki. Vettem hát érdekes harisnyákat neki a könyv, Müpa, krémek mellé.

Idén kicsit megkevertük a gyerekeket. A szüleimnél együtt díszítettük velük a fát (valódit, hogy az én agyamba is tovább fokozódjon a vihar), de az ajándékokat már titokban pakoltuk alá. Hozzájuk a Jézuska jött, hozzánk a Père Noël, de Macskaszem angyalkát is emlegetett, Bandita pedig Mikulást. Látszólag nem okozott gondot. 

A menü is elég szeszélyes volt, mivel van, aki halat nem eszik, van, aki karácsonyi vegán, van, aki unja a pontyot, van, aki a tradicionális magyar konyhát nem csípi, így aztán volt halászlé, töltött káposzta, lazac, saláta, krumplifurcsaság, rántott hús, mákos, diós, narancsos-mákos, sütőtökös bejgli.

Jaj, tesómék kisfia, aki pár napja fújta el az első gyertyáját az első szülinapi tortáján, annyira aranyos, hogy cukiságmérgezést kaptam. Nem is tudtam, hogy lehet ennyire szeretni valaki másét, mint a sajátaimat.

Ami az ajándékokat illeti, a gyerekek kaptak rengeteget, ami nem nagy baj, mert nincs nekik sok. Kihez képest, kérdezhetnétek. Ismerek néhány gyereket, akik játékboltot nyithatnának. Hozzájuk képest (volt már nálunk olyan kisgyerek, aki kifikázta Macskaszemet, mert nincs külön szobája, játéka pedig alig... Pfff! Holott van nekik játékuk, csak nem mértéktelen mennyiség, tehát nem kell sajnálni őket, csúfolni meg pláne nem... Nem akarok öntömjénezni, de érdekes, az én gyerekeim soha nem csúfolódnak, csak bunyóznak). Akartunk készíteni cipősdobozt, de szó szerint nem találtunk olyan játékot, amit szívesen elajándékoztak volna. Azt az egy babát? Vagy az alvókákat (na jó, azokból túl sok van, miután egy is elég lenne). Összefirkált plüssegeret, kupak nélküli fioctollat és hasonló gagyit ajándékozni nem lett volna pofám. Talán néhány munkagépet lehetett volna, de az még Bandi szíve csücske. Jaj, de nehéz... Majd jövőre rendesen felkészülünk. Na, szóval nálunk könnyű rendet rakni, mert nincs sok játék, nincs mivel kupit csinálni (hülyeséget dumálok, hiszen a semmiből is keletkezhet gigakupi). De majd most lesz, mert kaptak egy-egy Legót. Végre! Azt hiszem, itt volt az ideje. Kaptak faházépítőt is. Favonatot, fasínnel. Műanyag garázst, műanyag tanyát (franc tudja, a fát jobban szeretem, de akkor az előző okostojáskodásnak mi értelme volt??!!?? Igaz, nem tőlem kapták). Továbbá babát, babakocsit, lovat, Barbiekat (tbsz.), tűzoltóautót, most éppen azzal alszik, könyvet, diafilmet.

Ma már vége a Karácsonynak... Szomorú dolog. Sebaj, mindjárt itt az újév, kezdhetjük előröl. Mi mindenesetre elkezdtük tervezni a nyaralást. Pontosabban álmokat szövünk. Ez azért elég jó lendületet ad. Nem adunk sanszot a depressziónak! 

A nyúl és a róka házassága

Szombaton óriásit sétáltunk. Kereken hét (7!) órán keresztül. Ez alapvetően nem sok, de két gyerekkel (3 és 5 évesek) már nem piskóta teljesítmény, ha azt nézzem, hogy Banditának még aludnia kell ebéd után. Most kihagytuk a sziesztát, olyan kerek volt minden: a nap hétágra sütött, finomakat ettünk (street food, mert divatmajom vagyok, de igazából, csak kíváncsi), kocsmáztunk (fütyülök rá, hogy elturistásodott a Szimpla, én szeretem), a gyerekek felültek a vurstlira, bábszínházat néztek, kézműveskedtek, mi ketten az apjukkal csak élveztük a város forgatagát.

Hogy ne csak a Vörösmarty téren sertepertéljünk, befordultunk a Király utcába, ahol a Central Passageban vásár volt. Teljesen felvillanyozodtam. Az a rengeteg bűbájos portéka... Én most nem mesélem el az összes kézműves csokist, szütyőst, macaronost, horgolt nyakláncost, hanem csak Pájer Lillát. Illusztrációit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt (hogy nagyanyámat idézzem). 

Itt egy kész cikk róla.

Itt az elérhetősége.

Itt egy másik.

Belátom, kicsit gyerekes tőlem, hogy pont tőle olvadtam el és nem mástól, de végülis amíg nem ártunk vele, addig minden tevékenység szabadon űzhető. Nem? Mindenesetre mostantól fogva követni fogom munkásságát.

Reklamációs levél (valódi)

Tisztelt Euronics! 

2014. szeptember 26-án megvásároltam egy Candy mosogatógépet* az Önök boltjában, az Euronicsban, amelyet október 2-án kiszállítottak számomra. 

Kötöttem plusz 5 év garanciát is a meglévő egy évhez. A mosogatógép soha egy percig nem működött. Kihívtam a szervizt, október 16-án ki is jöttek, megállapították, hogy a mágneskapcsoló rossz, ezért áztatta el az egész konyhámat (fodros lett a konyhabútorom alja és penészes a fal). A szervizes szakember tájékoztatott, hogy megrendeli az új mágneskapcsolót és majd jelentkezik, de legalább két hétre lesz szükség, mire az alkatrész megérkezik (október 16-tól számítva). Telt-múlt az idő, ismét felhívtam a szervizt, hogy hol tart az alkatrész beszerzése. 4 héttel október 16. után tájékoztattak, hogy inkább kapok tőlük egy csereutalványt, mert az alkatrészt nem tudták beszerezni. A csereutalványra azóta is csak várok, csak várok, csak várok. 

Az EWS Kft. (Candy hivatalos szervize) leveleimre nem válaszol. Az EWS Kft. telefonhívásaimra is csak nehezen. Voltak napok, amikor egyszerűen folyamatosan, órákon keresztül foglaltak voltak a vonalak, pedig másodpercenként hívtam őket. Kiderült, rossz a telefonvonaluk. Már háromszor kértem segítséget Önöktől is, az Euronics ügyfélszolgálatától. Amikor Önök hívják őket, felveszik a telefont (érdekes!), még amikor elromlott a vonal, akkor is. Igaz, az EWS Kft. ügyvezető igazgatója, miután K. Szabinával (Euronics ügyfélszolgálat) beszéltek, írt nekem egy e-mailt, melyben elnézésemet kérte a kellemetlenségért, majd intézkednek. Írták ezt november 28-án. December 2-án azt mondták, hogy már a futárnál (Kumi Sprint) van a csereutalvány. Egy héttel később felhívtam az EWS-t, hogy bizony engem azóta sem keresett fel semmiféle futár. Tájékoztattak, hogy a futár mindkét autóját összetörték (karamboloztak), ezért a késedelem. Felhívtam a Kumi Sprintet. Elmondták, hogy semmiféle balesetük nem volt. Mondták, hogy amint kezükben lesz a csereutalványt, hívnak. Hívtak is december 16-án, hogy 20 perc múlva ott lesznek a lakásom előtt. Mondtam nekik, hogy az nem lesz jó, hiszen dolgozom, mint ahogy ők is. Nem tudok 20 percen belül csapot-papot otthagyni a munkahelyemen és rohanni haza, így hát időpontot egyeztettünk tegnapra (2014.12.18.), otthon ültünk, vártunk (pontosan 9 órától 12-ig beszéltük meg az időpontot), majd amikor felhívtam őket 12.40 órakor, kiderült, elfelejtették, nem regisztrálták az időpontot tegnapelőtt. Megbeszéltük mára, még nem hívtak. 

Összefoglalva: október 2-án érkezett meg otthonomba az általam vásárolt mosogatógép, ami nem működik. December 18-át írunk. 

Az EWS Kft-be beletört a bicskám, egyszerűen tehetetlen vagyok velük szemben. A futárnál gyorsabb lett volna a posta is. Kérem, segítsenek, mondják meg még mit tehetek az ügy érdekében. Meddig lehet még húzni ezt az ügyet? Miben bízhatok? Valamint szeretném tudni, ha mégis hozzám kerül a csereutalvány, mi lesz az általam kifizetett plusz 5 év garanciával? Mi lesz az új szállítási díjjal? Mi lesz ezzel a rengeteg eltelt idővel? Az biztos, hogy Candyt nem fogok többet vásárolni, bár azt mondják, jó termék, csak hát a háttérszolgáltatás pocsék. 

Tisztelettel 

nevem, elérhetőségem


-------------------------------------------------

* jó, jó, tudom, olcsójános vagyok

Vámsarc

Néha úgy érzem magam a munkahelyemen, mintha a nagy sikerű olasz Non ci resta che piangere (magyar címe: Nincs más hátra, mint a sírás) film vámos jelenetében lennék.

A két főszereplő, Roberto Benigni (Az élet szép, ezt a filmet azt hiszem sokan ismerik) és Massimo Troisi (Neruda postása) visszarepül a múltba, nevezetesen az olasz középkorba, ahol még Leonardo Da Vincivel is találkoznak. Egyik jelenetben egy szekéren utaznak, egy vámkapuhoz érnek. Egy katona eléjük pattan és nagyot kiabál "HEJ!!!", az íróasztalánál ülő vámbiztos pedig kigörgeti a papírtekercsét, amiről felolvassa a kérdéseit: "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!" A két főszereplőnek nincs is igazán lehetőségük válaszolni, mert a vámos egymás után darálja a kérdéseket meg hát a kérdéssor is abszurd. Mi az, hogy hányan vannak? Tisztán látszik, hogy ketten ülnek a szekéren. Mi az, hogy mit visznek? Csak egy kis kenyér és sajt van náluk. Aztán megint a képtelen kérdés, "jó, de hányan vannak?". 

Nincs mit tenni, kifizetik az egy Forintot, és tovább haladnának, igen ám, de leesik a szekérről egy zsák, a katona pedig erre megint elordítja magát "HEJ!!!". A vámbiztos pedig megint kigörgeti a papírját, amiről a rendeletet olvassa fel és megint ugatva elhadarja a kérdéseit, mint egy agymosott: "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!". A főszereplők nem értik a szituációt, néznek egymásra zavarodottan, kínjukban már röhögnek, de kifizetik megint a kapusarcot. Végül már ők rikkantják oda, "HEJ!!!" és a vámbiztos megint: "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!"

Tegnap le kellett ugranom a főnökökhöz pár doksiért, a közvetlen kolléganőm pedig megkért, ha már arra járok, vigyem le az ő számláit is, hogy egy füst alatt írják alá azokat is. Amikor erre megkértem a főnököt, azon nyomban belekötöttek a kolléganőm egyik számlájába (a számla nem volt hibás, szokásos mederben készült), hogy az miért úgy van, ahogy. Én meg tényt közöltem, csak futár vagyok, nem tudom a választ (azt nem mertem mondani, hogy nem az én témám, nem az én asztalom, én éppen mással futkosok fel és alá, mint a mérgezett egér). Aztán teltek-múltak az órák, megint a főnökségnél volt dolgom és ők nyakon ragadták az alkalmat, kicsit elvették a jókedvemet. Hogy is volt az, hogy nem tudtam a választ a kérdésükre? - szegezték nekem a kérdést. Hm, itt már éreztem vesztem, lepörgött előttem a filmjelenet "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!", magyarázkodni kezdtem (hiba, naaagy hibaaa): miért ne segítettem volna a kolléganőnek, lehoztam az aláírandóit, mi ezzel a baj? Ez annyira kicsapta a biztosítékot náluk, hogy nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel. Jó kedved van? Viháncolsz? Nem tudod a választ arra, hogy milyen színű a kapitány lova, ha "a kapitány hajója 40 éves. Kétszer annyi idős, mint amennyi a kapitány volt akkor, amikor a hajó annyi idős volt, mint a kapitány most."??? Nagyon vigyázz magadra! 

Ha lejár a próbaidőm (10 év munkaviszony után... értitek...) nehogy addig hergeljenek, hogy azt kelljen mondanom, "maaaa vaffanculoooo".

Imádom ezt a filmet, olasz körökben is alapműnek számít.

A szép rész

A Diótörőben a kedvenc partitúrám legszebb része 3.27-nél kezdődik, akkor robban fel a lelkem.

Tesóm nevezte el még kis korában a zenékben a kedvenc részeit "szép résznek". 

Keddi beszámoló a hétvégéről

Pénteken megérkezett a gyerekek apja karácsonyozni. Szombaton pedig elmentünk a gyerekekkel az Operaházba megtekinteni a Diótörőt. Csak hárman mentünk, mert amikor nekem eszembe jutott, hogy idén már csak nem kellene kihagyni, mint a tavalyit, amikor szuper páholyba szólt a jegyünk, ami ráadásul ajándék volt, azt hiszem belekeveredtem a mondatba*, tehát már október közepe volt és már majdnem elfogytak a jegyek. Én szó szerint az utolsó három egymás melletti jegyet vettem meg. Apjuk rendes volt, utánunk jött, miután szóltam neki, hogy a jegy csekkolásánál tájékoztatott a hölgy, hogy Bandita még annyira kicsi, hogy igazából neki ölben ülő jegyet kellett volna vennem (500 Forintos), ráadásul Macskaszem is az ölemben ült, mert ő sem látott volna sokat a saját helyén, pedig elég kicsi az Operaház, nem ültünk távol a színpadtól, de hát ha egy kétajtós szekrény ül előttünk, mint ahogy ült, akkor nézhetünk, csak nem látunk*. Így esett meg, hogy mellettem két üres hely tátongott és mi jó magyarokhoz híven még az ingyen cukros tasakot is ellopjuk, amit a kávéhoz adnak a szállodai reggelihez ezért* az utolsó felvonásnál már mind a négyen együtt voltunk, senki meg nem mondta volna, hogy csonka család vagyunk.

Bár az Operaház összement a mosásban, attól még igazán impozáns épület kívül is, belül is és rendesen megalapozta az ünnepi hangulatunkat. Többször bepárásodtak a szemeim a meghatottságtól. Először akkor, amikor megérkeztünk és a metróból feljöttünk a föld felszínére. Megütötte az orromat a forralt bor és sült gesztenye illata, hallottuk a kórust énekelni, gyönyörű volt a feldíszített karácsonyfa Arra gondoltam, hogy milyen régóta vágytam a kisgyerekeimmel együtt megnézni a Diótörőt. Aztán a kedvenc részeimnél is gőzpárásak lettek a szemeim. Amikor tudtam, hogy most jön a "szép rész" (tudjátok, minden szép zenének van legszebb része, amikor kiszakad a lélek a gyönyörtől) behunytam a szemeimet, de azért nem rázkódtak a vállaim, mint a Pretty Womannak.  

A gyerekek teljesen jól bírták az első két felvonást. Az utolsó felvonás utolsó 10-15 percében már ficánkoltak, de én készültem gumicukorral, így végül kimondhatom, példásan viselkedtek. Persze igyekeztem nem zörögni a cukorka zacskójával, csak akkor csempésztem ki belőle egyet-egyet, amikor tapsvihar volt. Apropó, Banditát annyira elkapta a hév, hogy tiszta meggyőződésből tapsolt és még kurjongatott is hozzá, hogy "brávóóó, brávóóó", mint a felnőttek. Eszement cuki volt! :)

Ez egy mozgókép

Vasárnap kiugrottunk a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárra, amit persze játszóterezéssel kezdtünk, körhintával folytattunk és kültéri bábszínházzal fejeztünk be (a Gerbeaud előttivel). Nézelődni, mint régen, megboldogult hajadon koromban? Áhhhh! Miután kipipáltuk a három gyerekprogramot futhattunk enni. Szerencsénkre a gyerekek szeretik a Tejivót, ott rendeztünk vasárnapi ebédet.



* Folyamatosan belegabalyodok a mondatszerkesztésbe, azt sem tudom, hogy ki kivel van.

Túl sok só

Még mindig érzem, négy hónap hazaköltözés után is, hogy a felvágottak itthon sokkal, de sokkal sósabbak, mint Franciaországban (bezzeg Franciaországban, ugyebár).

Eddig mindig befürödtem a sonkákkal, felbontás után két (kis jóindulattal három) nappal elkezdtek taknyosodni, brrr. Most kipróbáltam a főtt, füstölt (ami eleve azt üzeni, hogy kicsit sósabb ízt fogok kapni, mint a nem füstölttel) karajt. Jól nézett ki. Ráadásul rá van írva a csomagolásra, hogy szójamentes, gluténmentes, laktózmentes, tejfehérje mentes, abszolút jól hangzik. Elkészítettem a szendvicseket és  uhh, állatira sós volt. Már-már ehetetlen. Utána nem győztünk inni. Macskaszem annyira szomjas lett, mint még soha. 

Elolvastam a csomagoláson az információt: 2,64 g só van 100 g termékben. 100 g (12 szelet) termékkel a napi sóbevite 44%-a kipipálva. 

Elolvastam a francia Fleury Michon (nagy sonkagyár) weblapját. Ott azt mondják, hogy egy felnőtt napi 6 grammnál több sót ne fogyasszon (2,4 g nátriumot). Ha jó a szemem, 1,4 g só van 100 grammban! Jó, jó, kicsit csalok, mert ez a -25% sót tartalmazó termékre vonatkozik (azt vettük). Na meg ez... Itthon nem láttam még a boltok polcain sócsökkentett felvágottakat. Léteznek, csak rossz helyre járok? Elképzelhető.
Megkerestem a francia füstölt gépsonka leírását: 1,9 g só 100 g termékben. Erről beszélek. Kinyírják a sóval az artériáinkat... Jó, hát túlzok, egy csipet sótól csak nem lehet bajunk! Hm, az egész családnak magas a vérnyomása... Az összes nőgyógyász, akikkel találkoztam kategorikusan tiltotta a sófogyasztást a terhességeim idején. Egyéb súlyos betegségről már nem is akarok mesélni, ami szintén a só számlájára írható. Persze mondhatjuk azt is, hogy a sónak semmi köze hozzá, az a stressztől volt... (Maradjunk annyiban, hogy szerintem a só nagyon is bűnös volt.)

Szombaton Lindáék voltak nálunk, nekik sütöttem egy quiche-t. Abban a szalonna volt túlságosan sós. Majdnem ehetetlen volt az is. Bár Linda nem panaszkodott és mivel beszéltünk a témáról, kiderült, ő még a paradicsomot is jól megsózza.

Az is feltűnt, hogy a gyerekeim itthon nem kívánják a felvágottakat. Elutasítják. Az elején megkóstolták, de nem ették meg. Nem úgy, mint Franciaországban. Ha ma látják a hűtőben a felvágottat, hidegen hagyja őket. Pláne a kisebbet. Meg vagyok győződve, hogy az ő ízlelőbimbóik még nincsenek tönkretéve és ezért berzenkednek a sós ízektől.

Apukám régen nem főzött sósan, de most nagyon és a családnak már fel sem tűnik. Számukra az úgy tökéletes. Szerencsére ma már visszafogja a lovakat, amikor a sót rakja bele az ételbe, de ez azért van, mert az agyára mentem. Meglehetősen kitartóan sulykoltam belé, hogy a gyerekeknek tilos sót adni, iletve tényleg törekedjünk a minimálisra. Ma már kezd hallgatni rám, a főztje teljesen jó (húha, remélem nem arról van szó, hogy a mi ízlelőbimbóink haltak meg). Azért még résen kell lennem, mert hétvégén reggel a tükörtojást is meg akarja szórni. Eleinte még nem sajnálta sót (brrr, látványra is szörnyű volt), ma már csak pár mikroszemecske sót rak rá, mert hiába mondom, hogy nem kell, neki fontos a mozdulat. Felcsippenti a sót, vagy szórni, de meglegyen a mozdulat. Vagy a tudat, hogy legalább egy ici-pici sót sikerült az ételbe csempésznie.

A hírekben láttam (TV-ben? Hírportálon? Már nem emlékszem, de itt is írnak róla), hogy jövőre számos élelmiszerben kötelező lesz csökkenteni a sómennyiséget. Ezek szerint tudják az élelmiszeriparral és az egészségüggyel foglalkozók (nem tudom, hogy kinek az asztala lehetett ez), hogy túlsózzák a magyar ember szervezetét.

Ha nem zavarodok bele a nátrium, só, szódium hármasba, soha nem találok rá erre a fenomenális blogra:  h2so4.blog.hu 

Adrenalinfröccs

Egy két órás tolmácsoláson vagyok túl. Kezdem egészen sokat használni az eszem... Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen a teljes leépülés útján jártam, és azt hittem, végleg elfelejtettem olaszul. 

Úgy tűnik, ez a fajta stresszhelyzet jótékony hatással van rám. 

Csak ennyit akartam elmesélni.

Julius Caesar meghalt

Tegnap este kicsaptam a hámból, elmentem színházba Balu kapitánnyal, aki már a színházban lakik. Van, hogy a hét minden napján megnézi az soron lévő előadást.

A Vígszínházban, Julius Caesart néztük meg. Alföldi Róbert rendezést most láttam először és őt magát is most először. Nem spoilerezem le a színdarabot, csak annyit mondok, nem hagyott hidegen és végre valahára használhattam elmacskásodott agytekervényeimet.

Franciaországban éheztem az ilyen programokra, de alig jutottam el valaha is akárhova. Sűrűn gondolkozom rajta, hogy vajon egyedül miért nem sikerült elindulni. Tényleg egyszerűen nagyon ritkán sikerül. Keresem magamban a választ, de alig találom. Azt hiszem olyan végtelenül sokszor meghallgattam, hogy minden drága, hogy elhittem és már a legrövidebb távokra is azzal a tudattal indultam el, hogy ez most A Bűn. A herdálás. A pazarlás. Szépen elhittem, hogy nemcsak szaranya vagyok, de szarember is. Egyszerűen attól is, ha a szomszéd városba "kirándultunk el". Persze ez most ujjal mutogatás a másikra, hogy miatta szorongtam.

Feliratkoztam én a párizsi Opera honlapjára (többek között), a mai napig kapom a hírlevelet az aktualitásokról, de soha nem voltam előadáson. Ez nem egy olcsó hely, tudom, de azért a kakasülőn nem aranyáron mérik a helyeket. Ezzel azt akarom mondani, hogy voltak halvány próbálkozásaim, illetve még pislákolt bennem az emlék, hogy valaha kimozdultam a csigaházból.

Megmondom őszintén, anyósom mantrázza mindig ezt a "mindendrága, mindendrága" világnézetet, de annyira sűrűn, hogy már nyomást éreztem a tüdőmben, amint meghallottam. Állatira nyomasztó volt. Eszméletlenül demoralizált. Igen, pontosan ennyi elég volt. Nem, nem akartam én plázázni, sem vásárolgatni, de odáig jutottam, hogy amikor kilyukadt a farmerem, hónapokig nem vettem újat, mert elhittem, hogy nem jár. Ezért télen is szoknyába jártam, mert már nem volt nadrágom. Majd megfagytam a hülyeségtől. Azért Franciaországban is vannak olcsó boltok vagy óriási leárazások, amikor 10 Euróért lehet kapni jó farmert.
Anyósom fia egyértelműen ezt a mintát vitte tovább, tehát hiába költöztünk el 500 km-re, a gyerekeim apja még mindig eszerint élt: mindendrága, mindendrága, mindendrága.
Konklúzió: ha valaki kitartón sulykolja a másikba a saját igazát, egy napon könnyen kivégzik Julius Caesart.

A jó hír, hogy a tüdőm már nem nyom, nincs légszomjam, már kapok levegőt. És ezt nem szimbólikusan értem.


Vissza a kályhához.

Olyan jó (lett volna) felöltözni, készülődni, ahogy azt színház (=ünnep) előtt szoktam, de Balu hat óra előtt felhívott, hogy 2 perc múlva érkezik, és lám-lám, minden kapkodás nélkül sikerült 2 perc alatt kilépni a kapun. (Cö, cö, volt az 12 perc is, mert még kivasaltam a blúzt, a nadrágot, megfésülködtem, igaz alapozó vakolatra már nem jutott idő, de rúzsra igen...) Kezdés előtt beugrottunk a Szerájba enni (de csak kétféle padlizsánsalátát), ketten, egy tányérból, ami mindig kicsit bizarr számomra, nem vagyok már zsenge korban, mégsincs benne semmi romantika, mert mi csak pajtások vagyunk. 

A végén is beültünk egy cheese cakere (amit nem kellett volna) és egy borra (amit nem kellett volna). Igaz, Balu vezetett, ebből adódóan ő nem ivott alkoholt és hazafuvarozott és be is ugrott hozzánk, hogy éjfélig politizáljunk (hm, velem, aki meglehetősen csacsi vagyok a témához).

A munkahelyi Mikulások

Reggel, amint futottunk a villamoshoz, saját szemünkkel láttuk a Mikulást, "éppen az óvoda felé gyalogolt". A gyerekek rá is zendítettek, hogy miért nem jön ő is villamossal, gyorsabb lenne (hm, úgy érzem csak a csokira fájt a foguk...). Reggel hét óra előtt nem vág az eszem (pfff, később sem...), így egyedül az jutott eszembe, hogy Mikulásnak nincs bérlete, ezzel leráztam őket. Az külön szerencse, hogy nem tűnt fel nekik, valami nem stimmel, ugyanis ez egy túlságosan nyeszlett Mikulás volt (nagyapám úgy mondaná, hogy gebe... minden unokája gebe volt annak idején, amikor még soványak voltunk... még én is). Milyen jó lehet gyereknek lenni és vakon hinni ilyen mesékben. Persze mi felnőttek sem vagyunk túlságosan különbek, ugyanis ma a munkahelyemen is téma a Mikulás. Milyen érdekes, hogy a felnőttek is vágynak a mesére. A titkárságon a lányok beöltöztek piros pulcsiba és mikuláscsokit, muffint osztogatnak annak, aki arra jár. Bár nem ott ülök velük, de lehet, hogy szimpatikus vagyok számukra, mert nekem is szóltak tegnap, hogy ma pirosban kell jönni, de reggel én ezt elfelejtettem, bár igazából már tegnap is tudtam, hogy szám szerint nulla piros rongy lóg a szekrényemben.  

A valódi munkahelyemen pedig hallottam a túloldalról (miniatűr open office), hogy a cuki 100 éves kollégám arról a reklámról mesél, amiben a gyerek titokban "lelesifilmezi" a Mikulást. Aztán ebből kikerekedett a sztorizgatás. Egy másik kollégám azt mesélte, hogy a tesója, amikor kicsi volt, rákérdezett az anyukánál, hogy miért van a Mikuláson az apjuk cipője. Aztán a harmadik kolléga mesélte, hogy amikor kicsi volt, azt mondta a fehérszakálúnak, hogy pont olyan a hangja, mint Feri bácsinak. Örülök, hogy itt lehetek, köztük és nem Franciaországban, ahol tavaly még a Karácsony is majdnem elmaradt. 

Rendhagyó francia nyelvlecke - a csücsörítés és a szóvégi nyújtott "ő"

A francia nyelvtan csínját-bínját már mindenki megírta mindenféle platformon, azzal én most nem foglalkozom (de nagyon is kellene, mert hát rám férne, a francba!).

Az én hitvallásom az, ha a valaki igazán jól akar beszélni franciául, akkor menjen Franciaországba lakni, ne csak három napos villámtúrára. Igen ám, de ne gubbasszon otthon a négy fal között, magányosan, elszigetelten, szorongva attól, hogy ezek a franciák milyen ridegek, nem köszönnek vissza, rohadtul nincs kedvük igazit beszélgetni, csak felszínesen... holott Franciaországban a köszönés az alapkő (Bonjourt már a tápszerrel szívják magukba a francia csecsemők) és igenis tudnak és akarnak is rendesen beszélgetni, csak ahhoz jó helyen kell élni vagy fiatalnak kell lenni. Én ezt elbaltáztam.

Azonban nem mindenki veheti a sátorfáját és költözhet a gallokhoz. Ebben az esetben az is sokat segíthet, ha megnézi az általam posztolt filmeket (ezzel megveregetem a vállaimat és öntömjénezem magam).

Ezt a videót nézzétek meg! A kedvencemet, Sophie Marceau-t. Akkor is szeretem, ha a franciák jelentős hányada kitépi a haját tőle (az én ex francia környezetem mindenképpen). Az is igaz, hogy azért tényleg van érdekesebb, szebb nála, például Audrey Tautou. Bár a szépség szubjektív, ezért ebbe nem érdemes belemenni. 

Ahogy Sophie mondja a "dans des boulangeriiiiies, sur les marchéééés, dans des p'ti magasiiiins", az annyira, de annyira francia...

Aztán... 6.50-nél a nyújtott "ő-k": "Il faut que je te parle-őőő... tu est la seul qui peut me comprendre-őőő... des lettres-őőő d'amour-őőő...". Pontosan így kell beszélnie egy nőnek franciául, ha affektálásnak is tűnik, akkor is. Punktum. 

Nagyon fontos! 00.45-nél, nagyon figyeljetek, megtanulhatjátok a valódi, hamisítatlan francia PFFF-t. Elengedhetetlen, ha francia környezetben vagytok! Muszáj jól használni: ide-oda elbiccenteni a fejet, szemet forgatni és pfff! 

A csücsörítést is figyeljétek... végig csücsörít... és ő-zik, "architecteőőő, chef d'orchestreőőő, danseuseőőő, scupteuriceőőő", annyira nőies, hogy azt hiszem, ezt már nem lehet tovább fokozni. 

Ezzel még nincs vége, holnap jön a következő nyelvlecke!

Waldorf, de nem iskola, hanem saláta

A szoftverhibás telefonomnak köszönhetem, hogy megint felébresztett éjfélkor. Igaz csak 00.40-kor voltam képes kikelni az ágyból és leütni. A baj az, hogy megint kialudtam magam. Nem volt mit tenni, megnézegettem a fb-ot, de már mindenki az igazak álmát aludta, kiolvastam a blogokat, aztán  gondoltam egyet és összeütöttem a holnapi ebédemet, a Waldorf salátát. Egy hete készültem rá, mert Linda pajtásom rápörgetett. Tegnap meg is vettem hozzá a zellert. Alma és dió van itthon mindig, azzal nem volt gond. Vettem majonézt is, mert nincs itthon hozzá gépezet (turmix? Vagy habverő? Kézi botmixergép?). Mindent összeszeleteltem (apukám meg ne lássa, nem julienre), mert reszelő sincs itthon, pedig úgy emlékeztem, mintha hazahoztam volna. Na jó, az én memóriámra nem lehet alapozni... 

A baj az, hogy a vadonás új majonéz kibugyogott a konyhapultra. Éppen szedtem le a szájáról a fóliát, amikor szó szerint kistartolt, pont úgy, mint a pezsgő, amikor felbontják a felrázott üveget (ez a történet erős kiszínezése), vagy inkább, mint láva a vulkánkitöréskor. Megkóstoltam, határozottan citromos, csíp is, de nem undorító. Bezzeg a francia majonéz nem ömik ki kibontáskor, az íze is egészen más, naná, a dijoni mustár sokat dob rajta. Ennek a határideje 2015-ben fog lejárni, júniusban. Vajon ételmérgezést kapok holnap? Megkóstoltam, ha romlott, legalább reggel hányjam össze magam, mint a lakodalmas kutya mutatkozzanak a jelek. 

Receptet Stahl Judittól vettem, csak az enyémbe nem került szőlő és tárkony, de a reszelő ötlete mégis tőle származik, ami meg nincs itthon. Gyatra egy háztartás... Hat egyforma pohár sincs. Mit hat? Három sincs. Pfff. De itt legalább van szőnyeg és függöny. Franciaországban meg azok nem voltak, szóval nyugodtan nyalogassanak a franciák dijoni mustárt, miközben én hasalok és kisvasutat építek a szép fehér (volt valaha) szőnyegemen a gyerekekkel! 

Fél négy elmúlt és én még mindig nem tudok aludni. Holnap reggel nemcsak ételmérgezést fogok kapni, hanem végelgyengülést is. 

Most tényleg bezzeg...

Tegnap beugrottunk a Mammutba, hát gyerekek, elöntött a búbánat. Ez nem a Galerie Lafayette. Sírok, zokogok. 

Az egészet 2011-ben rontottuk el, amikor eldöntöttük, hogy jó lesz nekünk a svájci határhoz költözni, mert az ott az édenkert. A terv majdnem azonnal dugába dőlt, de onnantól nem volt visszaút, elkezdtünk sodródni mindenfelé. Gyerekekkel együtt. Ha akkor nem dőlünk be a mézes madzagnak (= jónak hitt munkaajánlatnak), akkor ma a Lafayetteben vásárolgathatnék. Persze, ott majdnem minden irreálisan drága, de azért van egy-két márka, amit még nekem is sikerül megfizetni. Na mindegy, ami elmúlt, elmúlt, inkább elmegyek az Il bacio di stile nevűbe*, ahol még soha nem jártam és aminek a nevét nem szeretem, de hátha ott megtalálom a párizsi hangulatot.

De ne legyek már ilyen felszínes lilaliba! Nem a luxus a lényeg (de azért mégis elkápráztat), hanem a párizsi kirakatok, melyekben ilyenkor bábszínházat rendeznek, de milyet! 

Tudom, tudom, forduljak vissza, ha nekem itt nem jó.

2014-ben fordított karácsonyfával álltak elő.
Gondolom már nem tudtak mit kitalálni a brainstormingon.

Ez pedig a tavalyi volt, amit még mi is láttunk. Átgondoltam, nem is baj, hogy ezt a tótágas karácsonyfát nem láthatjuk, a tavalyit úgysem lehet überelni. 

Akinek van kisgyereke és Párizsban jár, mindenképpen menjen, nézze meg!

Fergeteges show!!! Legalább 20 vitrint keltenek életre és mind másmilyen.

*Ha nem is vásárolni, legalább egy kávéra. 

Jelentés a semmiről, ami mégis lezsibbaszt

Kijelentem, utálom az esőt. Ma semmi áron nem akart elállni és hozzá még meg is kellett fagynom.  Fogcsikorgató reggelünk volt, pedig mindhármunknak van esernyője. Bandita úgy vánszorgott, mint egy csiga, nem haladt, Macskaszemű viszont túl gyorsan, én meg feszülten figyeltem előre, hátra.

Bandita kapszkodik az esernyőjében és mégis megázik, mert nem rendeltetésszerűen használja. Be is zártam az övét és együtt futottunk tovább. Nem elég, reggel itthon felejtettem a telefonokat, vissza kellett fordulni, szerencsére még a kapuban jutott eszembe. Pénzért is be kellett ugorni a bankba, mert múlt héten elfelejtettem befizetni az oviban a menzát, de még így is leértem a bányába reggel nyolcra. Délután meg mehettünk Pestről Budára átvenni a jogsimat, amit a jászóházban felejtettem szombaton. Jól eláztunk. Csupa víz volt a zoknink, pedig rendes cipőnk van, de ilyen kitartó esőben bundás gumicsizma kellene. Este mekdóban* vacsoráztunk, igen, igen, szégyellem. Nem valami érdekes, belátom. Kell keresnem valami impulzust, mert még mindig nem találom a helyem. 

Hiányzik Lorraine, a bölcs szír lány és együgyű Naomi Campbell, a marokkói lány. Itt Magyarországon még nem ismerek ilyen különös lányokat. Szerencsére van Mel, Kat, Kri, Mary Poppins, Pill, Szilvalekvár, Bbi, Wil, ők a régi pajtásaim és Gzs is, akivel az életről töprengtünk, miközben a megnőtt kisbabáim teljesen önállóan feltalálták magukat a játszóházban. Alig találkoztunk velük. Néha lecsekkolták, hogy megvagyunk-e, néha láttuk őket messziről, ahogy lecsúsztak a csúszdáról. Isteni, hogy ennyire nagyok már és lehet szusszanni egy kávé mellett. Na jó, néha elkapott a görcs, hogy mi lenne, ha valakinek megtetszenének és kicsábítaná őket, mint egy túszos filmben. Bár ahhoz nem beszari alakok, hogy lecsússzanak az óriási csúszdákról, de ahhoz remélem igen, hogy elmenjenek egy idegennel. 

Most dodo**, nyolc óra elmúlt, kipusztulok. 

(Ez tegnap volt, de elaludtam kilenc óra előtt... Posztolás előtt.)

* Mc Donald's franciául

** Alvás franciául. Kb. tente.

Filmajánló (főleg azoknak, akik az olasz sodrásból nem tudnak kiúszni)

Ha reinkarnálódhatnék, akkor legközelebb Ferzan Özpetek szeretnék lenni. Töröknek születnék, aztán Rómába kötnék ki és olyan filmeket forgatnék, hogy a lélegzetetek elállna. 

Kedden éjszaka a Mine vaganti című filmet néztem meg magányomban, amikor a gyerekek vidéken nyaraltak (tanításmentes nap volt). Kínlódtam, kínlódtam, mire végre valamit sikerült letöltenem. Igaz, hogy ezt a filmet már száz éve láttam, de annyira jó, hogy soha nem elég.

Szerelem, pasta, tenger a cím magyar fordítása. Annyira fájdalmasan szar magyar címeket tudnak adni fenomenális filmeknek, hogy sírva tudok fakadni. Vagy csak én érzem így? Bolygó hollandi talán (talán!) találóbb lett volna. Mindegy. Lapozzunk.

Snitt.

Szerda éjszaka óta írom ezt a bejegyzést és nem tudom befejezni. Nincs idő összeszedni a gondolatokat, szeleburdi vagyok, magyarul kezdek szétesni. A jogosítványomat is elhagytam a játszóházban. Most mehetek érte, hidegben, esőben, szélben, gyerekestűl.

Annyit mondok, ha nagyon unatkoztok és kínotokban nem tudtok milyen filmet megnézni bevackolva magatokat a puha pléd alá, mert már nem tudjátok, mihez lenne kedvetek ebben a farkasordító hidegben (már akinek inge), akkor ezt nézzétek meg, de a Törökfürdőt, aTudatlan tündéreket és a Szemközti ablakot is,  mindhármat eszeveszetten imádom.

Mivel tényleg nem tudok róla rendesen áradozni, mert nincs idő, csak két zenét rakok be, hátha ezzel tényleg mindenkit sikerül meggyőzni.

A másik, csak hogy tényleg megnézzétek!