2014. december 31., szerda

Mindig ugyanaz a lemez

Éjfélkor megfogadom, mint 20 éve minden január elsején, hogy lefogyok*.

Na jó, ma már ott tartok, hogy minden hétfőn megfogadom, nem kell nekem ehhez január elsejéig várni. 

Sőt, manapság olyan kemény vagyok, mint a Dunakavics, már nem is várok hétfőig, sem holnapig, hanem mától, most azonnal szoktam kezdeni.

Igen ám, de amíg 20 éve kitartott a fogyókúra pár hétig, most értelemszerűen és egyenesen arányosan már csak egy napig tart. 

Lényegében minden nap elkezdek fogyókúrázni és még aznap elszaromrontom. 

Ezt a képet mindenki ismeri,
de most nekem kell felhasználnom.


Emellett még egy csomó mindent megfogadok: odafigyelek (nehéz, túl nehéz), megváltozom (pfff, abszurd), jó leszek (ez szerintem menni fog), szelektálni fogom a háztartási szemetet (könnyű), nem leszek türelmetlen (nehéz), nem rágom a körmöm, körömágyam, nem ropogtatom a csontjaimat, nem rágom a számat (utóbbi négy: lehetetlen), elmegyek mindenféle egészségügyi szűrésre (fontos!!! Nincs mese!), megtanulom és kiolvasom azt, amit eddig nem (kutyából nem lesz szalonna, fölöslegesen ütöm a klaviatúrát), kicsinosítom az otthonunkat, ami már kiment a divatból (ez már csak erőlködés, abba is hagyom a szájtépést). 


BUÉK vagy ahogy a francia mondja: meilleurs voeux et surtout bonne santé! Même un peu plus de sous... 


* Úgy nézem, ez elég népszerű fogadalom január elseje környékén...

2014. december 26., péntek

Klapisch kontra Özpetek


Elfelejtettem elmesélni a lényeget. 23-án (magától értetődően december), miután végeztünk a vásárlás-csomagolás-fadíszítés szentháromsággal, sőt a karácsonyi vásár-vacsora-kocsma másik szentháromsággal is, megnéztük DVD-n a "Lakótársat keresünk 3" filmet (így éjjel 3-kor mentünk aludni, szörnyű hülye szülők vagyunk), aminek nem ez a címe, hanem Casse-tête chinois, magyarul ördöglakatra tippelnék, de majd meglátjuk, mit sikerül kitalálniuk a filmcímfordítóknak. Hoppá, eléggé lemaradtam... Megvan, megtaláltam, már itthon is levetítették a mozik, csak hát kimentem a divatból, egyáltalán nem tudom, milyen szelek fújnak.

Gyerekek! Ne olvassatok semmit a filmről, pláne ne az origót, mert csúnyán lelövi a poént. Én csak annyit mondok, aki nem látta az első két részt (Lakótársat keresünk, Még mindig lakótársat keressünk),  először azokat nézze meg! Végül a Már megint lakótársat keresünket, a trilógia záró részét.

Cédric Klapisch lehet, hogy átveszi Ferzan Özpetek helyét a szívemben. Zsenik, sasszemű, hihetetlen tehetségek. Egyszerűen szerelmes vagyok beléjük.


Ferzan Özpetek

Cédric Klapisch


Részemről jöhet a 2015.

Ilyenkor már azt sem tudom, milyen nap van. Csütörtököt mondok. (Azóta péntek van, éjfélt ütött az óra, oda a poén.)

23-án (értelemszerűen december) kivittük a gyerekeket vadonás új motorvonattal (ld. plakátokat országszerte) a szüleimhez, hogy mi ketten, az apjukkal, titokban tudjunk készülődni. El is mentünk a híres Culinarisba, ahol 16.000 forintért nem vettünk tengeri herkentyűt tesóm névnapjára. De azért vettünk, csak nem annyit. Aztán futás a Mammutba az olasz boltba óriási Nutellát venni, de az meg elfogyott. Pedig arra kiadtam volna egymillió Forintot is, mivel tesóm minap elküldte nekem ezt a videót... Amelyben kénytelen voltam magamra ismerni, mondhatni már az első 10 másodpercet is rólam forgatták. Ciki, nem ciki, ez a rút valóság.

Pont ilyen voltam 20 évvel ezelőtt...


Az úgy volt, hogy hozzávetőlegesen 10-20 éve vettem neki egy tényleg meglehetősen nagy csupor Nutellát Olaszországban, az egyik munkaút után (arra még emlékszem, hogy felettébb érdekes építőipari kiállítás volt) és állllllllítólag ő abból a Nutellából egy kávéskanálkával sem evett, azonban senki más nem lakott otthon azokban az időkben, csak mi ketten, így arra kell tippelnem, hogy én lehettem az, aki. Igazából egy kicsit sem emlékszem rá, hogy én pusziltam volna be, de mégis igaznak kell lennie, hiszen gyerekkoromban eszméletlen sok Nutellát ettem, bizonyíték erre a megszámlálhatatlan sok Nutellás pohár, ami otthon van a szüleimnél. Vissza a kályhához: óriási Nutella nem volt, hát helyette vettem neki egyéb olasz termékeket, és ha már ott voltunk, az egész család kapott valami "pensierinót" (gondolatot). Úgy láttam, örültek neki. Főleg a panettonénak, amit ma ettünk meg. Elfogyott mind egy szemig.

Aztán amikor hazajöttünk lepakolni a cókmókot, feldíszítettem a karácsonyfát. Nyugodtan alkossatok rólam rossz véleményt, idén megvettem a műfenyőt. Elegem van a valódi, élő fa elherdálásából. Hiába ültetik pont miattam, nem akarok kivágatni minden évben egy fát két hét miatt. Nem akarom kidobni a valódit. A földlabdásat pedig nem tudom hova kiültetni és visszavinni sem.
Környezettudatos akarok lenni, punktum. Különben meg nem is förtelmes a műfenyő, igenis szép (ízlésről meg kár vitatkozni).

Az ajándékok becsomagolása, műtüskék felporszívózása (!) után kiugrottunk vacsorázni... De csak egy pizzaszeletet kívántunk a Király utcai pizzaszeletestől (isteni!) és forralt borozni a Szimplában (egyszerűen nem tudok haladni a korral és váltani). Előtte persze még muszáj voltam görcsölni egyet, hogy vajon anyukámnak elég lesz-e az ajándékmennyisége... Így hát bevonultunk a Váci utcába, mert ott még nyitva voltak a boltok (bőven zázóra után voltunk már). A Zara home túl drága, konyharuhát meg nem akartam, hogy nézett volna ki. Vettem hát érdekes harisnyákat neki a könyv, Müpa, krémek mellé.

Idén kicsit megkevertük a gyerekeket. A szüleimnél együtt díszítettük velük a fát (valódit, hogy az én agyamba is tovább fokozódjon a vihar), de az ajándékokat már titokban pakoltuk alá. Hozzájuk a Jézuska jött, hozzánk a Père Noël, de Macskaszem angyalkát is emlegetett, Bandita pedig Mikulást. Látszólag nem okozott gondot. 

A menü is elég szeszélyes volt, mivel van, aki halat nem eszik, van, aki karácsonyi vegán, van, aki unja a pontyot, van, aki a tradicionális magyar konyhát nem csípi, így aztán volt halászlé, töltött káposzta, lazac, saláta, krumplifurcsaság, rántott hús, mákos, diós, narancsos-mákos, sütőtökös bejgli.

Jaj, tesómék kisfia, aki pár napja fújta el az első gyertyáját az első szülinapi tortáján, annyira aranyos, hogy cukiságmérgezést kaptam. Nem is tudtam, hogy lehet ennyire szeretni valaki másét, mint a sajátaimat.

Ami az ajándékokat illeti, a gyerekek kaptak rengeteget, ami nem nagy baj, mert nincs nekik sok. Kihez képest, kérdezhetnétek. Ismerek néhány gyereket, akik játékboltot nyithatnának. Hozzájuk képest (volt már nálunk olyan kisgyerek, aki kifikázta Macskaszemet, mert nincs külön szobája, játéka pedig alig... Pfff! Holott van nekik játékuk, csak nem mértéktelen mennyiség, tehát nem kell sajnálni őket, csúfolni meg pláne nem... Nem akarok öntömjénezni, de érdekes, az én gyerekeim soha nem csúfolódnak, csak bunyóznak). Akartunk készíteni cipősdobozt, de szó szerint nem találtunk olyan játékot, amit szívesen elajándékoztak volna. Azt az egy babát? Vagy az alvókákat (na jó, azokból túl sok van, miután egy is elég lenne). Összefirkált plüssegeret, kupak nélküli fioctollat és hasonló gagyit ajándékozni nem lett volna pofám. Talán néhány munkagépet lehetett volna, de az még Bandi szíve csücske. Jaj, de nehéz... Majd jövőre rendesen felkészülünk. Na, szóval nálunk könnyű rendet rakni, mert nincs sok játék, nincs mivel kupit csinálni (hülyeséget dumálok, hiszen a semmiből is keletkezhet gigakupi). De majd most lesz, mert kaptak egy-egy Legót. Végre! Azt hiszem, itt volt az ideje. Kaptak faházépítőt is. Favonatot, fasínnel. Műanyag garázst, műanyag tanyát (franc tudja, a fát jobban szeretem, de akkor az előző okostojáskodásnak mi értelme volt??!!?? Igaz, nem tőlem kapták). Továbbá babát, babakocsit, lovat, Barbiekat (tbsz.), tűzoltóautót, most éppen azzal alszik, könyvet, diafilmet.

Ma már vége a Karácsonynak... Szomorú dolog. Sebaj, mindjárt itt az újév, kezdhetjük előröl. Mi mindenesetre elkezdtük tervezni a nyaralást. Pontosabban álmokat szövünk. Ez azért elég jó lendületet ad. Nem adunk sanszot a depressziónak! 

2014. december 22., hétfő

A nyúl és a róka házassága

Szombaton óriásit sétáltunk. Kereken hét (7!) órán keresztül. Ez alapvetően nem sok, de két gyerekkel (3 és 5 évesek) már nem piskóta teljesítmény, ha azt nézzem, hogy Banditának még aludnia kell ebéd után. Most kihagytuk a sziesztát, olyan kerek volt minden: a nap hétágra sütött, finomakat ettünk (street food, mert divatmajom vagyok, de igazából, csak kíváncsi), kocsmáztunk (fütyülök rá, hogy elturistásodott a Szimpla, én szeretem), a gyerekek felültek a vurstlira, bábszínházat néztek, kézműveskedtek, mi ketten az apjukkal csak élveztük a város forgatagát.

Hogy ne csak a Vörösmarty téren sertepertéljünk, befordultunk a Király utcába, ahol a Central Passageban vásár volt. Teljesen felvillanyozodtam. Az a rengeteg bűbájos portéka... Én most nem mesélem el az összes kézműves csokist, szütyőst, macaronost, horgolt nyakláncost, hanem csak Pájer Lillát. Illusztrációit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt (hogy nagyanyámat idézzem). 





Belátom, kicsit gyerekes tőlem, hogy pont tőle olvadtam el és nem mástól, de végülis amíg nem ártunk vele, addig minden tevékenység szabadon űzhető. Nem? Mindenesetre mostantól fogva követni fogom munkásságát.


2014. december 19., péntek

Reklamációs levél (valódi)

Tisztelt Euronics! 


2014. szeptember 26-án megvásároltam egy Candy mosogatógépet* az Önök boltjában, az Euronicsban, amelyet október 2-án kiszállítottak számomra. 
Kötöttem plusz 5 év garanciát is a meglévő egy évhez. A mosogatógép soha egy percig nem működött. Kihívtam a szervizt, október 16-án ki is jöttek, megállapították, hogy a mágneskapcsoló rossz, ezért áztatta el az egész konyhámat (fodros lett a konyhabútorom alja és penészes a fal). A szervizes szakember tájékoztatott, hogy megrendeli az új mágneskapcsolót és majd jelentkezik, de legalább két hétre lesz szükség, mire az alkatrész megérkezik (október 16-tól számítva). Telt-múlt az idő, ismét felhívtam a szervizt, hogy hol tart az alkatrész beszerzése. 4 héttel október 16. után tájékoztattak, hogy inkább kapok tőlük egy csereutalványt, mert az alkatrészt nem tudták beszerezni. A csereutalványra azóta is csak várok, csak várok, csak várok. 

Az EWS Kft. (Candy hivatalos szervize) leveleimre nem válaszol. Az EWS Kft. telefonhívásaimra is csak nehezen. Voltak napok, amikor egyszerűen folyamatosan, órákon keresztül foglaltak voltak a vonalak, pedig másodpercenként hívtam őket. Kiderült, rossz a telefonvonaluk. Már háromszor kértem segítséget Önöktől is, az Euronics ügyfélszolgálatától. Amikor Önök hívják őket, felveszik a telefont (érdekes!), még amikor elromlott a vonal, akkor is. Igaz, az EWS Kft. ügyvezető igazgatója, miután K. Szabinával (Euronics ügyfélszolgálat) beszéltek, írt nekem egy e-mailt, melyben elnézésemet kérte a kellemetlenségért, majd intézkednek. Írták ezt november 28-án. December 2-án azt mondták, hogy már a futárnál (Kumi Sprint) van a csereutalvány. Egy héttel később felhívtam az EWS-t, hogy bizony engem azóta sem keresett fel semmiféle futár. Tájékoztattak, hogy a futár mindkét autóját összetörték (karamboloztak), ezért a késedelem. Felhívtam a Kumi Sprintet. Elmondták, hogy semmiféle balesetük nem volt. Mondták, hogy amint kezükben lesz a csereutalványt, hívnak. Hívtak is december 16-án, hogy 20 perc múlva ott lesznek a lakásom előtt. Mondtam nekik, hogy az nem lesz jó, hiszen dolgozom, mint ahogy ők is. Nem tudok 20 percen belül csapot-papot otthagyni a munkahelyemen és rohanni haza, így hát időpontot egyeztettünk tegnapra (2014.12.18.), otthon ültünk, vártunk (pontosan 9 órától 12-ig beszéltük meg az időpontot), majd amikor felhívtam őket 12.40 órakor, kiderült, elfelejtették, nem regisztrálták az időpontot tegnapelőtt. Megbeszéltük mára, még nem hívtak. 

Összefoglalva: október 2-án érkezett meg otthonomba az általam vásárolt mosogatógép, ami nem működik. December 18-át írunk. 

Az EWS Kft-be beletört a bicskám, egyszerűen tehetetlen vagyok velük szemben. A futárnál gyorsabb lett volna a posta is. Kérem, segítsenek, mondják meg még mit tehetek az ügy érdekében. Meddig lehet még húzni ezt az ügyet? Miben bízhatok? Valamint szeretném tudni, ha mégis hozzám kerül a csereutalvány, mi lesz az általam kifizetett plusz 5 év garanciával? Mi lesz az új szállítási díjjal? Mi lesz ezzel a rengeteg eltelt idővel? Az biztos, hogy Candyt nem fogok többet vásárolni, bár azt mondják, jó termék, csak hát a háttérszolgáltatás pocsék. 

Tisztelettel 
nevem, elérhetőségem


-------------------------------------------------

* jó, jó, tudom, olcsójános vagyok

2014. december 18., csütörtök

Vámsarc

Néha úgy érzem magam a munkahelyemen, mintha a nagy sikerű olasz Non ci resta che piangere (magyar címe: Nincs más hátra, mint a sírás) film vámos jelenetében lennék.

A két főszereplő, Roberto Benigni (Az élet szép, ezt a filmet azt hiszem sokan ismerik) és Massimo Troisi (Neruda postása) visszarepül a múltba, nevezetesen az olasz középkorba, ahol még Leonardo Da Vincivel is találkoznak. Egyik jelenetben egy szekéren utaznak, egy vámkapuhoz érnek. Egy katona eléjük pattan és nagyot kiabál "HEJ!!!", az íróasztalánál ülő vámbiztos pedig kigörgeti a papírtekercsét, amiről felolvassa a kérdéseit: "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!" A két főszereplőnek nincs is igazán lehetőségük válaszolni, mert a vámos egymás után darálja a kérdéseket meg hát a kérdéssor is abszurd. Mi az, hogy hányan vannak? Tisztán látszik, hogy ketten ülnek a szekéren. Mi az, hogy mit visznek? Csak egy kis kenyér és sajt van náluk. Aztán megint a képtelen kérdés, "jó, de hányan vannak?". 
Nincs mit tenni, kifizetik az egy Forintot, és tovább haladnának, igen ám, de leesik a szekérről egy zsák, a katona pedig erre megint elordítja magát "HEJ!!!". A vámbiztos pedig megint kigörgeti a papírját, amiről a rendeletet olvassa fel és megint ugatva elhadarja a kérdéseit, mint egy agymosott: "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!". A főszereplők nem értik a szituációt, néznek egymásra zavarodottan, kínjukban már röhögnek, de kifizetik megint a kapusarcot. Végül már ők rikkantják oda, "HEJ!!!" és a vámbiztos megint: "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!"

Tegnap le kellett ugranom a főnökökhöz pár doksiért, a közvetlen kolléganőm pedig megkért, ha már arra járok, vigyem le az ő számláit is, hogy egy füst alatt írják alá azokat is. Amikor erre megkértem a főnököt, azon nyomban belekötöttek a kolléganőm egyik számlájába (a számla nem volt hibás, szokásos mederben készült), hogy az miért úgy van, ahogy. Én meg tényt közöltem, csak futár vagyok, nem tudom a választ (azt nem mertem mondani, hogy nem az én témám, nem az én asztalom, én éppen mással futkosok fel és alá, mint a mérgezett egér). Aztán teltek-múltak az órák, megint a főnökségnél volt dolgom és ők nyakon ragadták az alkalmat, kicsit elvették a jókedvemet. Hogy is volt az, hogy nem tudtam a választ a kérdésükre? - szegezték nekem a kérdést. Hm, itt már éreztem vesztem, lepörgött előttem a filmjelenet "Kik vagytok?" Mit visztek? Jó, de hányan vagytok? Egy Forint!", magyarázkodni kezdtem (hiba, naaagy hibaaa): miért ne segítettem volna a kolléganőnek, lehoztam az aláírandóit, mi ezzel a baj? Ez annyira kicsapta a biztosítékot náluk, hogy nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel. Jó kedved van? Viháncolsz? Nem tudod a választ arra, hogy milyen színű a kapitány lova, ha "a kapitány hajója 40 éves. Kétszer annyi idős, mint amennyi a kapitány volt akkor, amikor a hajó annyi idős volt, mint a kapitány most."??? Nagyon vigyázz magadra! 



Ha lejár a próbaidőm (10 év munkaviszony után... értitek...) nehogy addig hergeljenek, hogy azt kelljen mondanom, "maaaa vaffanculoooo".


Imádom ezt a filmet, olasz körökben is alapműnek számít.

2014. december 17., szerda

A szép rész

A Diótörőben a kedvenc partitúrám legszebb része 3.27-nél kezdődik, akkor robban fel a lelkem.


Tesóm nevezte el még kis korában a zenékben a kedvenc részeit "szép résznek". 

2014. december 16., kedd

Keddi beszámoló a hétvégéről

Pénteken megérkezett a gyerekek apja karácsonyozni. Szombaton pedig elmentünk a gyerekekkel az Operaházba megtekinteni a Diótörőt. Csak hárman mentünk, mert amikor nekem eszembe jutott, hogy idén már csak nem kellene kihagyni, mint a tavalyit, amikor szuper páholyba szólt a jegyünk, ami ráadásul ajándék volt, azt hiszem belekeveredtem a mondatba*, tehát már október közepe volt és már majdnem elfogytak a jegyek. Én szó szerint az utolsó három egymás melletti jegyet vettem meg. Apjuk rendes volt, utánunk jött, miután szóltam neki, hogy a jegy csekkolásánál tájékoztatott a hölgy, hogy Bandita még annyira kicsi, hogy igazából neki ölben ülő jegyet kellett volna vennem (500 Forintos), ráadásul Macskaszem is az ölemben ült, mert ő sem látott volna sokat a saját helyén, pedig elég kicsi az Operaház, nem ültünk távol a színpadtól, de hát ha egy kétajtós szekrény ül előttünk, mint ahogy ült, akkor nézhetünk, csak nem látunk*. Így esett meg, hogy mellettem két üres hely tátongott és mi jó magyarokhoz híven még az ingyen cukros tasakot is ellopjuk, amit a kávéhoz adnak a szállodai reggelihez ezért* az utolsó felvonásnál már mind a négyen együtt voltunk, senki meg nem mondta volna, hogy csonka család vagyunk.

Bár az Operaház összement a mosásban, attól még igazán impozáns épület kívül is, belül is és rendesen megalapozta az ünnepi hangulatunkat. Többször bepárásodtak a szemeim a meghatottságtól. Először akkor, amikor megérkeztünk és a metróból feljöttünk a föld felszínére. Megütötte az orromat a forralt bor és sült gesztenye illata, hallottuk a kórust énekelni, gyönyörű volt a feldíszített karácsonyfa Arra gondoltam, hogy milyen régóta vágytam a kisgyerekeimmel együtt megnézni a Diótörőt. Aztán a kedvenc részeimnél is gőzpárásak lettek a szemeim. Amikor tudtam, hogy most jön a "szép rész" (tudjátok, minden szép zenének van legszebb része, amikor kiszakad a lélek a gyönyörtől) behunytam a szemeimet, de azért nem rázkódtak a vállaim, mint a Pretty Womannak.  

A gyerekek teljesen jól bírták az első két felvonást. Az utolsó felvonás utolsó 10-15 percében már ficánkoltak, de én készültem gumicukorral, így végül kimondhatom, példásan viselkedtek. Persze igyekeztem nem zörögni a cukorka zacskójával, csak akkor csempésztem ki belőle egyet-egyet, amikor tapsvihar volt. Apropó, Banditát annyira elkapta a hév, hogy tiszta meggyőződésből tapsolt és még kurjongatott is hozzá, hogy "brávóóó, brávóóó", mint a felnőttek. Eszement cuki volt! :)

Ez egy mozgókép


Vasárnap kiugrottunk a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárra, amit persze játszóterezéssel kezdtünk, körhintával folytattunk és kültéri bábszínházzal fejeztünk be (a Gerbeaud előttivel). Nézelődni, mint régen, megboldogult hajadon koromban? Áhhhh! Miután kipipáltuk a három gyerekprogramot futhattunk enni. Szerencsénkre a gyerekek szeretik a Tejivót, ott rendeztünk vasárnapi ebédet.



* Folyamatosan belegabalyodok a mondatszerkesztésbe, azt sem tudom, hogy ki kivel van.


2014. december 10., szerda

Túl sok só

Még mindig érzem, négy hónap hazaköltözés után is, hogy a felvágottak itthon sokkal, de sokkal sósabbak, mint Franciaországban (bezzeg Franciaországban, ugyebár).

Eddig mindig befürödtem a sonkákkal, felbontás után két (kis jóindulattal három) nappal elkezdtek taknyosodni, brrr. Most kipróbáltam a főtt, füstölt (ami eleve azt üzeni, hogy kicsit sósabb ízt fogok kapni, mint a nem füstölttel) karajt. Jól nézett ki. Ráadásul rá van írva a csomagolásra, hogy szójamentes, gluténmentes, laktózmentes, tejfehérje mentes, abszolút jól hangzik. Elkészítettem a szendvicseket és  uhh, állatira sós volt. Már-már ehetetlen. Utána nem győztünk inni. Macskaszem annyira szomjas lett, mint még soha. 

Elolvastam a csomagoláson az információt: 2,64 g só van 100 g termékben. 100 g (12 szelet) termékkel a napi sóbevite 44%-a kipipálva. 

Elolvastam a francia Fleury Michon (nagy sonkagyár) weblapját. Ott azt mondják, hogy egy felnőtt napi 6 grammnál több sót ne fogyasszon (2,4 g nátriumot). Ha jó a szemem, 1,4 g só van 100 grammban! Jó, jó, kicsit csalok, mert ez a -25% sót tartalmazó termékre vonatkozik (azt vettük). Na meg ez... Itthon nem láttam még a boltok polcain sócsökkentett felvágottakat. Léteznek, csak rossz helyre járok? Elképzelhető.
Megkerestem a francia füstölt gépsonka leírását: 1,9 g só 100 g termékben. Erről beszélek. Kinyírják a sóval az artériáinkat... Jó, hát túlzok, egy csipet sótól csak nem lehet bajunk! Hm, az egész családnak magas a vérnyomása... Az összes nőgyógyász, akikkel találkoztam kategorikusan tiltotta a sófogyasztást a terhességeim idején. Egyéb súlyos betegségről már nem is akarok mesélni, ami szintén a só számlájára írható. Persze mondhatjuk azt is, hogy a sónak semmi köze hozzá, az a stressztől volt... (Maradjunk annyiban, hogy szerintem a só nagyon is bűnös volt.)

Szombaton Lindáék voltak nálunk, nekik sütöttem egy quiche-t. Abban a szalonna volt túlságosan sós. Majdnem ehetetlen volt az is. Bár Linda nem panaszkodott és mivel beszéltünk a témáról, kiderült, ő még a paradicsomot is jól megsózza.

Az is feltűnt, hogy a gyerekeim itthon nem kívánják a felvágottakat. Elutasítják. Az elején megkóstolták, de nem ették meg. Nem úgy, mint Franciaországban. Ha ma látják a hűtőben a felvágottat, hidegen hagyja őket. Pláne a kisebbet. Meg vagyok győződve, hogy az ő ízlelőbimbóik még nincsenek tönkretéve és ezért berzenkednek a sós ízektől.

Apukám régen nem főzött sósan, de most nagyon és a családnak már fel sem tűnik. Számukra az úgy tökéletes. Szerencsére ma már visszafogja a lovakat, amikor a sót rakja bele az ételbe, de ez azért van, mert az agyára mentem. Meglehetősen kitartóan sulykoltam belé, hogy a gyerekeknek tilos sót adni, iletve tényleg törekedjünk a minimálisra. Ma már kezd hallgatni rám, a főztje teljesen jó (húha, remélem nem arról van szó, hogy a mi ízlelőbimbóink haltak meg). Azért még résen kell lennem, mert hétvégén reggel a tükörtojást is meg akarja szórni. Eleinte még nem sajnálta sót (brrr, látványra is szörnyű volt), ma már csak pár mikroszemecske sót rak rá, mert hiába mondom, hogy nem kell, neki fontos a mozdulat. Felcsippenti a sót, vagy szórni, de meglegyen a mozdulat. Vagy a tudat, hogy legalább egy ici-pici sót sikerült az ételbe csempésznie.

A hírekben láttam (TV-ben? Hírportálon? Már nem emlékszem, de itt is írnak róla), hogy jövőre számos élelmiszerben kötelező lesz csökkenteni a sómennyiséget. Ezek szerint tudják az élelmiszeriparral és az egészségüggyel foglalkozók (nem tudom, hogy kinek az asztala lehetett ez), hogy túlsózzák a magyar ember szervezetét.

Ha nem zavarodok bele a nátrium, só, szódium hármasba, soha nem találok rá erre a fenomenális blogra:  h2so4.blog.hu 


2014. december 8., hétfő

Adrenalinfröccs

Egy két órás tolmácsoláson vagyok túl. Kezdem egészen sokat használni az eszem... Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen a teljes leépülés útján jártam, és azt hittem, végleg elfelejtettem olaszul. 
Úgy tűnik, ez a fajta stresszhelyzet jótékony hatással van rám. 



Csak ennyit akartam elmesélni.

2014. december 7., vasárnap

Julius Caesar meghalt

Tegnap este kicsaptam a hámból, elmentem színházba Balu kapitánnyal, aki már a színházban lakik. Van, hogy a hét minden napján megnézi az soron lévő előadást.

A Vígszínházban, Julius Caesart néztük meg. Alföldi Róbert rendezést most láttam először és őt magát is most először. Nem spoilerezem le a színdarabot, csak annyit mondok, nem hagyott hidegen és végre valahára használhattam elmacskásodott agytekervényeimet.

Franciaországban éheztem az ilyen programokra, de alig jutottam el valaha is akárhova. Sűrűn gondolkozom rajta, hogy vajon egyedül miért nem sikerült elindulni. Tényleg egyszerűen nagyon ritkán sikerül. Keresem magamban a választ, de alig találom. Azt hiszem olyan végtelenül sokszor meghallgattam, hogy minden drága, hogy elhittem és már a legrövidebb távokra is azzal a tudattal indultam el, hogy ez most A Bűn. A herdálás. A pazarlás. Szépen elhittem, hogy nemcsak szaranya vagyok, de szarember is. Egyszerűen attól is, ha a szomszéd városba "kirándultunk el". Persze ez most ujjal mutogatás a másikra, hogy miatta szorongtam.
Feliratkoztam én a párizsi Opera honlapjára (többek között), a mai napig kapom a hírlevelet az aktualitásokról, de soha nem voltam előadáson. Ez nem egy olcsó hely, tudom, de azért a kakasülőn nem aranyáron mérik a helyeket. Ezzel azt akarom mondani, hogy voltak halvány próbálkozásaim, illetve még pislákolt bennem az emlék, hogy valaha kimozdultam a csigaházból.
Megmondom őszintén, anyósom mantrázza mindig ezt a "mindendrága, mindendrága" világnézetet, de annyira sűrűn, hogy már nyomást éreztem a tüdőmben, amint meghallottam. Állatira nyomasztó volt. Eszméletlenül demoralizált. Igen, pontosan ennyi elég volt. Nem, nem akartam én plázázni, sem vásárolgatni, de odáig jutottam, hogy amikor kilyukadt a farmerem, hónapokig nem vettem újat, mert elhittem, hogy nem jár. Ezért télen is szoknyába jártam, mert már nem volt nadrágom. Majd megfagytam a hülyeségtől. Azért Franciaországban is vannak olcsó boltok vagy óriási leárazások, amikor 10 Euróért lehet kapni jó farmert.
Anyósom fia egyértelműen ezt a mintát vitte tovább, tehát hiába költöztünk el 500 km-re, a gyerekeim apja még mindig eszerint élt: mindendrága, mindendrága, mindendrága.
Konklúzió: ha valaki kitartón sulykolja a másikba a saját igazát, egy napon könnyen kivégzik Julius Caesart.

A jó hír, hogy a tüdőm már nem nyom, nincs légszomjam, már kapok levegőt. És ezt nem szimbólikusan értem.


Vissza a kályhához.

Olyan jó (lett volna) felöltözni, készülődni, ahogy azt színház (=ünnep) előtt szoktam, de Balu hat óra előtt felhívott, hogy 2 perc múlva érkezik, és lám-lám, minden kapkodás nélkül sikerült 2 perc alatt kilépni a kapun. (Cö, cö, volt az 12 perc is, mert még kivasaltam a blúzt, a nadrágot, megfésülködtem, igaz alapozó vakolatra már nem jutott idő, de rúzsra igen...) Kezdés előtt beugrottunk a Szerájba enni (de csak kétféle padlizsánsalátát), ketten, egy tányérból, ami mindig kicsit bizarr számomra, nem vagyok már zsenge korban, mégsincs benne semmi romantika, mert mi csak pajtások vagyunk. 

A végén is beültünk egy cheese cakere (amit nem kellett volna) és egy borra (amit nem kellett volna). Igaz, Balu vezetett, ebből adódóan ő nem ivott alkoholt és hazafuvarozott és be is ugrott hozzánk, hogy éjfélig politizáljunk (hm, velem, aki meglehetősen csacsi vagyok a témához).

2014. december 5., péntek

A munkahelyi Mikulások

Reggel, amint futottunk a villamoshoz, saját szemünkkel láttuk a Mikulást, "éppen az óvoda felé gyalogolt". A gyerekek rá is zendítettek, hogy miért nem jön ő is villamossal, gyorsabb lenne (hm, úgy érzem csak a csokira fájt a foguk...). Reggel hét óra előtt nem vág az eszem (pfff, később sem...), így egyedül az jutott eszembe, hogy Mikulásnak nincs bérlete, ezzel leráztam őket. Az külön szerencse, hogy nem tűnt fel nekik, valami nem stimmel, ugyanis ez egy túlságosan nyeszlett Mikulás volt (nagyapám úgy mondaná, hogy gebe... minden unokája gebe volt annak idején, amikor még soványak voltunk... még én is). Milyen jó lehet gyereknek lenni és vakon hinni ilyen mesékben. Persze mi felnőttek sem vagyunk túlságosan különbek, ugyanis ma a munkahelyemen is téma a Mikulás. Milyen érdekes, hogy a felnőttek is vágynak a mesére. A titkárságon a lányok beöltöztek piros pulcsiba és mikuláscsokit, muffint osztogatnak annak, aki arra jár. Bár nem ott ülök velük, de lehet, hogy szimpatikus vagyok számukra, mert nekem is szóltak tegnap, hogy ma pirosban kell jönni, de reggel én ezt elfelejtettem, bár igazából már tegnap is tudtam, hogy szám szerint nulla piros rongy lóg a szekrényemben.  
A valódi munkahelyemen pedig hallottam a túloldalról (miniatűr open office), hogy a cuki 100 éves kollégám arról a reklámról mesél, amiben a gyerek titokban "lelesifilmezi" a Mikulást. Aztán ebből kikerekedett a sztorizgatás. Egy másik kollégám azt mesélte, hogy a tesója, amikor kicsi volt, rákérdezett az anyukánál, hogy miért van a Mikuláson az apjuk cipője. Aztán a harmadik kolléga mesélte, hogy amikor kicsi volt, azt mondta a fehérszakálúnak, hogy pont olyan a hangja, mint Feri bácsinak. Örülök, hogy itt lehetek, köztük és nem Franciaországban, ahol tavaly még a Karácsony is majdnem elmaradt. 








2014. december 4., csütörtök

Rendhagyó francia nyelvlecke - a csücsörítés és a szóvégi nyújtott "ő"

A francia nyelvtan csínját-bínját már mindenki megírta mindenféle platformon, azzal én most nem foglalkozom (de nagyon is kellene, mert hát rám férne, a francba!).

Az én hitvallásom az, ha a valaki igazán jól akar beszélni franciául, akkor menjen Franciaországba lakni, ne csak három napos villámtúrára. Igen ám, de ne gubbasszon otthon a négy fal között, magányosan, elszigetelten, szorongva attól, hogy ezek a franciák milyen ridegek, nem köszönnek vissza, rohadtul nincs kedvük igazit beszélgetni, csak felszínesen... holott Franciaországban a köszönés az alapkő (Bonjourt már a tápszerrel szívják magukba a francia csecsemők) és igenis tudnak és akarnak is rendesen beszélgetni, csak ahhoz jó helyen kell élni vagy fiatalnak kell lenni. Én ezt elbaltáztam.

Azonban nem mindenki veheti a sátorfáját és költözhet a gallokhoz. Ebben az esetben az is sokat segíthet, ha megnézi az általam posztolt filmeket (ezzel megveregetem a vállaimat és öntömjénezem magam).

Ezt a videót nézzétek meg! A kedvencemet, Sophie Marceau-t. Akkor is szeretem, ha a franciák jelentős hányada kitépi a haját tőle (az én ex francia környezetem mindenképpen). Az is igaz, hogy azért tényleg van érdekesebb, szebb nála, például Audrey Tautou. Bár a szépség szubjektív, ezért ebbe nem érdemes belemenni. 

Ahogy Sophie mondja a "dans des boulangeriiiiies, sur les marchéééés, dans des p'ti magasiiiins", az annyira, de annyira francia...

Aztán... 6.50-nél a nyújtott "ő-k": "Il faut que je te parle-őőő... tu est la seul qui peut me comprendre-őőő... des lettres-őőő d'amour-őőő...". Pontosan így kell beszélnie egy nőnek franciául, ha affektálásnak is tűnik, akkor is. Punktum. 




Nagyon fontos! 00.45-nél, nagyon figyeljetek, megtanulhatjátok a valódi, hamisítatlan francia PFFF-t. Elengedhetetlen, ha francia környezetben vagytok! Muszáj jól használni: ide-oda elbiccenteni a fejet, szemet forgatni és pfff! 

A csücsörítést is figyeljétek... végig csücsörít... és ő-zik, "architecteőőő, chef d'orchestreőőő, danseuseőőő, scupteuriceőőő", annyira nőies, hogy azt hiszem, ezt már nem lehet tovább fokozni. 




Ezzel még nincs vége, holnap jön a következő nyelvlecke!



2014. december 3., szerda

Waldorf, de nem iskola, hanem saláta

A szoftverhibás telefonomnak köszönhetem, hogy megint felébresztett éjfélkor. Igaz csak 00.40-kor voltam képes kikelni az ágyból és leütni. A baj az, hogy megint kialudtam magam. Nem volt mit tenni, megnézegettem a fb-ot, de már mindenki az igazak álmát aludta, kiolvastam a blogokat, aztán  gondoltam egyet és összeütöttem a holnapi ebédemet, a Waldorf salátát. Egy hete készültem rá, mert Linda pajtásom rápörgetett. Tegnap meg is vettem hozzá a zellert. Alma és dió van itthon mindig, azzal nem volt gond. Vettem majonézt is, mert nincs itthon hozzá gépezet (turmix? Vagy habverő? Kézi botmixergép?). Mindent összeszeleteltem (apukám meg ne lássa, nem julienre), mert reszelő sincs itthon, pedig úgy emlékeztem, mintha hazahoztam volna. Na jó, az én memóriámra nem lehet alapozni... 
A baj az, hogy a vadonás új majonéz kibugyogott a konyhapultra. Éppen szedtem le a szájáról a fóliát, amikor szó szerint kistartolt, pont úgy, mint a pezsgő, amikor felbontják a felrázott üveget (ez a történet erős kiszínezése), vagy inkább, mint láva a vulkánkitöréskor. Megkóstoltam, határozottan citromos, csíp is, de nem undorító. Bezzeg a francia majonéz nem ömik ki kibontáskor, az íze is egészen más, naná, a dijoni mustár sokat dob rajta. Ennek a határideje 2015-ben fog lejárni, júniusban. Vajon ételmérgezést kapok holnap? Megkóstoltam, ha romlott, legalább reggel hányjam össze magam, mint a lakodalmas kutya mutatkozzanak a jelek. 

Receptet Stahl Judittól vettem, csak az enyémbe nem került szőlő és tárkony, de a reszelő ötlete mégis tőle származik, ami meg nincs itthon. Gyatra egy háztartás... Hat egyforma pohár sincs. Mit hat? Három sincs. Pfff. De itt legalább van szőnyeg és függöny. Franciaországban meg azok nem voltak, szóval nyugodtan nyalogassanak a franciák dijoni mustárt, miközben én hasalok és kisvasutat építek a szép fehér (volt valaha) szőnyegemen a gyerekekkel! 


Fél négy elmúlt és én még mindig nem tudok aludni. Holnap reggel nemcsak ételmérgezést fogok kapni, hanem végelgyengülést is. 


2014. december 2., kedd

Most tényleg bezzeg...

Tegnap beugrottunk a Mammutba, hát gyerekek, elöntött a búbánat. Ez nem a Galerie Lafayette. Sírok, zokogok. 

Az egészet 2011-ben rontottuk el, amikor eldöntöttük, hogy jó lesz nekünk a svájci határhoz költözni, mert az ott az édenkert. A terv majdnem azonnal dugába dőlt, de onnantól nem volt visszaút, elkezdtünk sodródni mindenfelé. Gyerekekkel együtt. Ha akkor nem dőlünk be a mézes madzagnak (= jónak hitt munkaajánlatnak), akkor ma a Lafayetteben vásárolgathatnék. Persze, ott majdnem minden irreálisan drága, de azért van egy-két márka, amit még nekem is sikerül megfizetni. Na mindegy, ami elmúlt, elmúlt, inkább elmegyek az Il bacio di stile nevűbe*, ahol még soha nem jártam és aminek a nevét nem szeretem, de hátha ott megtalálom a párizsi hangulatot.

De ne legyek már ilyen felszínes lilaliba! Nem a luxus a lényeg (de azért mégis elkápráztat), hanem a párizsi kirakatok, melyekben ilyenkor bábszínházat rendeznek, de milyet! 

Tudom, tudom, forduljak vissza, ha nekem itt nem jó.



2014-ben fordított karácsonyfával álltak elő.
Gondolom már nem tudtak mit kitalálni a brainstormingon.



Ez pedig a tavalyi volt, amit még mi is láttunk. Átgondoltam, nem is baj, hogy ezt a tótágas karácsonyfát nem láthatjuk, a tavalyit úgysem lehet überelni. 




Akinek van kisgyereke és Párizsban jár, mindenképpen menjen, nézze meg!
Fergeteges show!!! Legalább 20 vitrint keltenek életre és mind másmilyen.



*Ha nem is vásárolni, legalább egy kávéra. 

Jelentés a semmiről, ami mégis lezsibbaszt

Kijelentem, utálom az esőt. Ma semmi áron nem akart elállni és hozzá még meg is kellett fagynom.  Fogcsikorgató reggelünk volt, pedig mindhármunknak van esernyője. Bandita úgy vánszorgott, mint egy csiga, nem haladt, Macskaszemű viszont túl gyorsan, én meg feszülten figyeltem előre, hátra.

Bandita kapszkodik az esernyőjében és mégis megázik, mert nem rendeltetésszerűen használja. Be is zártam az övét és együtt futottunk tovább. Nem elég, reggel itthon felejtettem a telefonokat, vissza kellett fordulni, szerencsére még a kapuban jutott eszembe. Pénzért is be kellett ugorni a bankba, mert múlt héten elfelejtettem befizetni az oviban a menzát, de még így is leértem a bányába reggel nyolcra. Délután meg mehettünk Pestről Budára átvenni a jogsimat, amit a jászóházban felejtettem szombaton. Jól eláztunk. Csupa víz volt a zoknink, pedig rendes cipőnk van, de ilyen kitartó esőben bundás gumicsizma kellene. Este mekdóban* vacsoráztunk, igen, igen, szégyellem. Nem valami érdekes, belátom. Kell keresnem valami impulzust, mert még mindig nem találom a helyem. 

Hiányzik Lorraine, a bölcs szír lány és együgyű Naomi Campbell, a marokkói lány. Itt Magyarországon még nem ismerek ilyen különös lányokat. Szerencsére van Mel, Kat, Kri, Mary Poppins, Pill, Szilvalekvár, Bbi, Wil, ők a régi pajtásaim és Gzs is, akivel az életről töprengtünk, miközben a megnőtt kisbabáim teljesen önállóan feltalálták magukat a játszóházban. Alig találkoztunk velük. Néha lecsekkolták, hogy megvagyunk-e, néha láttuk őket messziről, ahogy lecsúsztak a csúszdáról. Isteni, hogy ennyire nagyok már és lehet szusszanni egy kávé mellett. Na jó, néha elkapott a görcs, hogy mi lenne, ha valakinek megtetszenének és kicsábítaná őket, mint egy túszos filmben. Bár ahhoz nem beszari alakok, hogy lecsússzanak az óriási csúszdákról, de ahhoz remélem igen, hogy elmenjenek egy idegennel. 

Most dodo**, nyolc óra elmúlt, kipusztulok. 

(Ez tegnap volt, de elaludtam kilenc óra előtt... Posztolás előtt.)


* Mc Donald's franciául
** Alvás franciául. Kb. tente.

2014. december 1., hétfő

Filmajánló (főleg azoknak, akik az olasz sodrásból nem tudnak kiúszni)

Ha reinkarnálódhatnék, akkor legközelebb Ferzan Özpetek szeretnék lenni. Töröknek születnék, aztán Rómába kötnék ki és olyan filmeket forgatnék, hogy a lélegzetetek elállna. 

Kedden éjszaka a Mine vaganti című filmet néztem meg magányomban, amikor a gyerekek vidéken nyaraltak (tanításmentes nap volt). Kínlódtam, kínlódtam, mire végre valamit sikerült letöltenem. Igaz, hogy ezt a filmet már száz éve láttam, de annyira jó, hogy soha nem elég.

Szerelem, pasta, tenger a cím magyar fordítása. Annyira fájdalmasan szar magyar címeket tudnak adni fenomenális filmeknek, hogy sírva tudok fakadni. Vagy csak én érzem így? Bolygó hollandi talán (talán!) találóbb lett volna. Mindegy. Lapozzunk.

Snitt.

Szerda éjszaka óta írom ezt a bejegyzést és nem tudom befejezni. Nincs idő összeszedni a gondolatokat, szeleburdi vagyok, magyarul kezdek szétesni. A jogosítványomat is elhagytam a játszóházban. Most mehetek érte, hidegben, esőben, szélben, gyerekestűl.

Annyit mondok, ha nagyon unatkoztok és kínotokban nem tudtok milyen filmet megnézni bevackolva magatokat a puha pléd alá, mert már nem tudjátok, mihez lenne kedvetek ebben a farkasordító hidegben (már akinek inge), akkor ezt nézzétek meg, de a Törökfürdőt, aTudatlan tündéreket és a Szemközti ablakot is,  mindhármat eszeveszetten imádom.

Mivel tényleg nem tudok róla rendesen áradozni, mert nincs idő, csak két zenét rakok be, hátha ezzel tényleg mindenkit sikerül meggyőzni.



A másik, csak hogy tényleg megnézzétek!




2014. november 26., szerda

Nagy az az állatkert... (Túl hosszú beszámoló a hülye ovis szülőkről)

Tegnap délután szülői értekezlet volt. Természetesen mindkét gyerekemnek egyszerre volt, azonos időpontban, más-más teremben, én meg egy vagyok. Bementem hát Bandita csoportjába, ahol aztán naná, hogy kaptam hideget-meleget. 

Az első problémát azzal okoztam, hogy felszólaltam egy másik anyuka érdekében. Arról van szó, hogy a szülők zöme csokit is akar rakni a Mikulás-csomagba, de bioanyu nem, mert ő már régi motoros, van egy nagycsoportos lánya is, tudja, hogy fognak kapni az önkormányzattól és a menzaszolgálattól is műcsokit, minek költsük mi is ilyenre a pénzt. Felszólaltam, rávettem a többieket (kézfeltartással kell szavazni mindenről), hogy kizárólag értelmes csokit vegyünk, gagyit ne, legyünk tekintettel bioanyura is (aki kitartóan csak egészséges dolgokat ad a gyerekeinek). 
Mellettem a rosszfogú (értds: csúnya és hiányzó, de azért szimpatikus, mert nekem elsőre mindenki az) anyu mondta, hogy "de hát a gyerekek úúúúgy várják a csokit!"... 

Második problémát azzal okoztam, hogy meg mertem kérdezni, hogy a szülő-gyerek közös barkácsnapot lehetne-e mondjuk fél öt körül kezdeni, hogy ne maradjak le, de le lettem hurrogva. Persze nekem a fél öt is túl korai, nem érnék oda, de azért ábrándoztam róla egy sort. Aztán meg nyakon lettem öntve jeges vízzel (a macska meg fel lett mászva a fára).

A harmadik problémát nem közvetlenül én okoztam, hanem az előzőből fakadt. Lesz majd egy kis karácsonyi előadás, amit az óvónő úgy közölt, hogy jól megforgatta a szemeit, elbiggyesztette a szája sarkát, lesújtóan nézett és rám mérte az ütést: "már meg sem merem említeni, hogy mikor fog kezdődni..". OK, adást vettem. 
Ja, a legjobb, ezután még irányítottan beszólt, hogy aki reggel ügyeletre hozza a gyerekeit, azoknak délután ötkor már nem lenne szabad az oviban lenniük. Mondom: adást vettem! Tájékoztattam óvónőt, hogy dolgozni kell, mert élni kell valamiből, nincs más választás, sakk-matt (azt már nem mertem hozzátenni, hogy így is gáz, mert nem túlórázhatok).

Negyedik probléma, hogy írtak "bemeneti értékelőt" a gyerekekről. Szeptembertől novemberig. A fiam kapott egy x-et a romboló/agresszív rovatba. Kifutott belőlem a vér. Bár szóltak, hogy bármilyen kérdésünk van az értékelővel kapcsolatban, ne most tegyük fel, hanem máskor, én persze nem fértem a cipőmbe, megkérdeztem, hogy mennyire kell ezt a rombolást/agressziót komolyan gondolni és miért csak most "szólnak"? Miért nem tájékoztattak már korábban? Állítólag, ha kellene ezzel foglalkozni, akkor már kijöttek volna családlátogatóba és elirányítottak volna a nevelési tanácsadóba és pszichológushoz. Ezt válaszolták. Én nem hagyom magam, minden este, amikor megyek a gyerekeimért, megkérdezem, hogy hogy ment a napjuk, de a válasz mindig az, hogy minden rendben. Az első pár hétben (szeptemberben) még szóltak, hogy Bandi nem eszik és nem beszél, aztán ez is elmúlt, mert azóta eszik is, beszél is. 
Bezzeg Franciaországban, amikor Bandita bekerült az oviban, az óvónő szólt azonnal, hogy verekszik (halálosan cikinek éreztem), megkért, hogy beszéljek a gyerekkel és szólt, hogy ő is fog beszélni vele. A gyerekem szó szerint egy (kis ráhagyással kettő, de nem több) hét alatt teljesen abbahagyta a verekedést. Itt még azt sem tudom, mit jelent a rombolás/agresszió. Verekszik? Ha verekszik, miért nem szóltak? Vagy beszéltek ők vele? De ha beszéltek, akkor novemberben miért van az az értékelőjén, hogy gáz van? Vagy ha nincs gáz, mert hát azt mondták, hogy nincs, akkor miért írták le? 

Az ötödik probléma, de ehhez már nem szóltam hozzá, szépen be lehet engem idomítani és kussolok én, szóval a negyedik az, hogy lesz felnőtt farsangi buli. A Gozsdu udvarban. Hogy megismerhessük a pedagógusokat más aspektusból (???). Lesz enni és inni (??? miből??? Hát még wc-papírt sem kapnak a KLIK-től, kocsmázásra miből jut???). Én imádok bulizni, de úgy érzem, sokat fizetünk. Kell ajándék az óvónőknek, a dajkáknak, az igazgatónőnek, tegnap megszavaztuk a konyhás néniket is, mert segítenek feladni a cipőket a gyerekekre (az enyémre szisztematikusan kacsalábasan... hm... büdös a szitu, de nyilván én vagyok rosszindulatú), mindenkinek névnapra, karácsonyra, pedagógusnapra, évzáróra. Emellett ugye színház, kirándulás, zöldség-gyümölcs, wc-papír, szappan, zsepi, szalvéta, fogkefe, fogkrém, papír is jól jön és mi minden még. Szóval Gozsdu... Vagy én vagyok túl szarrágó? Most őszintén, én vagyok fösvény, garaskodó, smucig? 

Hatodik probléma, amihez már megint hozzápofáztam, a személyiségi jogok. Az egyik anyuka feldobta az ötletet, hogy behoz egy fényképezőt az óvónőknek, hogy láthassa a gyerekét, aki még kicsi és nem igazán mesél az oviról. Kíváncsi, miket csinálnak. Szerintem jó ötlet, de anyuka le lett szavazva, mert hát a személyiségi jogok és a szülők zöme nem akarja látni a csemetéjét a FB-on. Én meg felemeltem a kezem, mint az isiben és hozzászóltam. Az ovi honlapján van egy galéria, teles-tele a gyerekek fotóival. Ja, hát azokra aláírtak a szülők egy beleegyező nyilatkozatot. Én meg vissza: hát erre az új ötletre is írhatnánk nyilatkozatot. De nem, nem lehet azt csak úgy! Meg kell kérdezni a vezetőséget. Komolyan mondom, egy csomó szülő utálta a gondolatot, hogy a gyereke felkerüljön az internetekbe. Basszuskulcs, hát nem értik, hogy így is úgy is felkerülnek, mert az ovi honlapján, ha akarják, ha nem, ott lesz a gyerekük fotója? Hol a ráció???

Odasúgtam bioanyunak, hogy "bezzeg az ujjal mutogatás nem sért személyiségi jogokat, pfff!". Lehetne hetedik problémának nevezni, de csöndben maradtam. Van egy táblázat, melyen vezetik, hogy ki hol tart a csoportpénz befizetésekkel és bizony van pár szülő, aki nem fizetett még egy fia kanyit sem (havi ezer Forint). A jelenlévők meg kikezdték ezeket az embereket, igaz nevek nem csengtek el, de hát mindenki tudja kikről van szó, hiszen le van írva a táblázatba feketén fehéren. Az óvónő is forgatta a szemét és mondta, hogy naná, hogy pont ezek a szülők nem hoztak még zöldség-gyümölcsöt. Persze ezt tilos volt a jegyzőkönyvben megemlíteni. Értitek??? Tilos!!! Bár mindent jegyzőkönyvbe kell venni, de ezt nem, mert különben megüthetik a bokájukat. Menten visszamegyek Franciaországba! Az, hogy nem a 12. kerületben élünk, hanem a nem túl gazdag nyóckerben, az nem számít. Ezek szerint nem olvasnak híreket (TV-ben híreket nézni egyenlő a nullával). 

Azt már meséltem, hogy a szeptemberi szülői értekezleten azt is mondták, hogy aki nem hoz orvosi igazolást, ha beteg a gyerek, akkor húha! Mire az egyik anyuka szólt, hogy a fia orra folyamatosan folyik, éppen orrmandula-műtétre várnak és az orvos kiadja az igazolást, hogy egészséges, mivel nem fertőző. Erre az óvónők (mindketten) közölték, hogy nekik jogosultságuk van jelenteni (drága óvónő, úgy érti, fel?) az orvost a megfelelő fórumon, mert mi az, hogy orrfolyós gyereknek kiad egészséges igazolást. Értitek? Lehet, hogy csak fenyeget, de hogy a francban kérdőjelezheti meg az orvos véleményét??? 

Itt tartunk. 

Amit leírtam, az teljesen megfelel a valóságnak. Kicsit sem kamu, sajnos.




2014. november 25., kedd

Pipa vagyok

Mindig akad valami, amin pattoghatok, mint kecskeszar a deszkán. A múlt héten éppen azon, hogy Macskaszeműt (a kislányom új művészneve) elnevezte az óvónője Néma Kacsának, mivel nem hajlandó beszélni. Senkivel. Sem az óvónővel, sem a kis csoporttársaival. Az elején még csak a csoporttársaival nem állt szóba, viszont örömmel játszott és játszik velük ma is, még nevet is, ha valami vicces történik. Én egyedül ezt az óvónőt csípem maradéktalanul, mert ő az egyetlen, aki szívesen beszél két mondatot a szülőkkel és reggelente az ajtóhoz jön köszönni. Na nem mindig és nem automatikusan, de a többiek meg abszolút nem, csak gubbasztanak a sarokban a gyerekszékeken és a bajuszuk alatt köszönnek és meg sem moccannak. Általában egy-két gyerekkel játszanak (pl. memory), a többiek szerteszét. A gyerekeim meg ott állnak az ajtóban, mint Bálám szamara. A múltkor már ingerült lettem ettől a passzivitástól és közöltem a gyerekeimmel, menjenek csak be a terembe egyedül és találják fel magukat.

Vissza a kályhához. Annyira nagyon nem akadtam fent ezen a "lenémakacsázáson", de amikor a kis csoporttársak a játszótéren már nem úgy köszöntötték a kislányomat, hogy "sziaaaa Macskaszeműűű", hanem úgy, hogy "némákátyááá, néééémáááákátyáááá" (azon az irritáló, csúfolódó hangsúlyon), akkor felment a pumpa. Mire jók az ilyen ragadványnevek, pláne egy óvónő részéről? Egy nem látó kisgyereket Vak Tyúknak nevezne el? Egy duci kisgyereket Konyhamalacnak? A félénket Gyáva Nyúlnak? A büdös életbe!!!

Zavar, mert tudja jól, hogy éppen elváltunk apjukkal. Tudja jól, hogy a gyerekek másik országból, másik nyelvi környezetből érkeztek. Tudja, hogy megváltozott az életkörülményük. Tudnia kellene, hogy ezek egyenként is törést jelentenek egy gyerek számára, de nem, inkább fokozzák, halmozzák, gyerünk még egy lapát szar.

Ez egy oktató óvoda, ahová egyetemisták érkeznek élesben megtanulni az óvodapedagógus szakmát.

Vagy csak én drámázom túl és cuki a néma kacsa?

Tegnap pont ez az óvónő volt az esti ügyeletes, szóltam neki, hogy ne nevezze így a gyereket. Szerencsére jól vette, bár elsőre szívbajt kapott, hogy a játszótéren milyen hangsúllyal kántálják a gyerekek, mert persze nem voltam rest, előadtam neki legjobb színészi tudásom szerint.

És nincs vége, mert tudok még cifrákat mesélni az óvodáról...



2014. november 23., vasárnap

Ketreceim

A hócipőm tele a függőségekkel. Állandóan sakkban tart valami. Ki akarok szabadulni az önketrecből. Három hete eldöntöttem, hogy újra örökre le kell szoknom a cigiről. Sikerült is egy héten át nem bűzölögni, csak hát a nagy indiánfőnök olyanokat mondott, hogy elszállt az agyam és rágyújtottam. Felhívtam egy kollégát, hogy adjon azonnal egy cigit. Igen ám, de most megint írt IKL a dohányzás ártalmairól és most ettől már végképp selejtnek érezném magam, ha újra rászoknék. Az első leszokásnál is őt olvasva mondtam magamnak, hogy STOP.
Persze a terhességek és szoptatás közben egyáltalan nem nyúltam cigihez és az is mázli (talán...), hogy csak 30 év fölött kezdtem. 

Aztán van a másik nagy démon, a zabálás. Név szerint a kényszerevés. Érdekes, a legutóbbi értékelhető fogyás sem önmagamnak volt köszönhető, hanem anyukámnak. Ő, aki a világ legtürelmesebb és legtoleránsabb embere szólt rám, hogy elég legyen. Már ő sem bírta nézni, hogy elgurulok. Sajnos most újra kell kezdenem, mert visszaestem. Sosem leszek normális. Pedig tudom a szabályokat. Terhesség alatt, "hála" a diabétesznek, nagyon is komolyan tudtam venni a diétázást. Most meg? 

Folyó héten az internetből lett elegem. Irgalmatlan sok időt lop el a gyerekeimtől és önmagamtól is. Pedig már erről is ügyesen leszoktam, hála a Telecom töketlenségének. Kereken 28 napot kellett várnom a net bekötéséhez, mert az ügyintézők (szám szerint 7, valódi is, telefonos is) nem látta, hogy nincs beikszelve egy rubrika a monitorjukon, miáltal a szerelőbrigád nem látja, hogy létezik egy megrendelés, melyet teljesíteni kellene. Hétszer reklamáltam, rengetegszer telefonon is, de ez utóbbit megelégeltem, mert csak a pénzt nyelte a telefonomról. 
Sajnos a netre csúnyán és gyorsan rá lehet szokni.

Ezen felül még rágom a körmeimet és a körömágyaimat, recsegtetem a csontjaimat, főleg az ujjaimat., csavarom a hajamat, rágom a számat, de ezek annyira nagyon nem zavarnak, maximum leesnek az ujjaim jövőre. Próbálom csökkenteni, de nem izgatom magam rajta túlzottan.

Még jó, hogy az alkohol és a szerencsejáték nem hoz lázba.

Megmutatom, mit csinálok internetezés helyett. Tejes dobozból karácsonyi dekorációt. Igaz, miközben Marissal ragasztgattunk, addig Bandi kiöntötte a piros festéket a fehér szőnyegre. Szerencsésre nem mindet. Egy pillanatra nem figyelek oda és már össze is törte az egyik havazógömbömet a sok közül (gyűjtöm, de ezt csak lazán, kb. 30-nál tartok).


2014. november 22., szombat

Kortárs francia nyelvlecke

Annak, aki franciául tanul vagy akar tanulni hamisítatlan francia metakommunikációval fűszerezve, ez a videó jól jöhet. Van egy kolléganőm, franciából készül nyelvvizsgázni januárban, de ő nem tud olyanokat, hogy "impec'", "möf", "tu déconnes ou quoi?" és hasonlókat, amik persze egy nyelvvizsga során nem szükségesek, csak a valódi francia hétköznapokban elengedhetetlenek, ha nem akarunk a körön kívül maradni. 

Aktuálisan a videóban szereplő a francia férfí színész nagy Ő-m. Romain Duris. Orrfelhúzással*, szájbiggysztéssel, fejrázással együtt. 

A fejem lágya, hogy mikor fog benőni? Örök rejtély.







Még nem láttam a Casse-tête chinois c. filmet, de már tűkön ülök!

* Tamkó ;)


Ui.: csak rendes pc-n látni a videót, tablettről nem. Nem tudom megjavítani.




2014. november 21., péntek

Filmajánló: I nostri figli

Vettem egy nagy levegőt és két mozijegyet, holott partnerem még nem volt hozzá. Mázlik mázlija, hogy - mit ad Isten/isten, mit nem - Krisztus barátnőm pont aznap járt Budapesten. Egy szem éjszakára! És ráért! Annyira jó volt vele nosztalgiázni... Régen vele (is) jártam az olasz filmhét filmjeire.

A mozi előtt még lehörpintettünk egy Aperol Spritzet, mert az olyan divatos itthon is, Franciaországban is, Olaszországban alap, aztán beültünk magára a filmre, amit most nem spojlerezek le, hátha egész szezonban vetíteni fogják és nemcsak aznap este, amikor mi láttuk. Érdemes megnézni szerintem, pláne akinek van egy kis olasz agylövése és szereti megfigyelni az olasz társadalmat.


A film főszereplőit azért felsorolom, mert fergetegesek.

Alessandro Gassmann, aki a nagy Vittorio Gasman fia, édesanyja, Juliette Mayniel, is színésznő, de őt nem ismerem. Alessandro az én szememben színészóriás. Szerelmes vagyok belé. 

Giovanna Mezzogiorno, ki ne ismerné őt itthon is? "A szemközti ablakban" például imádtam.

Luigi Lo Cascio, belé is szerelmes vagyok. La meglio gioventùban szerettem meg. Találkoztam vele élőben is. Na jó, csak színész-néző találkozó volt, de elolvadtam tőle.
A legenda úgy szól, hogy lehetett kérdezgetni Luigitől mindenfélét. A végén már úgy kellett a közönséget noszogatni, bátorítani, amikor én odasúgtam Wildnek (az igazi olasz filmnéző partnerem), hogy hm, jó lenne tudni a hotel nevét és a szobaszámát. Már mindenki kifogyott a kérdésekből, mire Luigi mondta, hogy egy lány igazán megkérdezhetné tőle a hoteljét és a szobaszámát. :D Sajnos inamba szállt a bátorság, illetve nem voltam én soha olyan szép, hogy ilyet meg mertem volna lépni meg hát mit szólt volna az elhunyt nagyanyám? Egy úrilánynak nem jutnak eszébe ilyen dolgok...

Barbora Bobulova, akinek az édesanyja magyar. Ő is annyira felkapott színésznő Olaszországban, mint a mi Osvárt Andreánk. Apropó, a Zűrös olasz esküvőre már szerdán nem lehetett jegyet kapni, holott csak pénteken vetítették. Lecsúsztam róla. 

A két fiatalt, Rosabell Laurenti Sellerst és Jacopo Olmo Antinorit még nem ismerem.




A film végén befaltunk egy gyrost és megbeszéltük az életeinket. Mindeközben Mary Poppins vigyázott Marcsira, aki abszolút élvezte Mary P. társaságát. Bandi a szüleimnél betegeskedett (láz és torokgyuszi).


Beakadt a lemez

Előre is sűrű bocsánatot kérek, mert hát nőnemű vagyok és mi nők bele-beleesünk a "Bocs, hogy élek!" csapdájába. Én mindenképpen. Remélem, mások vigyáznak magukra!

Arra akarok kilyukadni, hogy beakadt a lemez és most meg másról sem tudok beszélni, csak a gyerekekről és a munkáról. Szóval, bocs! De mit csináljak, egyszerűen nem történik semmi, ami kizökkenthetne és gondolkodásra késztethetne. Ja, de! Múlt héten voltam moziban, csak nem jutott idő elmesélni. Majd a következő posztban, mert hangot akarok neki adni, többet érdemel, mint besüllyeszteni két pelenkázás közé.

Amiről eredetileg írni akartam, az a gördülékeny reggeli rutin agyoncsapása az esti hercehurcával.

Beismerem, azért nálunk az esték nem mennek olyan flottul, mint a reggelek. Este, mert másnak nem nevezhetem, hiszen már vaksötét van fél ötkor is, amikor megyek a gyerekekért az oviba. Már a kapuban nyafognak, hogy ők nem villamossal akarnak menni, hanem metróval. Ami teljesen értelmetlen, mert hazafelé csak a villamos jó. Szóval nyafognak. Állati fáradtak lehetnek. Nem tudom mennyit pihennek ebéd után és azt sem, hogy mennyit esznek. Egyáltalán, esznek? 

A boltban még csak-csak elmegy, de amint kilépünk, megint indul a hiszti. Szerencsére nem látványos hiszti, nem verik magukat a földre (úgy adom elő, mintha olyan marhára mintacsalád lennénk, holott...). Hazáig gyalogolni kell, két sarok az egész, de alig bírják szuflával. 

Otthon aztán nincs kegyelem. Indul a sikoltozás, a futkározás, a verekedés. Hm, honnan szedik az energiát, mikor a bejárati kapunkig alig bírják magukat elvonszolni?!?!? És én nem értem, miért nem értik még mindig, hogy tilos verekedni. Nem értik, pedig én is egyre türelmesebb vagyok velük, már csak otthon a szüleimnél szakad el néha a cérna, de hatszemközt már-már kifejezetten (hm, itt ellentmondást neszelek) jóságos anya vagyok. Kár az elvesztegetett évekért, amikor nem voltam az. De most mit csináljak, tiszta idegzsába vagyok, amikor bírálnak, és apjuk ebben mester volt.

Az a helyzet, hogy úgy kell kirángatni a képz.. Basszuskulcs, 2.30-kor felébredtem, azt hittem reggel van, most meg szétszakad a fejem, borzasztó álmos vagyok, a jobb szememmel homályosan látok és tessék, nem jutnak eszembe a szavak, nem tudom mit akartam írni, egy szó, mint száz: újra meg kell győznöm magam, hogy alapjában véve nem vagyok szaranya.

Ja és hiányzik a világosság. Franciaországban állandóan pattogtam, hogy késő este is világos van, most meg kiborít a délután négy órai vaksötét. Mintha eddig nem tudtam volna. 

2014. november 19., szerda

Cenzúra nélkül

Aki gyereket vár vagy tervez ne olvasson tovább! Tényleg ne! Mondom, ne! Bár lehet, hogy jobb tisztában lenni vele, hogy az élet nem egy vattacukor és bárkivel előfordulhatnak gebaszok?

Megszületett Zsuzsu babája. 2,7 kg volt, 7 hónapos, (nem tudom, pontosan hány hetes, januárban kellett volna megszületnie). Megnézhette. Azt mondta, szép volt. Még fel is öltöztették. Most intézik a hamvasztást. (Boncolás nem lesz? Nem tudom.) Anyósom kifizetett 15 Eurót, hogy Zsuzsuval maradhasson egy szobában, ne legyen egyedül az első éjszakán.
Pszichológus már szülés előtt is foglalkozott vele, amikor megtudta, hogy beteg a magzat.
Mindez Franciaországban.

Egy másik ismerősöm, aki szintén halott magzatot szült, nem nézte meg a babáját, de zárt borítékban kapott róla fotót és kis gipsz kéz- és lábnyomatot. Később, ha mégis akarja, megnézheti. Ő 16 hetesen szült.
Ez is Franciaországban.

Ehhez képest én harmadmagammal szültem egy szülőszobában. Magyarországon, Budapesten, egy jónevű kórházban (én annak gondolom... -tam?). 2008-ban. Vasárnap lesz 6 éve.

Függönnyel voltunk elválasztva. A jobbomon fekvő lány egy órával előttem szült (az üvöltözős, káromkodós típus), a balomon lévő lány nem szült, csak napok óta nyitott méhszájjal feküdt, téglával felpolcolt ággyal (a lábnál lévő ágylábak alá pakolnak ilyenkor pár valódi téglát), és próbálták visszatartani a magzatot. Tehát az a lány jónéhány szülést végighallgatott. 

Nekem azt mondták az orvosok, jobb, hogy nem néztem meg. Nem civilnek való.
Az enyémet nem öltöztették fel. Franc tudja hova vitték. Jó, hát gondolom a közös égetőbe. Évekkel később is marcangolt ez az űr, rákérdeztem IKL-nél, hogy megy ez, holott az ember tudatalatt tudja, még ha nem is egészségügyis. Azóta is ott van bennem, hogy meg kellett volna nézni, bár elfogadom az orvosok véleményét is, mivel az enyém nem gyarapodott rendesen, kicsi volt és ki tudja mikor halt meg... Igaz, három hetet a kórházban feküdtem, akkor még élt, dopplerrel hallgatták a szívhangját, de kiengedtek a kórházból és 10 nap múlva elmentem egy privát ultrahangra, ahol közölték a hírt és még le is basztak, hogy nem járok terhesgondozásra?!? Ma sem értem, hogy nézték ki belőlem. Azért annyi lelki erőm még akadt az adott pillanatban, hogy elmondjam nekik, három hetet kórházban feküdtem és minden nap szóltam, hogy nem mozog a magzat, de le lettem intve, hogy első baba, majd fogom érezni, csak várjak...
Szülés után az első éjjel a szülőszobában maradtam, a többi napon négyágyas szobában az abortuszra várókkal.
Pszichológus nem, de egy kedves klinikai gondozó elbeszélgetett velem a szülés után. Egyszer. Bár mondta, hogy csak szóljak, ha még szükségem lenne beszélgetni. Szóltam is, de lerázott azzal, hogy látja rajtam, erős vagyok, nem lesz velem baj.
Az orvosok, szülésznők mind kedvesek voltak. Néhányan szigorúak, távolságtartók, de még ez is érthető.

Hetek múlva elmentem Singer Magdihoz, aki csoportterápiát indított, de nehezen ment, a csoport lemorzsolódott, pedig hasznos volt. Rajtam segített.

Legfeljebb hamucipőke

Nincsenek gondolataim. Pontosabban vannak, de silányak. Reggel ötkor kelek, hat után ébresztem az elsőt, negyed hétkor a másodikat, háromnegyedkor már kipisilve, felöltözve, megreggelizve, fogmosva, megfésülve kilépünk a kapun, hála ég (vagy a következetes esti rutinnak, amiből nem engedek) röhögve, futólépésben suhanunk a körúton, hét órakor kilépek az ovi kapuján, irány a metró, a budaörsi busz felé, nyolc előtt tíz perccel becsekkolok a munkahelyemen. Tegnap óta már hét és fél órát robotolok. A maradék egy órát ebéddel és traccspartival töltöm. Muszáj beszélgetni a többiekkel, kiengedni a gőzt, mert a szobámban van egy kolléganő, aki egész nap beszél (mérnök és hangosan fejben számol, hétszer hét negyvenkilenc...) és nekem kifüstöl tőle az agyam, nem tudok koncentrálni. Már nem tudok túlórázni, mint a gyerekek előtt, mert így is ötre érek értük az oviba, ahonnan beugrunk a kisboltba friss kiflit vásárolni és persze valamit, amit a gyerekek választanak. Kukacos gumicukrot, csokis "joghurtot" (Franciaországban így mondják a csokis pudingot), ivójoghurtot. Itthon engedem, hogy kiengedjék az energiát, amit napközben nem pazaroltak el. Futkároznak, birkóznak, sikítoznak, óriási rumlit csapnak, közben én vacsorát készítek. Vacsora, fürdés, pizsama, aztán mese nincs, rendet KELL rakniuk. Ezek után jöhet a mese. Nyolckor, legkésőbb fél kilenckor alvás. Sajnos én is elalszom velük. Igaz, éjfélkor felébredek, mert csörög a telefonom. Softverhibás, nincs mit tenni, éjfélkor ébreszt. Bárcsak Hamupipőke lenne ennek a mesének is a vége... olyankor kicsit olvasok, de blogot írni nincs erőm (mintha ahhoz muszklik kellenének...). 

Mindenesetre egyelőre nagyon is élvezem a mókuskereket. Ezt a részét igen. Sajnos sokakat idegesítek. Anyukám kiosztott, mert nem szép gombát vásároltam szombaton. Szerintem teljesen jól kinéző gombák voltak. Apukám leszid, ha fegyelmezem a gyerekeket (na jó, éppen kiabáltam). Unokatesóm hátam mögött kifikázott. Hm, nincsenek is olyan sokan.

Most jut eszembe. Hogy tehette Michele Sità? Belement a játékba és szerepel a Barátok közt szuperprodukcióban, amit én ki nem állhatok. Jó, régen, úgy 110 évvel ezelőtt még én is néztem, bevallom. Michelet nem ismerem jól, de azt tudom, hogy itt Magyarországon nagyon szépen igazgatja az olasz kulturális életünket. Mi lenne velünk nélküle? Azzal nyugtatom magam, hogy talán egy milliméterrel jobb, mintha valami valódi fosat valóságshowban szerepelne. Vagy csak én vagyok túl szigorú műértelmiségi?



2014. november 17., hétfő

Itt vagyok, a munka világában

Annyira leírhatatlanul jó érzés, hogy végre igazából dolgozhatok. Eddig sokszor szó szerint nem volt mit csinálnom, napi 7,5 órában unatkoztam (netezetem, de nem felhőtlenül...), hiába topogtam a vezetőség ajtajában azzal, hogy ha meglátnak, berántanak és adnak munkát.

Annyira jól esik a munka, hogy bizsereg tőle az agyam. Most egy elég kemény jogi szöveget fordítok, 12 oldal, sietni kell, bekrepálok, de még így is kifejezetten élvezem. Persze belátom, hogy ez csak nekem nehéz, mert ennyi "üdülés" után (itt a gyereknevelést nevezik annak) elég alaposan berozsdásodtak az agytekervényeim. Rendszeresen bonjourt köszönök buon giorno helyett. Nehéz visszatalálni az eredeti pályámra. 

Letelt egy hónap, már csak kettőt kell kibírni, hogy ne legyek homeless.

2014. november 12., szerda

Charles Aznavour

Tessék, itt tartok!  Úgy kell magam visszafogni,  hogy ne zokogjak potyogjanak a könnyeim a munkahelyemen. Fojtogat a nosztalgia. Piszkosul hiányzik a francia rádiózás. Hála ég, hogy ma már az internettel ez nem akadály. De nem mehetek vissza, nem, nem, nem!

Anyósom, akit nem mindig csípek, mindig úgy énekelte ezt a dalt, mint egy himnuszt és már én is úgy, de azért az István a királyt (és még sorolhatnám miket) is úgy, nem kell félteni minket magyarokat sem. 




2014. november 11., kedd

Jelentés egy másik óvodából

Kollégámmal rendszeresen felrakjuk a végtelenített lemezt, és a gyerekeink óvodai életéről beszélgetünk (ha már szülésről nem tudunk).

Azt mesélte, hogy a kislányának már az első hetekben megtanították az ovi mottóját, amit katonásan rikkantott otthon is. Kapaszkodjatok meg!


Csend, rend, fegyelem! 


Igen. Három és fél éveseknek tanítják ezt a vezérmondatot, mihez tartás végett. Ami még furcsa, hogy nem egy ócska oviban, hanem egy jóféle II. kerületiben. 

2014. november 10., hétfő

Szörnyhal

Túl gyakran villan be a fejembe egy-egy franciaországi helyszín. Mintha az otthonomat téptem volna ki magamból az elköltözéssel, holott otthonról szó sincs. Otthonnak soha nem neveztem  Franciaországot. Ezek szerint viszont mégis piszkosul hiányzik. 

Hiányzik a templomunk, a körforgalmunk, a piacunk, az utca emberei, akik rám szoktak köszönni, hiányzik a pékségünk, a tánctermünk, a sétányunk, a patikusunk, a körhintáink és sorolhatnám... 

Ma véletlenül megtaláltam ezt a furcsa, döglött, beazonosíthatatlan halas fotót és elszorult a szívem. Mi a francért jöttem haza, itthon nincsenek ilyen furcsa őslények. De gyorsan tisztáztam magamban, hogy miért kellett visszajönnöm Észak-Kóreába az őshazába és most már rendben vagyok.

Alsó hangon is két méteres.










2014. november 7., péntek

XII. Olasz Filmfesztivál / Mittelcinemafest

Szerdán elindult az éves rendes olasz filmfesztivál, a Mittelcinemafest. Mindig nagyon jó szokott lenni. Én a gyerekek születése előtt minden nap ott ültem a Puskin moziban, töretlenül és rendszerint beleszerelmesedtem egy-egy rendezőbe vagy színészbe, aki hajlandó volt eljönni sztárvendégnek és beszélgetni a közönséggel. Idén Osvárt Andrea lesz az egyik fővendég. Kíváncsi vagyok rá, mert azt mondják, nagyon kedves nő. Kicsit irigylem is, hogy micsoda dübörgő olasz karriert futott be, én meg nem. Na jó, ahhoz mondjuk minimum szépnek kellene lenni, de legalább okosnak. 




Én persze nem tudok menni minden filmre, de talán kettőre eljutok. A drága Mary Poppins barátnő-kolléganőm bevállalta a gyerekeim felügyeletét, csak választanom kell magamnak egy szimpatikus filmet. Amíg Franciaországban töltöttem napjaimat, addig mindig nagyon hiányzott az éves olasz filmfesztivál-adagom, kerestem én, de Párizsban nem találtam, csak Annecyben vagy Toulouseban és egy harmadik messzi városban (már nem emlékszem, hol lehetett), ahová nem juthattam el. Most végre eljött az én időm! 

Mary Poppins pedig már nemcsak külalakra lesz hűséges a nevéhez, hanem tényleg felcsap bébicsősznek. Benne teljesen megbízom, van két gyereke és szerintem ő pályát tévesztett, minimum óvónőnek kellene lennie. Vagy a stand up lenne még jó neki.

A múlt héten csütörtökön egy pocsék vígjátékot néztünk meg, ami egyáltalán nem volt víg (Tamko, itt válaszolok, bocs, hogy csak most jutottam ide). Néha nevettünk, de leginkább kínunkban. Babysitting, a felvigyázó a film címe. Megnéztük mi a trailert, elolvastuk a szinopszist, de nem sejtettük, hogy ekkora baklövés lesz. 

Ha nem akarjátok megnézni, akkor olvassátok el az összefoglalóját. Bár ennyi időt sem érdemes pazarolni rá.